2012. április 30., hétfő

11. fejezet

Sziasztok!
Bocsánat a késésért, de sajna összejöttek a dolgok itthon és csak most volt időm ráncba szedni a fejezetet. Remélem, nem haragszotok! :) Jó olvasgatást kívánok hozzá!
Köszönöm mind az 5 feliratkozottnak és azoknak is, akik nincsenek regisztrálva, de olvassák! Jól esik, hogy szeretitek, ahogy írok.:)
Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a friss, ropogós fejezet! :)
puszi:
Detti



„Utálom ezeket a hülye dugókat!” – mérgelődtem magamban, amikor leparkoltam az autómat a Bécs külvárosában, jókora késéssel megérkezve a tetthelyre. Épp egy találkozóra készültem az egyik ma már krimiróvá avanzsált exújságíróval, aki annak idején éppen Wiedemann után szagászott, de amint beültem az autómba csengeni kezdett a mobilom és a főnököm a szokásos reggeli modorában közölte velem, hogy gyilkosság történt a külvárosban, menjek oda és nézzek körül, hátha találok valami érdekeset. Ziegler hitt a megérzéseimben és tudta, hogy ha odamegyek, akkor 5 perc sem kell hozzá, rögtön tudni fogom, hogy elég lesz-e egy pár soros hír a lap egyik sarkában az esetről vagy érdemes-e terjedelmesebb cikkben boncolgatni a részleteket és agyára mennem a bécsi rendőrségnek, kiváltképp a kedvenc felügyelőmnek. A tömeg már oszladozott és az újságíró kollegák is kezdtek elszállíngozni a helyszínről. Néhányan kisebb csoportokban sutyorogtak és információt cseréltek, ami bevált szokás volt, de én szinte sohasem éltem vele. Szerettem magam utánajárni a dolgoknak, mert senkiben sem bíztam meg. A csoportoktól elkülönölve egy régi ismerősöm rendezgette a feljegyzéseit, kezében egy pohár kávéval. Jobst Dietl egy talpnyaló senkiházi, aki a cikkek összelopkodásából él. Sajnos nagyon jól ismertem, mert ő is Grazban kezdte a pályáját és nem egy cikkemet lenyúlta és a saját nevével adta közzé, az egyikkel még díjat is nyert. Most egy másik lapnál dolgozott Bécsben, de attól még az iránta érzett utálatom semmit sem változott.
-         Szervusz Gabi! De jó téged újra látni! – fordult felém.
-         Óh Jobst,  Micsoda meglepetés!
-         Te már régóta nem hívtál így.
-         Valóban. Köcsög Jobstnak szoktalak hívni.
-         Jaj már ne legyél már iyen barátságtalan! Még mindig haragszol a grazi dolog miatt?
-         Ez kérdés?
-         Dolgozhatnánk együtt...
-         A konkurenciával? Persze... megint el akarod lopni a cikkemet, mi?
-         Szó sincs róla. – védekezett. – Csak hallottam a Nina Martin...
