1. fejezet

Egy kis előszó:

Aki nézte a sorozatot, annak ismerős lesz.:) Az elejét csak így tudtam megoldani, hát vágjunk is bele! :)

* 

Bécs városára lassan ráborult a sötétség és felkapcsolták a köztéri világítást is, díszfénnyel vonva be az osztrák főváros megannyi turistacsalogató látványosságát. Az Állami Operaházban ünnepnappá nyílvánították ezt az estét, hisz hosszú idő után visszatért a színpadra Nina Martin, a híres operaénekesnő. Nagyszabású bemutatóval készültek és a kellékestől a kórusig mindenki csak azon dolgozott, hogy méltóképp állhasson ismét a világot jelentő deszkákra a komolyzene ünnepelt csillaga. Talán sohasem énekelte el olyan szépen Toscát, mint amilyen gyönyörűen adta elő azon az estén. Amióta a férje meghalt egy balesetben, nem érezte úgy, hogy szüksége van a tapsokra és a színpadra feldobált virágcsokrokra, de pár héttel ezelőtt minden megváltozott. Hiába költözött el a városból, az Operaház igazgatója így is megtalálta és addig-addig mesterkedett, amíg rá nem bírta venni, hogy igent mondjon a szerepajánlatra, pedig úgy gondolta, hogy ezentúl már csak a kislányának fog élni, aki mindig is annyira emlékeztette az elhunyt férjére. Nina félt is egy kicsit ettől az előadástól, mert úgy érezte, hogy már nem szól olyan szépen a magas cé, mint ahogy kellene, de minden aggodalma elszállt, amikor felgördült a függöny és minden reflektor őt világította meg. Az előadás végén a könnyeit visszapislogva hajolt meg immáron hatodszor a szeretett közönsége előtt, miközben fogalma sem volt róla, hogy a Hotel Imperial falai között mi zajlik. Nina itt szállt meg a kislányával, Sabineval és amíg ő a munkáját végezte a 6 hónapos kicsit egy babysitterre hagyta. Megbízott Theresában, aki már a kicsi megszületése óta segített neki a gyermek körüli teendőkben és most Bécsbe is elkísérte. Sabine nagyon nyügős volt, ezért Theresa odament a kiságyhoz, hogy a kezébe véve megnyugtassa a csöppséget. Ahogy a lakosztályban sétált vele fel-alá egyszer csak motoszkálásra lett figyelmes az ajtó felől és a fejét odafordítva egy idegen nőt látott maga előtt, amint belép a szobába és a gyereket követelte tőle. Theresa menekülőre fogta a dolgot és kezében Sabinével odarohant a telefonhoz, hogy segítséget hívjon, azonban a másik nő nem sokat gondolkozott, hogy mit tegyen. Megfogva az egyik antik gyertyatartót lesújtott Theresára, aki azonnal meghalt és elvette tőle Sabinét. Miután meggyőződött róla, hogy a folyosón senki sem jár átsietett a másik szobába, ahol felkapta az előre bepakolt bőröndjét, aztán kezében Sabinével kijelentkezett a szállodából.Senkinek sem tűnt fel az asszony, hisz bejelentkezni is egy gyerekkel jelentkezett be. Miután a formaságokkal kész voltak taxiba szállt és és amilyen gyorsan csak lehetett elhagyta Bécs városát...

-         Hé Gaby, ma te vagy a soros! Hol marad a tízóraim? – ült le az asztalom sarkára Ralf a délelőtti pangásban.

-         Menj el érte és akkor megkapod. Most épp egy cikken dolgozom és nem akarom félbehagyni.

-         De megegyeztünk, hogy  naponta váltogatjuk, hogy melyikünk megy le némi harapnivalóért.

-         Igen és most Melanie lenne a soros. – mutattam a legjobb barátnőm üres asztalára.

-         De ő most nincs itt és délutánig nem is fogjuk látni szerintem. Azt hiszem, hogy a fotómasinájához ment el valamit venni.

-         Ralf, abba még senki sem halt bele, hogy megmozdult és kettőnél több lépést is tett autó nélkül. Tudod a mozgás nagyon egészséges. – jegyeztem meg pimaszul felnézve a monitorom képernyőjéről.

-         Szerintem neked is jót tenne egy kis edzés.

-         Ezzel most mire célzol?

-         Arra, hogy ha a rendőrségen elolvassák a cikked, amit Nina Martin gyerekének elrablásáról írtál, akkor szaladhatsz. Biztos nem fogják szó nélkül hagyni, hogy olyan információkat is beleírtál, amit elméletileg nem lett volna szabad megosztanod a nyilvánossággal.

-         Tehetek én róla, hogy véletlen meghallottam, amit beszélgettek? – vontam meg a vállam – Különben is sajtószabadság van. Hidd el én már elég jól megtanultam az erre vonatkozó jogszabályokat.-fintorodtam el. Oknyomozó újságíróként – amiből igazából a nyomozó szó fedi le az újságírói tevékenységem -  már megszoktam, hogy néha összetűzésbe kerülök a hatóságokkal. Hiába állunk ugyanazon az oldalon, a rendőrök nem igazán szeretik, ha olyasmibe ütöm bele az orrom, amihez semmi közöm. Grazból azért is költöztem el, mert ott korlátozták a munkám, Bécsben viszont még nem ismerik ezt az oldalamat, de ha rajtam múlik hamar meg fogják...

