9.fejezet

Helló!

Íme itt a folytatás! Extra hosszú lett.:D Én nem érzem olyan jól sikerültnek, de remélem, hogy azért tetszeni fog! :) Képeket most sem hoztam hozzá, mert azért még vigyázok a nettel, ugyanis engem is meglepett, hogy tegnap óta jó itthon. *kopp-kopp*.

Puszi:

Detti

- Kérlek ne hagyj cserben kicsikém! Légy szíves! – könyörögtem az autómnak, de csak nem akart beindulni. – Csak most az egyszer vigyél el Purkersdorfig meg vissza és holnap ígérem elviszlek nagyjavításra! Le leszel mosva és csillogni-villogni fogsz. Még a legapróbb csavarod is. Na gyerünk! – próbálkoztam tovább a kocsi beindításával, de hiába forgattam a slusszkulcsot, a motor minduntalan köhögő hangot hallatott az autó orrából és egy utolsó nagyobb morgással az utolsó reményemet is porrá zúzta, hogy még ma eljussak vele Purkersdorfba. Mérgesen szálltam ki belőle és belerúgtam egyet a jobb első kerekébe. – Hülye tragacs! – fordultam el kissé morcosan az autótól és az sem érdekelt, hogy az utcán többen is jól megnéztek maguknak. Előkerestem a mobiltelefonom és Melaniet tárcsáztam, szerencsére nem kellett sokáig csörgetnem.

- Melanie Nordeck – szólt bele a lány kicsit olyan hangon, mint aki nagyon kapkod és a háttérből motoszkálás zaja hallatszott.

- Csak én vagyok.

- Szia Gabi!

- Szia! Valami baj van?

- Most értem vissza a lakásomra és 5 perc alatt próbálom meg összeszedni az összes cuccot, amit vinnem kell, aztán indulok is a bátyámhoz. Te mikor indulsz?

- Épp ezért hívtalak. Nem indul be a kocsim...

- Akkor várj meg a ház előtt és 5 perc múlva ott leszek érted. – szakított félbe Mel.

- De te nem Timot fuvarozod?

- Timo nem lesz ott. Majd elmesélem útközben, hogy mi történt.

- Rendben. Akkor várlak!

- Ki sem mondod, hogy Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetz és már ott is leszek. – búcsúzott el tőlem Melanie, aztán letéve a telefont leültem az egyik közeli padra. Rengeteg mindenen járt az agyam, de igyekeztem kikapcsolni a munkát. Most csak pihenni akartam és jól érezni magam egy jó társaságban új embereket megismerve. Már alig vártam, hogy megismerhessem Mel testvérét is, mert rengeteget mesélt róla és arról is meg akartam bizonyosodni, hogy nem csak olyan alakok tagjai a testületnek, mint az a Brandtner. Pár percnyi várakozás után végre megérkezett Mel és pontosan előttem fékezett le a BMW-vel.

- A kocsi előállt! – nevetett, de az arcára volt írva, hogy aggódik is valami miatt.

- Nyugtass meg, hogy nem úgy fogsz vezetni, mint Schumacher! – ültem be mellé.

- Ne félj, nem száll el a kasztni! – indított.

- Nem is a kasztnit féltem.

- Egyben odaérünk, nyugi.

- Merem remélni. – nyugtáztam.

- Hogy ti Ralffal egyfolytában azért piszkáltok mert csak harmadszorra lett meg a jogsim! – csóválta meg a fejét mosolyogva.

- Nekünk elsőre is összejött. – húztam ki magam.

- Nekem is összejött volna, csak az a fránya tűzcsap útban volt. – vágott vissza.

- Jól van, ezt már ismerem. – legyintettem nevetve. – Na de ígértél nekem egy mesét arról, hogy hol maradt Timo. – váltottam témát.

- Múlt este a vacsora alatt Timot keresték telefonon. Valaki vagy valakik betörtek a műhelyébe és mindent össze-vissza borogattak, meg egy kisebb tűz is volt az egyik sarokban, de szerencsére még időben észrevettük és sikerült eloltani még mielőtt nagyobb baj lehetett volna. – komorult el az arca. – Ott voltam vele én is és ma is elmentem vele a műhelyébe, de azt mondta, hogy nyugodtan jöjjek el, pedig maradni akartam, de rájöttem, hogy semmiben sem tudok neki segíteni, ha meg láb alatt vagyok, az sem jó.

