19.fejezet

Iszonyatos fejfájásra ébredtem reggel. Ritkán járok bulizni, de ha mégis megteszem, annak nem mindig van jó vége...ezúttal sem volt. A másnaposság teljesen a hatalmába kerített és átkoztam azt, aki a telefonon keres. Miért nem tud az a szar halkabban csörögni? Kezemmel a hang irányában kezdtem kutatani, de a szemem a világért sem akartam kinyitni. Tudtam, hogy körülbelül megvakulnék az erős fénytől. Ahogy a kezem alatt éreztem a rezgő-csörgő-villogó mobilt, megfogtam és a fülemhez illesztettem.

-         Gabriele Krausen – szóltam bele.

-         Hála Istennek Gaby! Már aggódtunk érted. Hol vagy? – vont kérdőre Mel a vonal másik végéről.

-         Azt én is szeretném tudni. – dörzsölgettem a szemem.

-         Ezt meg hogy érted?

-         Kiütöttem magam. Teljesen. KO.

-         Gaby, van rá 1 órád, hogy ideérj a szerkesztőségbe! Ziegler már a plafonon van, de Ralffal beadtuk neki, hogy megint nyomozol. Szóval útban idefelé találj ki valamit a főnöknek!

- Rendben. Ott leszek. Köszi! – nyomtam meg a piros gombot, miután elköszöntünk. Lassan felültem az ágyban és csak ekkor tudatosult bennem, hogy teljesen pucér vagyok, ráadásul pedig nem is az otthoni ágyamban fekszem, hanem egy számomra ismeretlen szobában. Az ágyban mellettem még az igazak álmát aludta valaki, de az arcát nem láttam, mert nekem háttal feküdt. Kíváncsian néztem be a takaró alá, hogy az alvótársam is hozzám hasonlóan van-e öltözve illetve épp hozzám hasonlóan nincs-e rajta semmi. „Jézusom!” Kiáltottam fel, amikor megpillantottam a hálótársam tetoválását a jobb lapockáján, mire a pasas megfordult én meg leestem az ágyról.

-         Gaby? Te meg hogy kerülsz ide?

-         Arra én is kíváncsi lennék, Max.

-         Hű! – mért végig, mire én magam elé kaptam a nagypárnát.

-         Mondd, hogy mi....hogy....

-         Mit?

-         Hogy mi nem feküdtünk le egymással! – hadartam el egy szuszra.

-         Minden jel arra mutat, hogy szexeltünk és én nem emlékszem rá...a francba!

-         Hála Istennek, hogy én sem emlékszem rá! – kezdtem el magamra kapkodni a ruháimat.

-         Miért? Biztos jó volt...

-         Mert nem akarnék rá emlékezni, azért. Ha erről egy szót is mersz szólni bárkinek is, megöllek.

-         Megnyugodhatsz....csak akkor tudnék róla beszélni, ha emlékeznék rá, de sajnos se kép se hang az italospult óta.

-         Arról se, hogy reggel magad mellett találtál az ágyban tök pucéran!

-         Ne csináld már!

-         Max! – szóltam rá erélyesen.

-         Jól van na. Befogom. De hová sietsz ennyire?

-         Dolgoznom kell.

-         Kár.

- Nem lesz folytatás, ne éldd bele magad! – figyelmeztettem, miközben leellenőríztem, hogy mindenem megvan-e. Intettem egyet Maxnak, aztán kimentem az ajtón és lemenve az utcára hívtam egy taxit. A sajgó fejem a hideg ablaküvegnek támasztottam és csak bámultam az utcán sétálgató embereket. Mindenki egy irányba ment és kissé távolabb az utca végében egy szép létszámú tömeg kezdett el gyülekezni. Ahogy elhaladt a taxi a csoportosulás mellett megpillantottam, hogy egy csomó rendőrautó parkol a ház előtt, az ajtóban pedig két egyenruhás áll őrt. A parkoló kocsik közt megpillantottam a fekete Alfát is, tudtam, hogy valami olyasmi történt, aminek valószínűleg köze van Marion halálához. Szóltam a taxisofőrnek, hogy ki szeretnék szállni és odasiettem a tömeghez. Előrefurakodtam, amennyire csak tudtam és fülelni kezdtem, hátha elcsípek valamit, de a körülöttem állók egyike sem erről beszélt. A mellettem álló hozzám hasonló korú nőt szólítottam meg és érdeklődtem nála, hogy mi történt. A nő meséjéből tudtam meg, hogy Isabell Schürrlét megölték. Állítólag a bejárónője talált rá reggel a nappalijában, a kanapén fekve. Leszúrták. Tehát a módszer lényegében ugyanaz, mint Marionnál volt, ha eltekintünk a mérgezéstől és mivel a két nő ismerte egymást, sőt mi több egész jó kapcsolatban voltak egymással, kizárt, hogy ez véletlen legyen. Nem messze onnan, ahol álltam már a sajtó képviselői kezdtek el gyülekezni, így én is odamentem közéjük, amikor mögöttem egy ismerős hang kezdett el kacarászni.

