11. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat a késésért, de sajna összejöttek a dolgok itthon és csak most volt időm ráncba szedni a fejezetet. Remélem, nem haragszotok! :) Jó olvasgatást kívánok hozzá!

Köszönöm mind az 5 feliratkozottnak és azoknak is, akik nincsenek regisztrálva, de olvassák! Jól esik, hogy szeretitek, ahogy írok.:)

Nem is szaporítom tovább a szót, jöjjön a friss, ropogós fejezet! :)

puszi:

Detti

„Utálom ezeket a hülye dugókat!” – mérgelődtem magamban, amikor leparkoltam az autómat a Bécs külvárosában, jókora késéssel megérkezve a tetthelyre. Épp egy találkozóra készültem az egyik ma már krimiróvá avanzsált exújságíróval, aki annak idején éppen Wiedemann után szagászott, de amint beültem az autómba csengeni kezdett a mobilom és a főnököm a szokásos reggeli modorában közölte velem, hogy gyilkosság történt a külvárosban, menjek oda és nézzek körül, hátha találok valami érdekeset. Ziegler hitt a megérzéseimben és tudta, hogy ha odamegyek, akkor 5 perc sem kell hozzá, rögtön tudni fogom, hogy elég lesz-e egy pár soros hír a lap egyik sarkában az esetről vagy érdemes-e terjedelmesebb cikkben boncolgatni a részleteket és agyára mennem a bécsi rendőrségnek, kiváltképp a kedvenc felügyelőmnek. A tömeg már oszladozott és az újságíró kollegák is kezdtek elszállíngozni a helyszínről. Néhányan kisebb csoportokban sutyorogtak és információt cseréltek, ami bevált szokás volt, de én szinte sohasem éltem vele. Szerettem magam utánajárni a dolgoknak, mert senkiben sem bíztam meg. A csoportoktól elkülönölve egy régi ismerősöm rendezgette a feljegyzéseit, kezében egy pohár kávéval. Jobst Dietl egy talpnyaló senkiházi, aki a cikkek összelopkodásából él. Sajnos nagyon jól ismertem, mert ő is Grazban kezdte a pályáját és nem egy cikkemet lenyúlta és a saját nevével adta közzé, az egyikkel még díjat is nyert. Most egy másik lapnál dolgozott Bécsben, de attól még az iránta érzett utálatom semmit sem változott.

-         Szervusz Gabi! De jó téged újra látni! – fordult felém.

-         Óh Jobst,  Micsoda meglepetés!

-         Te már régóta nem hívtál így.

-         Valóban. Köcsög Jobstnak szoktalak hívni.

-         Jaj már ne legyél már iyen barátságtalan! Még mindig haragszol a grazi dolog miatt?

-         Ez kérdés?

-         Dolgozhatnánk együtt...

-         A konkurenciával? Persze... megint el akarod lopni a cikkemet, mi?

-         Szó sincs róla. – védekezett. – Csak hallottam a Nina Martin...

- Az én hátamon nem fogsz felkapaszkodni. Felejtsd el! – mentem el mellette és teljesen „véletlenül” picit meglöktem a kezét, amitől a jegyzeteire öntötte a kávét. Elszörnyedve nézte az egyre terebélyesedő barna foltot a fehér papíron és közben engem szidott, de úgy tettem, mintha nem is nekem szólna. Odamentem egy egyenruháshoz és megkérdeztem, hogy kitől kaphatnék felvilágosítást az itt történtekkel kapcsolatban, a rendőr pedig elküldött a feletteséhez, aki a műhely közepén álldogált és elgondolkozva bámulta az egyik asztalra kipakolt csavarhúzókészletet. Először persze akadékoskodott, hogy nem mond semmit, mert a sajtótájékoztatón már minden elmondtak, amit lehetett, de aztán elmagyaráztam, hogy a dugó miatt még csak most értem ide és a cikkemhez szükségem lenne pár információra és ha nem kapom meg, akkor botrány lesz, így inkább engedett. Elmondott néhány adatot az áldozatról, hogy miként ölték meg és hogy van már egy gyanúsítottjuk is de többet nem árulhatott el nekem. Megköszöntem a segítségét és ahogy lassan kifelé sétáltam az utcára füleltem a rendőrök beszélgetését és el is csíptem pár további adatot, amiket gyorsan felfirkantottam a füzetembe. Még mielőtt átléptem volna a kordont, még megálltam pár szóra az ott őrt álló rendőrnél. Rákérdeztem, hogy ki kapta az ügyet és a választ hallva mosolyra húzodott a szám. Eldöntöttem, hogy Zieglernél keresztül fogom vinni az akaratom és kiharcolom, hogy hagy szaglásszak egy kicsit ebben az ügyben is. Bizsergett a lapockám és ez mindig azt jelentette, hogy valami történni fog, ettől pedig ismét feltámadt bennem a nyomozási kedv, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy nem dobott rajta jókorát, hogy Brandtner vezeti a nyomozást. Beültem az autómba és épp indítottam, amikor Jobst ott termett a kocsimnál és még mindig mérgesen hadoválva magyarázni kezdett.