- Értem. Azok után amit a múltkor meséltél elég furcsa, hogy most meg betörtek hozzá. – gondolkoztam el.

- Igen. Nekem is épp ez jutott az eszembe.

- És elvittek valamit vagy csak felfordulást okoztak?

- Nem tudom. Még csak most kezdtek el átnézni mindent, hogy hiányzik-e valami. Gabi, én nagyon aggódok. Érzem, hogy baj lesz. – komorult el még jobban.

- Nyugodj meg Melanie! Timo nem hülye. Az is lehet, hogy ehhez a betöréshez annak a múltkori 3 alaknak semmi köze és csak egy kocsit akartak elkötni vagy otthon házilag akarták kicsit feltunningolni a saját autójukat a külvárosi menő gyerekek, amihez egyszerűbb volt ellopni a szerszámokat, mint megcsináltatni valahol. – igyekeztem megnyugtatni előszedve egy pár nappal ezelőtti hírt.

- Végül is hallottam a hírekben, hogy a múltkor ugyanez történt a város másik végében.

- Na látod. – beszélgettünk tovább, míg szépen magunk mögött nem hagytuk a várost és kiértünk a bécsi erdőbe. A nem rég beköszöntő tavasz gyönyörű volt ezen a környéken és üdítően hatott ránk, a 2 városi lányra a Bécs melletti kis falu. Mire kiértünk a falu szélére, Melt is sikerült teljesen megnyugtatnom, bár közben nekem is egyre több lett a kételyem a dologgal kapcsolatban, de most igyekeztem félrepakolni az összes negatív tartalmú gondolatomat. Amikor Mel leparkolt a kis település egyik legszélső házánál, aztán mind a ketten kiszálltunk az autóból, ám én csak akkor vettem észre, hogy a mobilom valahogy kicsúszott a nadrágzsebemből, ezért újra behajoltam az autóba, hogy kivegyem, aztán becsaptam a BMW ajataját, de azzal a lendülettel csuktam oda a felsőm csücskét is, ráadásul a madzagja be is akadt valamibe.

-Ezt már nem hiszem el! – puffogtam és ismét Mel kocsija felé fordultam, hogy kiszabadítsam magam, miközben a legjobb barátnőm próbált nem röhögőgörcsöt kapni. Egyszer csak a szerencsétlenkedésem helyett más felé kezdett figyelni, mert léptek hallatszottak a ház felől.

- Szervusz tesó! – sietett oda a testvéréhez a kertkapu felé.

„Na remek, jól be fogsz mutatkozni Gabi! A fenekem aztán tényleg szép látvány...” – puffogtam magamban, mire végre ki tudtam szabadítani magam és végre sikerült elszakadnom Melanie autójától. Becsaptam az autó ajtaját immáron harmadszor és az irányt Melaniék felé vettem. A legszebb mosolyomat elővéve néztem rá a legjobb barátnőm mellett álló alakra, hogy aztán úgy merevedjek meg, mint egy szobor. A meglepetéstől leesett állal és kikerekedett szemekkel néztem farkasszemet a kedvenc felügyelőmmel, Brandtnerrel, aki ugyanúgy megdöbbent attól, hogy engem ott lát, mint én az ő látványától.

-Alex ő itt Gabi, a legjobb barátnőm, akiről már annyit meséltem. Gabi ő Alex, a bátyám. – mutatott be minket egymásnak, de közben már izgatottan várta, hogy mi mit szólunk majd ehhez az egészhez és nagyon is jól mulatott a reakciónkon.

-Melanie, beszélnünk kell! – fordultunk egyszerre a lány felé Brandtnerrel.