-         Nem félsz, hogy egyszer még bajod esik a túlzott kíváncsiságod miatt? Vagy a zsaruk rágnak be rád, vagy a rossz fiúk és akkor ki véd meg?

-         Majd megvédem én saját magam, ezért is publikálok álnév alatt. Engem te ne félts!

-         De az nem elég!

-         Tudom attól félsz, hogy nem lesz, aki felhozza a tízóraidat. – álltam fel az asztal mögül – Na egye fene, elmegyek és hozok valami kaját, de a következő 2 napban te leszel a soros. Értve vagyok Ralf?

- Egy angyal vagy! – ült vissza a helyére vigyorogva a kollegám én pedig felvettem a kardigánom és a táskám aztán leszaladtam a szerkesztőségtől nem messze lévő kis kávéházba. 

A környéken rengeteg ember járkált, sokan ugyanígy némi harapnivalóért indultak de sok volt a turista is. Mielőtt beléptem a Drechslerbe megakadt a szemem egy gyönyörű szép német juhász kutyán, aki egy kávézó előtt parkoló fekete Alfa Romeo anyósüléséről dugta ki a fejét a lehúzott ablakon és úgy nézte az utca forgatagát. Elmosolyodtam a látványon, hisz mindig is szerettem a kutyákat és annyira lekötötte a figyelmem ez az egész, hogy észre sem vettem, amikor elejtettem a kulcscsomóm. Épp az ajtót készültem nyitni, amikor azt éreztem, hogy valaki bökdösni kezdi a kezem. Lenézve magam mellé a kutyát láttam, ahogy szájában a kulcsaimmal próbálja magára felhívni a figyelmemet, ezért leguggoltam hozzá és elvettem tőle a kulcscsomót.

-Köszönöm! Okos kutya. – simogattam meg a fejét, mire egyet vakkantott, aztán visszaugrott az autóba. Mosolyogva léptem be a helyiségbe és rögtön a pult felé vettem az irányt. Suzanne, a kedvenc eladóm épp a kötényét kötötte meg a derekán és ahogy észrevett intett, hogy menjek oda, majd ő kiszolgál.

-         Ma nem Melanie a soros? – kérdezte miközben eltörölt egy csészét.

-         De, csak ő most a masinájához ment venni valamit, Ralf meg szokás szerint lustul.

-         Értem. Na és mit adhatok? A szokásost? – kérdezte mosolyogva.

-         A kávé a szokásos, de most 2 Golatschent kérek mellé és még egy nagy szelet Apfelstrudelt, ha van.

-Persze. Várj itt, mindjárt hozom! – ment el összekészíteni a kért dolgokat Suzanne, én pedig a pultnak dőlve járattam végig a szemem a helyiségben. Rögtön meg is állapodott a tekintetem egy magas és elég jóvágású férfin, aki élénken gesztikulált, miközben valakivel a mobilján beszélt.

-Túrós vagy lekváros? – kérdezte Suzanne, amit nem értettem először, ezért arrébb oldalaztam a jóképű ismeretlen felé, ahol az eladónő is állt kezében a sütemények kiszedésére szolgáló fogóval.

- Túrós. – válaszoltam és miután Suzanne visszafordult a tízóraink felé én mégjobban szemrevételeztem magamnak a mobilos pasit.

„ Nem Christian, még nem voltam ott....igen...megiszom a kávémat és elintézem aztán visszamegyek az irodába...Addig kerítsétek elő Herr Müllert akár a föld alól is!... ühüm, akkor gyere ide! Szervusz Christian!” – bontotta a vonalat és eltette a telefonját, aztán lehajtotta a kávét és kiment a kávézóból, egyenesen a fekete Alfa Romeohoz, hogy aztán a kutyával együtt sétáljon be ismét. A német juhász persze azonnal idejött hozzám és leülve előttem vakkantott egyet,aztán odadugta a fejét a lábamhoz.

-         Rex,hagyd békén a hölgyet! Elnézést, de nem mindig akar rám hallgatni.– kért elnézést az ismeretlen.

-         Semmi gond. –mosolyodtam el -  Mi már ismerjük egymást. Szóval Rexnek hívnak.– simogattam meg a kutyát, mire ő a kezemre tette a jobb első lábát.

-         Honnan? – hökkent meg Rex gazdája.

-         Az előbb mikor bejöttem elejtettem a kulcscsomómat és Rex adta vissza nekem.

-         Értem. –bólintott egyet mosolyogva- Nekünk viszon most mennünk kell. – jegyezte meg a férfi, amikor meglátta, hogy piros színű autó fékez le a Drechsler előtt. – Gyere Rex! Christian biztos hozott neked is szalámis zsömlét. Viszlát! – köszönt el, aztán nyomában a kutyával kiment a kávézóból.

-         Hahó! Gaby! Itt van, amit kértél. – szólongatott Suzanne, ugyanis annyira elbambultam, hogy észre sem vettem amikor letette mögöttem a pultra a kis csomagot. Mosolyogva hátrafordultam és fizettem.

-         Nem tudod véletlen, hogy ki volt ez az előbb a kutyával? – érdeklődtem az eladólánynál.

-         Csak annyit tudok, hogy rendőr. Nagyon ritkán szoktam errefelé látni.-vont vállat Suzanne miközben a visszajárót szedte ki a kasszából.

-         Értem. Köszi! – mosolyogtam rá ismét aztán visszaindultam a munkahelyemre, mert nem akartam, hogy Ralf miattam haljon éhen...