-         Tönkretetted a jegyzeteimet! Most akkor miből fogok cikket írni?

-         Majd megoldod, nem? Lopkodd össze a többi kollegától.

-         Jól van Gabi! Ezt nem fogom elfelejteni! Akkor is én fogok az előbb a végére járni ennek az ügynek!

-         Köhög a bolha! – legyintettem – Akarsz fogadni?

-         Úriember biztosra nem fogad.

- Majd meglátjuk Jobst, majd meglátjuk. Most pedig ha nem állsz félre, akkor vissza kell hogy jöjjön Brandtner, hogy körberajzoljon. – arrébb ugrott, én pedig ráléptem a gázpedálra. Amíg a szerkesztőséghez nem értem a gondolataim cikáztak. Valami nagyon furcsa volt nekem ebben az ügyben...aki ilyen hidegvérrel képes volt gyilkolni, az csak profi lehet, márpedig a profik nem olyan hülyék, hogy hagyják, hogy más meglássa őket. Amikor behajtottam a parkolóba és leállítottam a motort, vettem pár mély levegőt és elindultam Ziegler szobája felé, hogy keresztülvigyem nála az akaratom.

*

Ralffal egész éjjel a lakásomon voltunk és az íróasztalom fölött gubbasztottunk, megpróbálva összerakni mindent, amit eddig megtudtunk Horst Wiedemannról és pár órányi alvás után ugyanezt folytattuk a szerkesztőségben is bezárkozva az irodánk mélyére rengeteg adag méregerős feketekávéval.

-         Ma lehozták a cikket Antoniáról meg erről a Horst Wiedemannról. – tette le az asztalra a mai lapszámot Ralf - A főnök boldog, mi hoztuk le legelőször a szenzációt, de azt szeretné, hogy minél előbb járjunk utána az egész oldalas cikk végén is említett még nagyobb bombameglepetésnek. – dobta le magát egy székre.

-         Hogy aztán szegény Antonián csámcsogjon az egész média... – sóhajtottam egyet.

-         Sajnálod?

-         Horstot nem, de ezt a szegény énekesnőt igen. Fogadni mernék, hogy ő semmit sem tud Wiedemann múltjának sötét foltjairól. – ittam ki az utolsó kortyot a csészémből. – Na de most munkára! – kezdtem el rendet tenni a kupacok között.

-         Szóval annak idején Wiedemann addig sem éppen kevés vagyona hirtelen megduplázott. Rengetegen találgatták, hogy minek köszönhette, ő pedig mindig csak két dolgott emlegetett ezzel kapcsolatban.

-         A tőzsdézést és a cégének ügyes és gyors terjeszkedését. – vettem át a szót Ralftól.

-         Pontosan. De az újságíró ismerősöd és a rendőrség is hamar gyanút fogott, miután a híres rablássorozatot az Ambrosiana fiókjai ellen követték el.