-Jó-jó, de előbb hagy pakoljak le. – intett le minket Mel. A következő pillanatban pedig Rex is megjelent és vidáman körbeugrálta Melaniet, aki lehajolt hozzá és kicsit megdögönyözte a bécsi rendőrség büszkeségét.  Én is odamentem hozzá és megsimogattam az okos német juhászt, aki aztán felugrott és a szájába véve a legjobb barátnőm derekán megkötött pulóverének az ujját gyengéden húzni kezdte a ház mögé. – Na mi van, ti nem jöttök? – nézett hátra a válla felett, mert én és Alex egy lépést sem tettünk, hanem  egymást méregetve igyekeztünk megbarátkozni a gondolattal, hogy Melanie jól behúzott a csőbe mind a kettőnket. Én azonban hamar meguntam a dolgot és elsiettem Mel után, aki épp akkor ért a ház mögé, Rex pedig el is engedte.
- Sziasztok! – köszönt vidáman a hátsó udvarban tartozkodó 2 férfinek a legjobb barátnőm, ők pedig viszonozták a köszönést. – Ő itt Gabriele Krausen, a legjobb barátnőm és egyben az egyik kollégám. – mutatott be.

- Óh. Én Christian Böck vagyok. Szervusz! – lépett el a sütötől egy alacsony, szimpatikus figura és kezet fogtunk.

- Engem Fritz Kunznak hívnak, örülök, hogy megsimerhetlek! – állt fell az asztaltol a másik, kicsit nagyobb darab figura. Emlékeztem mind a kettőjükre, Böck volt ott Badenben és Kunz volt az, aki az irodában felvette a telefont.

- Mel ráérsz egy picit? – fordultam a legjobb brátnőm felé, mire ő egy nevetést visszafojtva bólintott. – Elnézést! – fordultunk a többiek felé.

- Gyere! – lépett be a házba. Én pár másodpercig tétováztam, hogy utána menjek-e, de aztán határozottan utána indultam és az ajtóban majdnem felborítottam Alexet, aki először csúnyán nézett rám, de aztán illedelmesen félre állt. Biccentettem neki, hogy köszönöm és beléptem az egyik helységbe, ami egyszerre keltette egy nappali és egy edzőterem hatását.

- Ugye most csak viccelsz?  – huppantam le a barátnőm mellé a kanapéra a hüvős nappaliban és keresztbefont karokkal vártam a válaszát.

-Nem. Alex tényleg a bátyám. –rázta meg a fejét még mindig az előbbieken mulatva magában.

- Remek, most már legalább a keresztnevét is tudom. Na de magyarázd el nekem kérlek, hogy miként lehettek testvérek, ha te Nordeck vagy ő pedig Brandtner!

- Ha megnéznéd a születésimet, akkor látnád, hogy bizony én is Brandtner vagyok.

- Akkor hogy lettél Nordeck? – néztem értetlenül Melaniera.

- Még gyerekek voltunk amikor a szüleink elváltak és én anyuval elköltöztem Innsbruckba, mert ott kapott állást a kórházban, Alex pedig itt maradt apával Bécsben. A szüleink viszonya szerencsére baráti maradt a válás után is és a szüneteket is úgy oldottuk meg, hogy vagy én jöttem Bécsbe, vagy Alex jött hozzán Innsbruckba és majdnem ugyanannyi időt töltöttünk itt is meg ott is, talán épp ezért gondolta úgy apa, hogy megpróbálja irányítani az életünket és a jogi pálya felé terel mind a kettőnket. A bátyám viszont nagyon hamar kijelentette, hogy neki semmi kedve ehhez az egészhez és rendőrnek áll, ami miatt egy pár napig haragszom rád volt köztük, de aztán megbékélt, mert én még mindig ott voltam, belőlem még faraghatott ügyvédet. Be is juttatott a salzburgi egyetem jogi karára, de már az első napon kiderült számomra, hogy ez nem az én világom. Belevágni is csak azért vágtam bele, mert abszolút fogalmam sem volt róla, hogy mit is kezdhetnék az életemmel és ez olyan kényelmes megoldásnak tűnt. Akkor már régebb óta fotóztam hobbi szinten és sokan próbáltak noszogatni afelé is, hogy kezdjek el profi szinten fogalakozni ezzel, ám sokáig nem mertem belevágni. Nem akartam apát sem megbántani és magamnak sem akartam rosszat, hogy olyasmit tanuljak, amihez semmi kedvem, úgyhogy álnéven iratkoztam be a fotós iskolába, anya lánykori vezetéknevét használva. Ez alatt a név alatt lett híres az a pár képem is amivel díjakat nyertem a különféle pályázatokon és így ismertek meg a fotós és az újságírókörökben is, ezért később már nem akartam változtatni rajta. – csapta össze a két kezét a mese végeztével Melanie.