-         Mi van Jobst? Megnyalogatott egy bohóc?

-         Néztél ma már tükörbe? – vigyorgott tovább.

-         Kapd be! – mutattam fel neki a jól ismert nemzetközi jelet.

-         Hosszú volt az éjszaka mi?

-         És ha igen? – vágtam vissza kicsit felparikázva.

-         Max és te... – kuncogott tovább.

-         Annyira éreztem, hogy nem fogja tudni befogni a száját! Megölöm, csak kerüljön a kezeim közé! – kezdtem el morogni.

-         Nem árulkodott. Én is ott voltam tegnap és láttam, hogy együtt mentetek el és akkor ezek szerint lefeküdtetek.

- Fogd be! – ripakodtam rá, aztán azt vettük észre, hogy megindul a nép a társasház bejárata felé és mi is követtük őket. Ezúttal Böck állt oda a sajtó elé, hogy elég szűkszavúan bár, de tájékoztasson mindenkit az ügyről és miután befejezte a monológját, nem volt szándékában többet mondani. A kollégáim szétszéledtek, én pedig megpróbáltam közelebb osonni az egyenruhásokhoz, hátha meghallok véletlen valamit. A fal egyik kiszögellése mögött álltam és onnan hallgatóztam, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Rémülten rezzentem össze de aztán kifújva a benntartott levegőt dőltem neki a falnak.

-         Ralf! Már azt hittem, hogy valami zsaru az. – tettem a kezem a mellkasomra.

-         Nem akartalak megijeszteni. Egyébként szörnyel nézel ki.

-         Ne kezdd te is! – fenyegettem meg.

-         Jól van, jól van. – emelte fel a kezét védekezően.

-         Mi szél hozott ide?

-         A főnök küldött.

-         Tessék, ennyit lehet tudni. – adtam át a jegyzetfüzetem Ralfnak.

-         Úgy néz ki, hogy van egy sorozatgyilkosunk, aki irtóra pikkel a modellekre. – adta vissza, miután átfutotta a feljegyzéseimet. – Irigy vagy csak simán ... – kezdett bele egy mondatba a kollégám, de villámgyoran a szájára tapasztottam a kezem, elhallgattatva őt. Épp mellettünk ment el Brandtner, aki az orvosszakértővel diskurált. Rex megállt egy kicsit és szaglászott, aztán egyenesen rám nézett. Ralf érezve, hogy csúnya lebukás lehet a vége elkezdett arrébb oldalazni.

-         Ralf, itt ne hagyj! Ralf! – kiabáltam suttogva, de ő csak vigyorgott rám és elsietett. – Rex, ne gyere ide! Hallgass rám kérlek! Maradj ott! Ül! – mondogattam a kutyának, de mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzábeszélek felém indult. Leült velem szemben aztán ugatni kezdett én még jobban kérleltem, hogy nézzen picit félre, amíg megszökök, de elkéstem, mert Alex felkapta a fejét és megpillantva engem a fal mellett lapulni határozott léptekkel indult el felém.

-         Rajtam kívül másra nem hallgat. – állt meg keresztbe tett karokkal velem szemben Alex.

-         Azt észrevettem. – fintorogtam. – Máskor majd hozok magammal velőscsontot.

-         Nem tudnád megvesztegetni. Rendőrkutya.

-         Aki imádja a reggeliteket lopkodni.

-         Csak semmi többesszám, Christian reggelijét szereti ellopni.

-         Rex, ezért még számolunk! – néztem rá a kutyára, mire ő elszégyellte magát. Annyira tündérien aranyos volt, hogy képtelen voltam haragudni rá.