-         Mert az Ambrosiana akkori főnöke és Wiedemann közt nem volt felhőtlen a viszony. Azelőtt jelentős pénzösszegeket kapott a banktól Wiedemann, de egyszer csak megszakadt az üzleti kapcsolat egy máig sem tisztázott konfiktus miatt. Az Ambrosiana számláján tartott megtakarításait más bankokba helyezte át, nem sokkal később pedig kezdetét vette a rablássorozat és az azt megelőző fenyegetések mind Wiedemannhoz köthetők voltak . – tettem vissza egy mappába egy nagyobb papírköteget.

-         Az utolsó bankrablásnál azonban majdnem meghalt a biztonsági őr egy lövöldözést követően. – vette át a szót Ralf – Egy akkor még épphogy felnőtt korba lépett emberét el is kapták pár nappal később, aki egy üresen álló bécsi lakásban bujkált és még mindig a bankban történtek hatása alatt állt. Mindvégig azt vallotta, hogy nem ő lőtt rá a biztonsági őrre, de ennek ellentmond, hogy nála találták meg a fegyvert.

-         A vallomása alapján pedig egy szál Wiedemannhoz is elvezetett, viszont megdönthetetlen bizonyítékot nem sikerült ellen találni, így elítélni sem tudták, mert az ország legjobb ügyvédei dolgoztak neki és ez a szemétláda elhúzhatta a csíkot külföldre, hogy csak nem régiben térjen ismét vissza Bécsbe. – csaptam le az utolsó mappát is az asztalomra. – Azt hiszem fel fogom hívni Karlt, hátha meg tudja nekem mondani, hogy ki volt az, akit annak idején elkaptak. Talán ő is tudna nekünk segíteni, hogy találjunk valami terhelőt erre a Wiedemannra.

-         Ez egy jó ötlet! Majd szólj, ha meg tudsz valamit!

-         Okvetlen. – dörzsölgettem meg kicsit a szemem.

-         Azt hiszem gyorsan nekiállok megírni a cikkemet, mielőtt még Ziegler kinyír.-sétált át az Ralf a saját asztalához és leült a klaviatúra elé.

-         Miről írsz? – érdeklődtem.

-         Az egyik tévécsatorna új műsort indít és arról kell pár mondat. Ilyen párkeresős valami lesz.

-         Értem. Én meg a reggeli gyilkosságról írok. – vettem én is magam elé a billenytűzetem.

-         Irigyellek. Nem akarsz cserélni?

- Nem most jöttem le a falvédőről. Írjál csak a párkeresősdiről, a nyomozást meg hagyd meg a profiknak. – kacsintottam rá, aztán munkához láttam. Csendben dolgoztunk, csak a gépelés zaját lehetett hallani az irodánkban, én pedig gyorsan haladtam. A belső hálozatón elküldtem a cikket Zieglernek, aztán kikapcsoltam az irodai gépem és szedelőzködni kezdtem.

-         Már mész is? – nézett fel a cikkjén utolsó símitásokat végző Ralf.

-         Igen. Ha a főnök kérdezi, akkor nyugodtan megmondhatod neki, hogy hazamentem, ugyanis egész éjjel neki hajkurásztuk a szenzációt és úgy érzem magam, mint egy kicsavart mosogatórongy.

- Rendben. – bólintott a kollégám, én pedig a vállamra kaptam a táskám aztán elköszönve Ralftól kifelé indultam a szerkesztőségből. Az egyik gyakornok azonban még megállított egy kicsit és a kezembe nyomott egy vékonyka mappát, amiben a reggeli gyilkosságról volt pár papír néhány olyan adattal, amit a rendőrség nyilvánosságra hozott a nyomozásról. Megköszöntem neki, a hónom alá csaptam és a kocsimhoz érve a többi papírommal együtt ledobtam az anyósülésre és indítottam. Ahogy hazaértem, már az ajtóban lerúgtam a lábamról a cipőmet és első utam a fürdőbe vezetett egy frissítő zuhany reményében. Miután úgy ítéltem meg, hogy eleget áztattam magam, összedobtam magamnak egy rántottát vacsorára és leültem a kanapémra magam elé véve a papírjaimat, amiket a munkahelyemről hoztam magammal. Ekkor vettem csak észre, hogy Ralf nálam felejtette a pendriveját, amin a fontosabb dolgait tárolja. Olyan helyre tettem, ahol biztosan megtalálom, ha beugrik érte, vagy ha nem hát ne felejtsem itthon, amikor megyek reggel dolgozni. Alighogy sikerült ismét kényelmesen elhelyezkednem a kanapén, megcsörrent a mobilom.