- Értem. – gondolkoztam el az előbb hallottakon. – Egyébként nem úszod meg szárazon Melanie, hogy csőbe húztál. – fenyegettem meg miközben felálltunk a kanapéról. – Ja! Még egy kérdés. Mióta tudod, hogy az én felügyelőm és a te bátyád egy és ugyanaz?

-Amióta benn járt a szerkesztőségben, hogy letoljon a cikk miatt. – kuncogott.

-Azóta tervezted ezt az egészet, ugye? Szólhattál volna, hogy készüljek fel a nagy meglepetésedre. – támaszkodott az ajtófélfának Alex. – Egyébként sejthettem volna, hogy ez lesz az... – jegyezte meg szemforgatva.

-Ne haragudj rám bátyus, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki. – nézett kiskutyaszemekkel Melanie a testvérére.

-Ezzel Rex sem tud meghatni. – mosolygott a lányra - Egyébként már hiányoltuk a társaságotokat.

-Akkor már megyünk is. – indult el Melanie, mögötte pár lépéssel pedig én is, de ahogy elmentem volna a kedvenc felügyelőm mellett az megállított egy pillanatra.

-Itthon csak Alex vagyok és tegeződjünk.

-Oké Herr Brandtner. – idegeltem ki egy kicsit, ha már tálcán kinálkozott az alkalom.

- Fel nem foghatom, hogy hogyan barátkoztál össze Melanieval. Bár már az iskolában is a zűrősebb alakokat kedvelte. – fintorgott – Na de ha már egy asztalnál kell ennünk kössünk fegyverszünetet.

- Hát jó, de nem ígérek semmit. – vigyorogtam pimaszul.

- Én is csak addig gondoltam, amíg haza nem mentek. Ez a kerti parti semmin sem változtat.

-Pontosan Brandtner.

-Alex. – javított ki füstölögve és nagyon csúnyán nézett rám. – Még egy Brandtner és esküszöm hogy odabilincsellek a székhez. – fenyegetett meg.

-Az tényleg nagyon kemény büntetés lenne.

-Igaz is...nem akarok én magamnak rosszat,hogy itt maradj a nyakamon. – gondolkozott el.

Ahogy kiléptünk a hátsó kertbe, tanúi lehettünk Rex legújabb csínytevésének. Christian egy nagyobb darab húst tett a tányérjára, ám ahogy elfordult tőle egy pillanatra, hogy a poharáért nyúljon, a kutya elcsente a húsdarabot. Böck zavartan nézett körbe, de aztán a tekintete megállapodott a vele szemben ülő német juhászon, aki jóízűen nyalogatta a szája szélét.

- Rex! Már a második húst csented el! Mondd meg, hogy mi most akkor mit fogok én enni? – dorgálta meg a minél ártatlanabb képet vágó kutyát Christian, Rex válaszul pedig odavitte neki a kutyakajás zacskót, amin mindannyian nagyon jót nevettünk. Hogy véletlenül se kerüljek Alex közelébe, Christian és Fritz közé ültem le. Előbbi egyfolytában Rexszel hadakozott, mert a kutya szokás szerint őt tekintette a csínyei első számú alanyának, utóbbi pedig még ezen akis baráti összejövetelen is igyekezett úgy ülni az asztalnál, mintha egy öt csillagos étteremben vacsorázna. A délután nagyon jó hangulatban telt, sokat nevettünk Christianék sztorijain és jókat beszélgettünk, miközben én és Brandtner megpróbáltuk levegőnek nézni a másikat. Néhány órányi kikapcsolódás után azonban lassan mindenki elindult haza.

-Én még segítek Alexnek a rendrakásban és utána indulunk, jó? – állt fel Mel is az asztaltól.

-Hagyd csak, hazamegyek busszal. – intettem a fejemmel a buszmegálló felé.

-Gabi, most hétvége van.

-Akkor segítek. – álltam fel abban reménykedve, hogy így gyorsabban végzünk és előbb szabadulok.

-Szó sincs róla, te most vendég vagy itt. Menj sétálj egyet a ház körül addig.