-         Már megint beleütöd az orrod a munkánkba? – vont kérdőre a felügyelő.

-         Még nem szoktad meg? Egyébként én is a munkámat végzem. – vágtam vissza.

-         Vagyis hallgatózol.

-         Én csak minél többet próbálok meg megtudni, hogy tudjak mit írni a cikkembe.

-         Azt hiszem beszélni fogok a főnököddel.

-         Azt sem tudja, hogy itt vagyok.

-         Szóval most már titokban nyomozgatsz! Egyre jobb!

-         Legalább valaki helyettetek is megtalálja a tetteseket...

-         Gaby, ne kezd már megint!

-         Én hagytam meglógni Wiedemannt?

-         Ha ilyen okos vagy miért nem te vagy Bécs rendőrfőkapitánya?

-         Mert nem vagyok zsaru.

-         Ha veled kellene egy irodában dolgoznom... – forgatta meg a szemeit.

-         Akkor? Csak szeretnél egy ilyen nyomozót magad mellé, mint én vagyok!

-         Ha elfelejteném, te akkor is eszembe juttatnád, hogy miért is utálom az újságírókat.

-         Te meg azt, hogy én miért is nem csípem a zsarukat. – fordítottam neki hátat.

-         Gaby, ha bárhol meglátlak, hogy követsz, vagy csak beleütöd az orrod a nyomozásba...

- Tudom, tudom. –szakítottam félbe - Lecsukatsz. Ne félj, nem fogod észrevenni! – intettem neki egyet  - De ott leszek, majom. – motyogtam az orrom alatt úgy, hogy ne hallja meg. Néhány saroknyira a háztól megálltam és hívtam egy taxit. Szerencsére nem kellett sokáig várnom és megérkezett, aztán a sofőrnek bemondtam a lakásom címét, útközben pedig megpróbáltam átgondolni mindent, amit eddig tudok az ügyről, de alig kezdtem el az összegzést magamban, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Ralf nevét láttam villogni.

-         Utállak! – szóltam bele.

-         Lebuktál? Melyik dutyiba visznek? – vigyorgott a kolégám a vonal másik végén.

-         Idióta!

-         Annyira kedves vagy ma hozzám!

-         Hülye!

-         Megtudtam valamit, de ha továbbra is szívmelengető beceneveket adsz nekem, nem mondom el.

-         Mit?

-         Eláruljam?

-         Igen te idi....izé igen kedvenc kicsi kollégám.

-         Úgy ennék egy kis almásrétest...

-         Értem a célzást és kettőt is viszek, ha elárulod nekem, hogy mit tudtál meg.

-         Ez így mindjárt más. A szerkesztőség felé jövet összefutottam egy ismerősömmel és beszélgettünk kicsit. Azt mesélte, hogy Elfie  már elég régóta sérelmezte, hogy csak a harmadik számú lehet Marion és Isabell után. Féltékeny volt mind a két lányra, mert ők kapták a legjobb munkákat, neki pedig csak az jutott, amit ők nem vállaltak el. Eleinte őrült ezeknek is, de mióta az egyik divattervezővel kavar többet akar magának. Sértve érzi magát, amiért nem kapta meg ugyanazt a bánásmódot, mint amit Marion és Isabell megkapott. Az utóbbi időben hatalmas botrányokat csinált a színfalak mögött és fenyegetőzött, sőt egyszer a fodrász ollójával akart nekimenni Marionnak valami miatt. A körülötte forgolódó öltöztetők, fodrászok és sminkesek rengeteget tudnának róla mesélni, sokat feljelentették, amiért hol a telefonját, hol a cipőjét vágta hozzájuk dühében.

-         Ez egyre jobb. – sóhajtottam egyet lerogyva a kanapémra. Éreztem én, hogy nem volt őszinte a múltkor.– Gondold el, adott 2 modell, akik irigylésre méltó életet élnek. Fiatalok, szépek, gazdagok és járják a világot. Jótékonysági eseményeken, gálavacsorákon vesznek részt és a címlapon mosolyognak. És akkor ennyi embernek lett volna oka megölni őket?

-         A külső és a csillogás nem minden. Az csak látszat.

-         Rájöttem. Most leteszem, megpróbálok emberibb fejet varázsolni magamnak, aztán megyek a szerkesztőségbe és összedugjuk a fejünket, oké?