- Az én hátamon nem fogsz felkapaszkodni. Felejtsd el! – mentem el mellette és teljesen „véletlenül” picit meglöktem a kezét, amitől a jegyzeteire öntötte a kávét. Elszörnyedve nézte az egyre terebélyesedő barna foltot a fehér papíron és közben engem szidott, de úgy tettem, mintha nem is nekem szólna. Odamentem egy egyenruháshoz és megkérdeztem, hogy kitől kaphatnék felvilágosítást az itt történtekkel kapcsolatban, a rendőr pedig elküldött a feletteséhez, aki a műhely közepén álldogált és elgondolkozva bámulta az egyik asztalra kipakolt csavarhúzókészletet. Először persze akadékoskodott, hogy nem mond semmit, mert a sajtótájékoztatón már minden elmondtak, amit lehetett, de aztán elmagyaráztam, hogy a dugó miatt még csak most értem ide és a cikkemhez szükségem lenne pár információra és ha nem kapom meg, akkor botrány lesz, így inkább engedett. Elmondott néhány adatot az áldozatról, hogy miként ölték meg és hogy van már egy gyanúsítottjuk is de többet nem árulhatott el nekem. Megköszöntem a segítségét és ahogy lassan kifelé sétáltam az utcára füleltem a rendőrök beszélgetését és el is csíptem pár további adatot, amiket gyorsan felfirkantottam a füzetembe. Még mielőtt átléptem volna a kordont, még megálltam pár szóra az ott őrt álló rendőrnél. Rákérdeztem, hogy ki kapta az ügyet és a választ hallva mosolyra húzodott a szám. Eldöntöttem, hogy Zieglernél keresztül fogom vinni az akaratom és kiharcolom, hogy hagy szaglásszak egy kicsit ebben az ügyben is. Bizsergett a lapockám és ez mindig azt jelentette, hogy valami történni fog, ettől pedig ismét feltámadt bennem a nyomozási kedv, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy nem dobott rajta jókorát, hogy Brandtner vezeti a nyomozást. Beültem az autómba és épp indítottam, amikor Jobst ott termett a kocsimnál és még mindig mérgesen hadoválva magyarázni kezdett.
-         Tönkretetted a jegyzeteimet! Most akkor miből fogok cikket írni?
-         Majd megoldod, nem? Lopkodd össze a többi kollegától.
-         Jól van Gabi! Ezt nem fogom elfelejteni! Akkor is én fogok az előbb a végére járni ennek az ügynek!
-         Köhög a bolha! – legyintettem – Akarsz fogadni?
-         Úriember biztosra nem fogad.
- Majd meglátjuk Jobst, majd meglátjuk. Most pedig ha nem állsz félre, akkor vissza kell hogy jöjjön Brandtner, hogy körberajzoljon. – arrébb ugrott, én pedig ráléptem a gázpedálra. Amíg a szerkesztőséghez nem értem a gondolataim cikáztak. Valami nagyon furcsa volt nekem ebben az ügyben...aki ilyen hidegvérrel képes volt gyilkolni, az csak profi lehet, márpedig a profik nem olyan hülyék, hogy hagyják, hogy más meglássa őket. Amikor behajtottam a parkolóba és leállítottam a motort, vettem pár mély levegőt és elindultam Ziegler szobája felé, hogy keresztülvigyem nála az akaratom.