-         Gabriele Krausen, tessék!

-         Szia! Mel vagyok.

-         Mi újság?

-         Gabi, lehet, hogy idiótának fogsz tartani, de érzem, hogy valami gond van Timoval.

-         Azóta nem jelentkezett? – ültem fel egyenes tartással.

-         Csak annyit írt egy sms-ben, hogy el kellett utaznia, de a lakása érintetlen. Elmentem hozzá és körülnéztem, láttam, hogy semmit sem vitt el...

-         Ez furcsa... – gondolkoztam el.

-         Szerintem is. Gabi, segítened kell kideríteni, hogy mi történt Timoval!

-         Otthon vagy? Átmenjek?

-         Sajnos dolgoznom kell és most az egyik jótékonysági vacsorára megyek képeket készíteni, az előbb néztem be Timohoz, mert útba esett.

-         Értem.

-         Különben is, te most pihend ki magad! Tudom, hogy múlt éjjel alig aludtál.

-         Az lehet, de ha segítségre van szükséged, akkor nem számít.

-         Holnap reggel a ház előtt várlak majd és akkor megbeszéljük, hogy mi legyen. Addig hátha jelentkezik... –sóhajtott bele a telefonba.

-         Rendben. Ha Timo életjelet ad, azonnal hívj vagy dobj egy sms-t,  jó? Biztos hívni fog!

-         Remélem. Szia Gabi!

-         Szia Melanie! – tettem le a telefont.

Nagyot fújva dőltem hátra a kanapén. Miközben Wiedemann után szaglászunk Ralffal, megölnek egy autószerelőt a saját műhelyében, akinek valószínűleg semmi köze sem volt a rosszfiúkhoz és most még Timo is eltűnik... Igazán nem panaszkodhattam, hisz egy jó ideig biztos volt, hogy nem kell a régi jó celebsztorikról cikkezgetnem és kedvemre nyomozhatok, ráadásul a fogadásom is kötött azzal a köcsög Jobstal, hogy melyikünk jár előbb a végére a Richter-gyilkosságnak. Ahogy ez eszembejutott felnevettem. Ha Brandtner tudná, hogy egyszerre ketten is ráálltunk az ügyére, ráadásul még versenyzünk is, biztos agyvérzést kapna. De ahogy eszembe jutott Timo, leolvadt a mosoly az arcomról, mert bár annyira jól nem ismertem, de kedveltem nagyon a pasit. Melanieval nagyon szép párt alkottak, látszott, hogy tényleg odáig vannak egymásért és én is féltem, hogy valami baja esett. Hogy a gondolataim közé befurakodó sötét fellegeket kicsit eloszlassam és képes legyek elaludni kézbevettem azt a mappát, amit a gyakornok nyomott a kezembe, mikor kijöttem a szerkesztőségről. Átnéztem a papírokat és kezembe akadt a gyanúsított fantomképe is. Ahogy megfordítottam a papírt a pohár, amit a kezemben tartottam kicsusszant az ujjaim közül. Azonnal ráismertem Timora. Hitetlenkedve csóváltam a fejem és a gondolataim hirtelen cikázni kezdtek. Timo ezért tűnt el? Nem....biztos nem ő tette... Melanie ? Erről neki még fogalma sincs! Ez a kép benne lesz a másnapi lapban és ha ezt meglátja? Kezembe vettem a telefont, hogy felhívom, de képtelen voltam tárcsázni. Mit is mondhattam volna neki? „Szia Mel! Itt ülök a kanapén, kezemben Timo fantomképével, képzeld, őt gyanúsítják Florian Richter megölésével.” Nem hiszem, hogy ez lett volna a legjobb megoldás. Borzasztóan összezavarodtam és nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Felváltva néztem a fantomképet és a telefont a kezemben, amikor is valaki csöngetett és kopogtatott is utána a bejárati ajtómon...