- Rendben. A rétesemet ne felejtsd el! – figyelmeztetett, aztán letettem a telefont. Gyorsan bevetettem magam a fürdőszobába és egy frissítő zuhany után megpróbáltam valamit kezdeni a hajammal és némi sminkkel elfedni a múlt éjjeli nem alvásom nyomait. Elkészülve a teljes renoválással ruhaválogatás közben a mobilom sms érkezését jelezte. Az üzenetet a szolgáltató küldte, ezért töröltem is, mert nem volt fontos, csak egy nyereményjátékra hívta fel a figyelmemet. Mikor vissza akartam dobni az ágyra a telefont beugrott, hogy még meg sem néztem a képet, amit Brandtnerék irodájában fotóztam arról a fénymásolatról. Megnyitottam a képet és kinagyítva átböngésztem Marion napirendjét: Edzés, utazás, fotózás, interjú, megbeszélés és egy találkozó, de az nem volt oda írva, hogy kivel. Márpedig fontos lenne tudni, hogy kivel beszélt utoljára Marion....Talán Thomas az, akiről tudjuk, hogy ott volt aznap este? Sőt, biztos Thomas. De ha mégsem? – gondolkoztam el, aztán ránéztem az órára és magamra kaptam az első ruhadarabokat, amik a kezembe kerültek. Sietnem kellett, ha nem akartam nagy balhét Zieglerrel. Egy futó pillantást vetettem a saját tükörképemre és már indultam is a szerkesztőségbe. Út közben pedig eszembejutott egy jó ötlet....

18. fejezet

Úgy éreztem, hogy ha még egy percig mosolyognom kell, többet képtelen leszek bármi más érzelem kifejezésére az arcommal a vidámságon kívül. Elfie pontosan olyan volt, mint amilyennek az ember elképzel egy topmodellt. Gyönyörű, hibátlan az alakja, imád pletykálni és bőröndből él, amiből méregdrága ruhák kerülnek elő, amikor épp van alkalma pár napot Bécsben tölteni. A lány csak beszélt, beszélt és beszélt, mi pedig illedelmesen bólogattunk és néha szavakkal is helyeseltünk arra, amit Elfie mondott. A szemem körüljárattam a lakásban és ha épp szóhoz tudtam jutni megpróbáltam halvány érdeklődést mutatni a különféle divattervezőktől kapott ruhák, egyedi tervezésű ékszerek és méregdrága parfümök iránt.

-         Gaby, neked nagyon jó az ízlésed! – jegyezte meg, amikor a mosdóból visszatérve ismét leültem Ralf mellé. – Ez a felső és az a nadrág egyszerűen tökéletesen passzol egymáshoz. A táskád pedig a cipődhöz illik. Rengetegen figyelmen kívül szokták hagyni ezt a szabályt és én az ilyentől falra tudok mászni. Marionnal rengeteget szörnyűlködtünk az ilyen baklövéseken, amikor valahol együtt fotóztak minket és az átlagos, hétköznapi nőket figyeltük a fótózásokra menet.

-         Szegény lány! Hallottam, hogy meghalt. – éreztem, hogy elérkezett a pillanat. Ha Marionra terelem a beszélgetést, talán meg tudok valamit.

-         Igen. – sóhajtott egyet – Itt lakott a szomszédban.

-         Jóban voltatok? – kérdeztem miközben belekortyoltam egy csésze kávéba.

-         Mondhatjuk. Sokat dolgoztunk is együtt, de nem mondom, hogy barátok voltunk, mert ebben a szakmában mindenki verseng a másikkal és állandóak a civakodások, féltékenykedések. De azért megölni túlzás...

-         Szerintem a barátjának lehet ehhez az egészhez köze. – jegyeztem meg és megkavartam a kávét. Ahogy az interneten utána olvasgattam rengeteg bulvároldal lehozta, hogy az utóbbi időben megromlott köztük a kapcsolat és rengeteget veszekedtek Thomas Keller szinte beteges féltékenykedése miatt.