*

Ralffal egész éjjel a lakásomon voltunk és az íróasztalom fölött gubbasztottunk, megpróbálva összerakni mindent, amit eddig megtudtunk Horst Wiedemannról és pár órányi alvás után ugyanezt folytattuk a szerkesztőségben is bezárkozva az irodánk mélyére rengeteg adag méregerős feketekávéval.
-         Ma lehozták a cikket Antoniáról meg erről a Horst Wiedemannról. – tette le az asztalra a mai lapszámot Ralf - A főnök boldog, mi hoztuk le legelőször a szenzációt, de azt szeretné, hogy minél előbb járjunk utána az egész oldalas cikk végén is említett még nagyobb bombameglepetésnek. – dobta le magát egy székre.
-         Hogy aztán szegény Antonián csámcsogjon az egész média... – sóhajtottam egyet.
-         Sajnálod?
-         Horstot nem, de ezt a szegény énekesnőt igen. Fogadni mernék, hogy ő semmit sem tud Wiedemann múltjának sötét foltjairól. – ittam ki az utolsó kortyot a csészémből. – Na de most munkára! – kezdtem el rendet tenni a kupacok között.
-         Szóval annak idején Wiedemann addig sem éppen kevés vagyona hirtelen megduplázott. Rengetegen találgatták, hogy minek köszönhette, ő pedig mindig csak két dolgott emlegetett ezzel kapcsolatban.
-         A tőzsdézést és a cégének ügyes és gyors terjeszkedését. – vettem át a szót Ralftól.
-         Pontosan. De az újságíró ismerősöd és a rendőrség is hamar gyanút fogott, miután a híres rablássorozatot az Ambrosiana fiókjai ellen követték el.
-         Mert az Ambrosiana akkori főnöke és Wiedemann közt nem volt felhőtlen a viszony. Azelőtt jelentős pénzösszegeket kapott a banktól Wiedemann, de egyszer csak megszakadt az üzleti kapcsolat egy máig sem tisztázott konfiktus miatt. Az Ambrosiana számláján tartott megtakarításait más bankokba helyezte át, nem sokkal később pedig kezdetét vette a rablássorozat és az azt megelőző fenyegetések mind Wiedemannhoz köthetők voltak . – tettem vissza egy mappába egy nagyobb papírköteget.
-         Az utolsó bankrablásnál azonban majdnem meghalt a biztonsági őr egy lövöldözést követően. – vette át a szót Ralf – Egy akkor még épphogy felnőtt korba lépett emberét el is kapták pár nappal később, aki egy üresen álló bécsi lakásban bujkált és még mindig a bankban történtek hatása alatt állt. Mindvégig azt vallotta, hogy nem ő lőtt rá a biztonsági őrre, de ennek ellentmond, hogy nála találták meg a fegyvert.
-         A vallomása alapján pedig egy szál Wiedemannhoz is elvezetett, viszont megdönthetetlen bizonyítékot nem sikerült ellen találni, így elítélni sem tudták, mert az ország legjobb ügyvédei dolgoztak neki és ez a szemétláda elhúzhatta a csíkot külföldre, hogy csak nem régiben térjen ismét vissza Bécsbe. – csaptam le az utolsó mappát is az asztalomra. – Azt hiszem fel fogom hívni Karlt, hátha meg tudja nekem mondani, hogy ki volt az, akit annak idején elkaptak. Talán ő is tudna nekünk segíteni, hogy találjunk valami terhelőt erre a Wiedemannra.
-         Ez egy jó ötlet! Majd szólj, ha meg tudsz valamit!
-         Okvetlen. – dörzsölgettem meg kicsit a szemem.
-         Azt hiszem gyorsan nekiállok megírni a cikkemet, mielőtt még Ziegler kinyír.-sétált át az Ralf a saját asztalához és leült a klaviatúra elé.
-         Miről írsz? – érdeklődtem.
-         Az egyik tévécsatorna új műsort indít és arról kell pár mondat. Ilyen párkeresős valami lesz.
-         Értem. Én meg a reggeli gyilkosságról írok. – vettem én is magam elé a billenytűzetem.
-         Irigyellek. Nem akarsz cserélni?
- Nem most jöttem le a falvédőről. Írjál csak a párkeresősdiről, a nyomozást meg hagyd meg a profiknak. – kacsintottam rá, aztán munkához láttam. Csendben dolgoztunk, csak a gépelés zaját lehetett hallani az irodánkban, én pedig gyorsan haladtam. A belső hálozatón elküldtem a cikket Zieglernek, aztán kikapcsoltam az irodai gépem és szedelőzködni kezdtem.
-         Már mész is? – nézett fel a cikkjén utolsó símitásokat végző Ralf.
-         Igen. Ha a főnök kérdezi, akkor nyugodtan megmondhatod neki, hogy hazamentem, ugyanis egész éjjel neki hajkurásztuk a szenzációt és úgy érzem magam, mint egy kicsavart mosogatórongy.