-Hát jó.-egyeztem bele vonakodva, aztán kimenve a kapun elindultam jobbra. Mélyen belélegeztem a friss vidéki levegőt és élveztem az erdei sétát, közben pedig remek alkalmam nyílt kicsit elfilozófálni néhány dolgon. Még mindig hihetetlennek tűnt számomra, hogy Mel ennyire az orromnál fogva tudott vezetni, pedig előlem jobb esetben még a karácsonyi ajándékomat sem tudja senki sem titkolni, mert pillanatok alatt összerakom a kis megjegyzésekből, hogy mégis mire gondolnak a barátaim. Mindenre számítottam, de arra pont nem, hogy pont ez a tökkelütött zsaru a bátyja, mert teljesen más képet festett róla a barátnőm, mint amilyennek én ismertem meg. Na de ő persze hogy nem mondott róla rosszat, hisz testvérek. Őrület, hogy ezek ketten egy családból származnak, de néha produkál vicces dolgokat az élet... Miközben Melanie a legjobb barátnőm, Alex egy felfuvalkodott hólyag és még ő főfelügyelő, aki egyébkén nagyon irritáló, bár magam sem tudtam, hogy miért érzem úgy minden pillanatban, hogy a legszívesebben képen törölném egy palacsintasütővel. Biztos vagyok benne, hogy lesz még nem egy csörténk és ha tényleg úgy lesz én a tollammal illetve a klaviatúrámmal állok elébe. Amikor felnéztem a lábam előtt heverő kavics rúgdosásából a gondolatmenetem végén, akkor vettem csak észre, hogy egy teljes kört megtettem a ház körül.Kinyitottam a kaput és a ház mögé indultam, azonban valahol a ház oldalánál megálltam, a hátsó kertben ugyanis épp Alex játszott Rexszel. Előrébb osontam és hangtalanul álltam meg a ház sarkánál, onnan figyeltem őket tovább Annyira látszott, hogy a kedvenc felügyelőm mennyire szereti ezt a kutyát és a 4 lábú társa is ugyanígy viszonyul a gazdájához. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy néztem a kis párost. Mintha ez az Alex nem is ugyanaz lenne, aki jól letolt a szerkesztőségben...

-Nocsak, te mosolyogsz. – tette a vállamra a kezét Mel, én pedig ijedtemben összerezzentem, mert észre sem vettem, hogy mögöttem van.

-Tudod jól, hogy mit gondolok a bátyádról, de az is biztos, hogy a rajongásig szereti Rexet.

-Igen. Nagyon szereti az állatokat, különösen a kutyákat. Gyerekként is sok időt töltött velük.

-Az látszik. – nyeltem le egy rosszmájú megjegyzést, mert nem akartam tönkretenni a hangulatot.

-Indultok?-pillantott ránk Alex, miközben egy kisebb faágat fogott az egyik végénél, Rex meg a másik végénél húzta.

-Igen.-válaszolt Mel.

-Kikísérünk, várjatok. Gyere Rex!-futott el mellettünk Alex nyomában a kutyával. Először ő ugrotta át a kaput, utána meg Rex.

-Te jó ég! A kapu azért van, hogy kinyisd és így kisétálj rajta.Látod? – dorgálta meg a bátyját Mel.

-Minek ha át is bírom ugrani? – vont vállat Alex.

-Hagyd! A hímek szeretik fitogtatni a képességeiket.- szólaltam meg miközben én is kisétáltam a kapun, Mel pedig majd megpukkadt a röhögéstől, miután meglátta, hogy milyen képet vág a testvére.

- Szia bátyus! Majd a hétvégén megint jövök és akkor talán már Timo is el tud jönni. Vigyázz magadra,jó? – adott neki 2 puszit, aztán lehajolt Rexhez és megsimogatta az okos német juhász fejét. – Te is legyél nagyon jó és okos kutya! Na meg vigyázz a bátyámra! – állt fel mire Rex vakkantott egyet. Én is megsimogattam a kutyát, aztán pimaszul néztem Alexre.

-Akkor most szia vagy viszlát?

-Még szia.És holnaptól tudod,hogy mi lesz a vége, ha nyomozósdit játszol...

-Te is, hogy mi lesz a vége, ha akadályozol a munkámban...- ültem be Melanie mellé az autóba, ő pedig indított is. A nap egyre lejebb kúszott az égbolton, mi pedig mind a ketten nagyon fáradtak voltunk, még beszélgetni se nagyon beszélgettünk, hanem a gondolatainkba mélyedtünk, miközben magunk mögött hagytuk a kis erdőszéli házat...