- Rendben. – bólintott a kollégám, én pedig a vállamra kaptam a táskám aztán elköszönve Ralftól kifelé indultam a szerkesztőségből. Az egyik gyakornok azonban még megállított egy kicsit és a kezembe nyomott egy vékonyka mappát, amiben a reggeli gyilkosságról volt pár papír néhány olyan adattal, amit a rendőrség nyilvánosságra hozott a nyomozásról. Megköszöntem neki, a hónom alá csaptam és a kocsimhoz érve a többi papírommal együtt ledobtam az anyósülésre és indítottam. Ahogy hazaértem, már az ajtóban lerúgtam a lábamról a cipőmet és első utam a fürdőbe vezetett egy frissítő zuhany reményében. Miután úgy ítéltem meg, hogy eleget áztattam magam, összedobtam magamnak egy rántottát vacsorára és leültem a kanapémra magam elé véve a papírjaimat, amiket a munkahelyemről hoztam magammal. Ekkor vettem csak észre, hogy Ralf nálam felejtette a pendriveját, amin a fontosabb dolgait tárolja. Olyan helyre tettem, ahol biztosan megtalálom, ha beugrik érte, vagy ha nem hát ne felejtsem itthon, amikor megyek reggel dolgozni. Alighogy sikerült ismét kényelmesen elhelyezkednem a kanapén, megcsörrent a mobilom.
-         Gabriele Krausen, tessék!
-         Szia! Mel vagyok.
-         Mi újság?
-         Gabi, lehet, hogy idiótának fogsz tartani, de érzem, hogy valami gond van Timoval.
-         Azóta nem jelentkezett? – ültem fel egyenes tartással.
-         Csak annyit írt egy sms-ben, hogy el kellett utaznia, de a lakása érintetlen. Elmentem hozzá és körülnéztem, láttam, hogy semmit sem vitt el...
-         Ez furcsa... – gondolkoztam el.
-         Szerintem is. Gabi, segítened kell kideríteni, hogy mi történt Timoval!
-         Otthon vagy? Átmenjek?
-         Sajnos dolgoznom kell és most az egyik jótékonysági vacsorára megyek képeket készíteni, az előbb néztem be Timohoz, mert útba esett.
-         Értem.
-         Különben is, te most pihend ki magad! Tudom, hogy múlt éjjel alig aludtál.
-         Az lehet, de ha segítségre van szükséged, akkor nem számít.
-         Holnap reggel a ház előtt várlak majd és akkor megbeszéljük, hogy mi legyen. Addig hátha jelentkezik... –sóhajtott bele a telefonba.
-         Rendben. Ha Timo életjelet ad, azonnal hívj vagy dobj egy sms-t,  jó? Biztos hívni fog!
-         Remélem. Szia Gabi!
-         Szia Melanie! – tettem le a telefont.
Nagyot fújva dőltem hátra a kanapén. Miközben Wiedemann után szaglászunk Ralffal, megölnek egy autószerelőt a saját műhelyében, akinek valószínűleg semmi köze sem volt a rosszfiúkhoz és most még Timo is eltűnik... Igazán nem panaszkodhattam, hisz egy jó ideig biztos volt, hogy nem kell a régi jó celebsztorikról cikkezgetnem és kedvemre nyomozhatok, ráadásul a fogadásom is kötött azzal a köcsög Jobstal, hogy melyikünk jár előbb a végére a Richter-gyilkosságnak. Ahogy ez eszembejutott felnevettem. Ha Brandtner tudná, hogy egyszerre ketten is ráálltunk az ügyére, ráadásul még versenyzünk is, biztos agyvérzést kapna. De ahogy eszembe jutott Timo, leolvadt a mosoly az arcomról, mert bár annyira jól nem ismertem, de kedveltem nagyon a pasit. Melanieval nagyon szép párt alkottak, látszott, hogy tényleg odáig vannak egymásért és én is féltem, hogy valami baja esett. Hogy a gondolataim közé befurakodó sötét fellegeket kicsit eloszlassam és képes legyek elaludni kézbevettem azt a mappát, amit a gyakornok nyomott a kezembe, mikor kijöttem a szerkesztőségről. Átnéztem a papírokat és kezembe akadt a gyanúsított fantomképe is. Ahogy megfordítottam a papírt a pohár, amit a kezemben tartottam kicsusszant az ujjaim közül. Azonnal ráismertem Timora. Hitetlenkedve csóváltam a fejem és a gondolataim hirtelen cikázni kezdtek. Timo ezért tűnt el? Nem....biztos nem ő tette... Melanie ? Erről neki még fogalma sincs! Ez a kép benne lesz a másnapi lapban és ha ezt meglátja? Kezembe vettem a telefont, hogy felhívom, de képtelen voltam tárcsázni. Mit is mondhattam volna neki? „Szia Mel! Itt ülök a kanapén, kezemben Timo fantomképével, képzeld, őt gyanúsítják Florian Richter megölésével.” Nem hiszem, hogy ez lett volna a legjobb megoldás. Borzasztóan összezavarodtam és nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Felváltva néztem a fantomképet és a telefont a kezemben, amikor is valaki csöngetett és kopogtatott is utána a bejárati ajtómon...

2012. április 14., szombat

10. fejezet

Sziasztok!
meghoztam a folytatást. Elnézéseteket kérem a hosszú várakozási időért, de sajnos sok minden összejött az utóbbi napokban és sem időm,sem energiám nem maradt az írásra.Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön az új, friss és ropogós rész tőlem Nektek.:)
Jó olvasgatást!
Detti


Timo késő éjjel érkezett haza. A szája szögletében egy kisebb mosoly bújkált, amikor észrevette, hogy a barátnője BMW-je ott parkol a ház előtt. Nehéz léptekkel sétált oda az ajtóhoz és úgy érezte, hogy egyálltában el tudna aludni. A feje még mindig a leltározástól zúgott, de igyekezett minden mást kizárni, ahogy halkan betette maga mögött az ajtót. Nem akart arra gondolni, hogy mikorra lesz ismét minden rend a műhelyében és miként fogja elmagyarázni Jensnek, hogy az autójára még egy kicsit várnia kell és Lorelei-el nem indulhat el a soron következő gyorsulási versenyen, bármennyire is nagy a nyerési esélye vele. Tudta, hogy az egész betörés mögött Horst áll és figyelmeztetésnek szánta. Tartott is tőle, hogy mi lesz a következő lépése és szerette volna a szeretteit, köztük is leginkább Melaniet biztonságban tudni, de túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkozzon. Kipihenten mindig is jobban forgott az agya, ezért eldöntötte, hogy alszik egyet, aztán ráér ezen gondolkozni. Letette a kulcsokat az asztalra és körülnézett az apró nappaliban, de Melaniet sehol sem látta. Halkan szólongatta, de nem jött felelet ezért a háló felé vette az irányt. Benyitott a szobába és mosolyogva nézte Melt, aki felöltözve feküdt az ágyon és aludt. Timo halkan odalépett és kisimította a lány arcából a kósza hajfürtöket, mire mocorogni kezdett Melanie, aztán a szemét lassan kinyitva ránézett a barátjára.
-         Szia álomszuszék! – guggolt le az ágy mellé Timo.
-         Timo? Hazajöttél? Hány óra? – törölgette az álmot a szeméből a lány.
-         Fél 12. Nem számítottam rá, hogy itt talállak, de nagyon örülök neki.
-         Ébren akartam rád várni, de elaludtam. – jegyezte meg Melanie - Mi volt a műhelyedben? Vittek el valamit?
-         Csak pár csavarhúzó tűnt el, semmi komolyabb. De lehet hogy azok is ott vannak a kupi közepében. – vont vállat Timo – Milyen volt a kertiparti?
-         Nagyon jó volt! Bár azt hiszem ezek után számíthatok Alex és Gabi bosszújára...
-         Ezek szerint jól sült el a kis terved.
-         Kár hogy nem örökítettem meg azt a pillanatot, amikor bemutattam őket egymásnak! Jellemző, hogy pont olyankor nincs kéznél a fényképezőgépem, amikor a legjobban kellene!
-         Így is el tudom képzelni. – nevetett halkan Timo.
-         Én meg csak beszélek itt össze-vissza, amikor látom, hogy hullafáradt vagy. Elmenjek? – ült fel Mel.
-         Nem, maradj itt éjszakára!
- Lehet róla szó, de akkor átöltöznék, mert ebben nem olyan kényelmes aludni. – nyomott egy puszit Timo szájára aztán kivéve a barátja szekrényéből egy pólót elment venni egy forró zuhanyt, hogy aztán bebújva a párja mellé érje az álom. 

Ezután a fárasztó nap után szinte azonnal elaludtak. Kettőjük közül Timo ébredt fel előbb másnap reggel. Az ablakon besütő halvány napsugár megvilágította Melanie arcát és ahogy nézte a csendben szundikáló lányt, azon gondolkozott, hogy mit tegyen abban az esetben ha Horst már nem csak betöréssel akarja majd jelezni, hogy mennyire nem szereti, ha visszautasítják az ajánlatait. Nem akarta, hogy bármi baja essen Melanienak, de többet nem is szeretett volna semmiféle illegális dologba se bonyolódni. A gondolataiból a telefon halk csöngése rángatta ki. Felvette a mobilt és a vonal másik végén meg sem várták, hogy bemutatkozzon, rögtön beleszólt valaki. „ Timo gyere ide azonnal! Ezek nem viccelnek” – hallotta meg Florian hangját, aztán szétkapcsolt a vonal. Florian régen Timo egyik legjobb barátja volt, annak idején nála tanulta ki a mostani szakmáját és közösen üzemeltettek egy autójavító műhelyt. Azon kevesek közé tartozott, aki nem a börtönviselt, megbélyegzett embert látta Timoban, hanem a fiatal srácot, aki tanult a hibájából és új életet akar kezdeni. Munkát adott neki és kitanította a szakma csínjára-bínjára ám egy idő után valamitől megromlott kettőjük között a viszony. Timo külön is elkezdett munkákat elvállalni, többségében a gyorsasági- és driftversenyek rendszeres résztvevőinek segített a járművek karbantartásában, amivel sokkal többet is keresett, mint a műhelyben, aztán felmondott a régi segítőjénél és megvette azt a kis műhelyt, ahol most is dolgozik. Miután elváltak útjaik még inkább megromlott kettőjük között a viszony, mert Florian azzal vádolta, hogy ellopja az ügyfeleit, azért ment egyre rosszabbul a sora és bár sokat vitatkoztak, Timo még mindig hálás volt neki azért, mert elindította az úton és az egyik legjobb barátjának tartotta. Nem is várt sokat, rögtön kiugrott az ágyból. Melanie félálomban hunyorogva ült fel az ágyon, amint észrevette, hogy a szerelme nincs a helyén.
-         Mi történt? Megint a műhely?
-         Nem, ne aggódj! Csak Florian hívott fel, mert beszélni szeretne velem.
-         Ilyen korán?
-         Családi problémái vannak és nem szeretném, ha hülyeséget csinálna. – füllentette Timo.
-         Értem.
-         Aludj nyugodtan tovább én most elmegyek.
-         Nekem is mennem kell dolgozni. Mikor találkozunk?
-         Majd hívlak! Szeretlek! – csókolta meg a bartátnőjét és kisietett a szobából Timo, pár perc múlva pedig már csak annyit halott Melanie, hogy csukodik a bejárati ajtó.
Timo annyira gyorsan vezetett a Bécs egyik külvárosában található ház és autószerelőműhely felé, amilyen gyorsan csak tudott. Amikor odaért, kiugrott az autóból és még azzal sem foglalkozott, hogy bezárja. Megnyomta a kapucsengőt és várt, de hiába szobrozott ott, senki sem nyitott ajtót. Ahogy rátette a kezét a kilincsre, a kapu magától kinyílt. Jól ismerte Floriant ,  tudta, hogy sohasem hagyná nyitva a kertkaput, ezért rögtön balsejtelme támadt. Először a lakásba ment be és szobáról-szobára járva kezdte el szólongatni a barátját, de felelet sehonnan sem jött. Határozott léptekkel elindult az előszobából a műhelybe vezető ajtóhoz, ám ekkor ütést érzett a tarkóján és a fájdalomtól összerogyva térdre esett a puha szőnyegre, aztán elfeketedett minden és elvesztette az eszméletét. Percekig ott feküdt a földön, de aztán lassan elkezdett magához térni. A feje sajgott, de nem nagyon foglalkozott vele. A cipősszekrényre támaszkodva lassan talpra állt és benyitott a műhelybe, mert a fájdalomnál erősebb volt benne az aggódás az egykori jótevője iránt. Az oldalsó bejárat tárva-nyitva volt, még azt is láthatta, hogy a szomszédot mennyire elfoglalta a fűnyírás. Beljebb ment a fájó tarkóját simogatva és szinte rögtön a következő pillanatban észrevette Floriant feküdni a földön. Odaugrott hozzá és megnézte a pulzusát, de ekkor már nem élt. Piszkosul fájt neki a barátja elvesztése, de magában már azon gondolkozott, hogy miként fog bosszút állni Horston ezért. Arra gondolni sem tudott, hogy ezt is szárazon megússza egykori főnöke, mert azt nem fogja hagyni. A gondolataiból a fűnyíró erősödő zúgása zökkentette ki és ekkor tisztult le benne az a kép is, hogy épp egy gyilkosság helyszínén van és a kezében tartja a holttestet, a lakásban pedig mindenhol ott van az ujjlenyomata is. Gyorsan felpattant és megpróbált minél észrevétlenebbül kimenni a házból, abban reménykedve, hogy nem veszi észre a szomszéd. Azt tervezte, hogy egy nyilvános fülkéből, névtelenül bejelenti a rendőrségnek az esetet, aztán pedig eltűnik egy kis időre... Ahogy végigondolta az előbb történteket pánikba esett. Ha a rendőrök megtudják, hogy milyen volt a viszony kettőjük közt és hogy az utóbbi hónapokban mennyi gondja volt a műhellyel, az ő múltjával rögtön az első számú gyanúsítottá fogják előléptetni...

- Rex, idehoznád a telefont? – dugta ki a fejét Alex a fürdőszobából, amikor meghallotta a mobilja csengését. Alighogy kimondta a szavakat az okos német juhász szájában a telefonnal futott oda a gazdájához.- Köszönöm! – vette el tőle a mobilt Alex és megsimogatta a kutya fejét, aztán megnyomta a hívást fogadó gombot. A kollégája, Christian kereste, mert épp hogy feljött a nap hétfő reggel, máris munkája akadt a gyilkossági csoportnak. Letéve a telefont visszament a fürdőszobába, hogy minél gyorsabban elkészüljön és odasiethessen a tetthelyre. Kézbe véve a fogefét Rex ugatását hallotta meg a szoba ajatajából.

-Te szeretnéd a fogkrémet kinyomni,ugye? – nézett kérdőn a kutyára Alex, mire Rex válaszul félrefordított fejjel vakkantott egyet. – Jó, nem bánom. Gyere! – tette le a fürdőkád szélére a fogkrémes tubust. Alátartotta a fogkeféjét, Rex pedig az egyik lábát ráhelyezte a tubusra és megnyomta azt, de túl erősen nyomta így a fogkefére egy csepp sem fogkrém sem jutott, de Alex rövidnadrágjára annál több. – Ezt még gyakorolnod kell. – nézett mosolyogva a kutyára a felügyelő. Miután végzett a reggeli teendőkkel, rögtön autóba vágta magát Rexszel és a Bécs külvárosban lévő ház felé vették az irányt. Már messziről látni lehetett, hogy hol történt a gyilkosság, mert rengeteg ember verődött össze a kordon körül, amit a rendőrök vontak a ház köré. Ahhoz is kellett néhány egyenruhás, hogy utat törjenek a fekete Alfának. Miután leparkolt, már rögtön ott is termett Christian gumikesztyűvel a kezén.
- Hétfőn reggel egy gyilkossággal kezdeni a napot, nincs is ennél jobb. – sóhajtott Böck.
- Csak azt csináljuk, amit az emberek nagy része benn a városban. Csak míg ők beállnak a pult mögé vagy bezárkóznak az irodájukba mi egy gyilkosság helyszínére megyünk és megpróbáljuk kideríteni, hogy kinek állhatott az útjában az a szerencsétlen áldozat, akit megöltek. Hol a holttest? – húzott gumikesztyűt Alex is.
- Odabenn a műhelyben. – indult el Christian a műhely felé, ahol még javában folyt a helyszínelés. Menet közben elhaladtak Kunz mellett is, aki épp az egyik szomszédot faggatta. A műhely ajtajába érve Alex odafordult az okos rendőrkutyához.
- Rex, te most maradj itt! – ha nem mondta volna Alex, a kutya anélkül is tudta volna, hogy ott kell várakoznia, amíg Brandtner magához nem hívja. Ameddig a helyszínelés és nyombiztosítás tartott, addig nem mehetett be a tetthelyre.
Dr. Graf, az orvosszakértő épp ekkor állt fel a hulla mellől.
-         Szervusz Leo! Áruld el nekem, hogy hogy van az, hogy te mindig megelőzöl? – fordult oda hozzá Alex.
-         Szervusz Alex! Gyorsabban vezetek. Jut is eszembe, lenne itt egy büntetőcédula – vett elő egy papírt a zakója belső zsebéből Graf. – Talán te tudsz valamit tenni az érdekemben. – nyújtotta oda a felügyelőnek.
-         Ejha! – bólintott egyet elismerően Brandtner átfutva a papírt, aztán zsebre tette a cédulát. – Meglátom mit tehetek. De most mesélj nekem valamit az áldozatról. – guggolt le, hogy még jobban szemügyre vehesse a letakart holttestet.
-         A mellkasán van egy szúrt seb, a gyilkosa pontosan célzott és pont szíven találta, ebbe halt bele. Az áldozatnak esélye sem volt a túlélésre. A gyilkos fegyver valószínűleg egy reszelő vagy egy csavarhúzó lehetett. Számításaim szerint olyan 4-5 órája ölhették meg, többet majd a boncolás után tudok mondani.
-         Köszönöm Leo! – egyenesedett fel Alex és biccentett az orvosszakértőnek, aki elindult az ő kis boszorkánykonyhája felé. 

– Találtatok már valamit? – fordult Christian felé.
-         Pár ujjlenyomatunk már van, de a gyilkos fegyvert még nem találták meg.
-         És az áldozatról mit tudunk?
-         Florian Richternek hívták – lépett oda hozzájuk Kunz – Ő volt ennek a háznak és a műhelynek a tulajdonosa. A szomszédja állítása szerint egyedül élt itt, az ügyfelein és az alkalmazottain kívül nem is nagyon jártak hozzá az emberek. A rendőrségi nyilvántartásban is szerepel, mert volt pár kisebb ügye a hatósággal, folyt ellene pár szabálysértési eljárás. A szomszéd egyébként mondott mást is, azt állítja, hogy pár perccel a rendőrségi bejelentés beérkezése előtt látott innen egy fiatal férfit kisurranni.
-         Tudjuk, hogy ki telefonált? – kérdezte Alex.
-         Sajnos nem.
-         Akkor délutánra szeretném megkapni a bejelentés hangfelvételét. A szomszéd le tudná írni, hogy hogy nézett ki az a gyanús alak?
-         Azt mondta, hogy igen.
-         Akkor kísérd be a kapitányságra és csináljatok egy fantomképet. Te pedig gyere velem és nézzünk körül a házban, hátha találunk valamit. – fordult Christianhoz Alex miután kiosztotta a feladatokat. – Gyere Rex! – hívta magával a kutyát. Amint beléptek a házba, a kutya azonnal jelzett, hogy valamit talált. A cipősszekrény előtt ült le és a lábával megpróbált benyúlni, alá, de nem nagyon akart sikerülni neki. – Mit találtál Rex? – hasalt el a földön Alex és benézett a szekrényke alá, bevilágítva oda egy zseblámpával. Látott ott valamit, de nem tudta meghatározni, hogy mi az, ezért benyúlt érte és kihúzta.
- Úgy néz ki, hogy a gyilkosunk nem volt túl precíz. Ezt itt felejtette. – mutatta fel a zacskóba tett nyomot Christiannak, mai nem volt más, mint egy kulcstartó. – Ügyes vagy Rex! – dicsérte meg a kutyát, aztán felegyenesedett és beljebb ment a házban, hogy Chrsitiannal együtt nekilássanak a ház alapos átvizsgálásának...

Díj:)

A blogom megkapta a 3. díját, nagyon szépen köszönöm Barbi! :)



1. Meg kell köszönni a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.

2. A logót ki kell tenni a blogomba.

3. Be kell linkelnem azt akitől kaptam.

4. Írni kell magamról 7 dolgot.

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.

6. Be kell linkelnem őket.

7. Megjegyzést kell hagynom nekik, hogy tudjanak a díjazásról.

8. Nem küldhetem olyannak, akinek a blogja volt már kitüntetve.

7 dolog rólam:
1. 22 éves vagyok és Monoron élek
2. Fanatikus Real Madrid szurkoló vagyok, Gonzalo Higuaín a kedvenc játékosom <3 :)
3. 10 éven át tanultam németül, ennek ellenére mégsem sikerült megszeretnem ezt a nyelvet ( bezzeg a spanyolt :D )
4. Élek-halok az őszibarackléért :)
5. Újabban nagyon rákattantam Nora Roberts könyveire :)
6. Gyűjtöm a  régiségeket, leginkább az antikvár könyveket
7. Életem eddigi legnagyobb őrültsége az volt, hogy bevállaltam a Real Madridért egy éjszakát a Barajason. (de megérte!) :)

Mivel a szabály szerint nem küldhetem olyannak, aki már egyszer megkapta, ezért nem írok ki 7 nevet, hanem küldöm mindenkinek, aki szeret írni és/vagy szeret olvasni.:)

2012. április 8., vasárnap

Húsvét

Sziasztok!

Ünnepek után hozom a frissítést, addig is Boldog Nyuszit! :)

Puszi: Detti