-         Thomas? Ugyan... – legyintett. – nem hiszem, hogy ő lett volna. Bármennyiszer is veszekedtek Thomas nagyon szerelmes belé, még most is. Pár órája járt nálam és ivott egy kávét, mert nem engedték be a rendőrök Marion lakásába és teljesen össze van törve, ezt elmondtam a zsaruknak is. Bár azt hiszem, hogy ők meg pont azt a szerencsétlen Thomast kezdték gyanúsítani...Emlékszem Marion felhívott az utolsó este, hogy járt nála és szokás szerint vitatkoztak.... Na de már megint fecsegek össze-vissza. – kapta a szája elé a kezét – Téged ez biztos nem érdekel. Nem untatlak azzal, amit annak a jóképű nyomozónak kellett elmondanom. Te, én tuti nem rúgnám ki az ágyamból. Jaj, jaj nehogy megfulladj! – kezdte el megveregetni a hátam Elfie, miután majdnem torkomon akadt a kávé.

-         Nincs semmi gond, csak félrenyeltem. – nyugtattam meg a modellt, miután levegőhöz jutottam. – Drágám, ideje lenne mennünk, nem? – fordultam a kollégám felé.

-         De. – bólintott Ralf – Elfie, sajnos nekünk mennünk kell, de örülök, hogy ismét beszélgethettünk egy jót.

-         Jaj de kár Ralfi! Na nem baj, majd ha hazajöttem New Yorkból, szervezek egy kis összeröffenést, majd gyertek el! 

-         Okvetlenül. Szia Elfie! – köszöntünk el a modelltől és leérve a földszintre amint becsukodott mögöttünk a ház ajtaja erős késztetést éreztem rá, hogy letérdeljek az utca közepén és megcsókoljam az anyaföldet.

-         Már érted, hogy mi volt a bajom? – kérdezte Ralf miközben beszállt az autóba.

-         Igen. Ha még 5 percet ki kellett volna ott bírnom, én síkitva futottam volna el. – ültem be mellé én is.

-         Elfienek van egy stílusa. – indított.

-         Van, de megérte elmenni, mert máris van valami, amin el tudok indulni.

-         De hogyhogy nem faggattad tovább? Te is hallhattad, hogy ha egyszer elkezd beszélni, képtelen lakatot tenni a szájra.

-         Mert érezhetően nem akart többet Marionról mondani, arra meg nem vagyok kíváncsi, hogy milyen perverz vágyai vannak.

-         Azért érdekes volt, hogy pont akkor fulladtál majdnem meg, amikor azt kezdte ecsetelni Elfie, hogy a kedvenc nyomozód milyen szuper pasi.

-         Mire célzol ezzel, Ralfi? – néztem szúrós szemmel a kollegámra.

-         Én semmire.

-         Előbb záratom be magam egy pókokkal teli koporsóba, minthogy valaha is így gondoljak Brandtnerre. – grimaszoltam.

-         Nekem nem kell bizonygatnod. – ült ki egy idegesítő vigyor az arcára miközben megálltunk a piros lámpánál – Egyébként tudod, hogy mit mondanak a heves tagadásról?

-         Szűnj meg Wicke! – csattantam fel és kiszálltam a kocsiból.

-         Hová mész Gaby? – kiabált utánam.

- Van egy kis dolgom, majd a szerkesztőségben találkozunk. – fordultam felé ismét egy pillanatra, aztán elsiettem a Stadtpark felé. Vettem magamnak a bejárat közelében egy kis harapnivalót és a parkban található tó felé vettem az irányt. Megálltam a hídon és enni kezdtem, miközben a tó vizét bámultam és a madarak dalát hallgattam. Azon járt az agyam, hogy miként férkőzhetnék Thomas közelébe, hogy beszélhessek vele. Mivel nem vagyok rendőr, csak egy újságíró egyáltalán nem biztos, hogy nekem mondana valamit is. Ha másnak adnám ki magam, ahogy ezt csináltuk már jópár esetben Ralffal, ha egy újabb álompárt akartunk lebuktatni, hogy együtt vannak-e, akkor sem hiszem, hogy előrébb jutnánk. Végül is elég érdekes lenne, ha egy pizzafutár a barátnője haláláról tenne fel kérdéseket Thomasnak. Miután az ebédemből már csak a szalvéta maradt, ellöktem magam a híd korlátjától és elsétáltam a szemetesig, hogy kidobhassam, amikor pont mellettem maga Thomas sétált el, talpig feketében és egy gyufásdobozt szorongatott a kezében. Gyanítom a bokornál volt, hogy letegyen egy mécsest arra a helyre, ahol megtaláltam Mariont. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és ennyi idő is elég volt, hogy engem is letaglózzon az a végtelen fájdalom, amit a szemében láttam. Thomas vagy nagyon jó színész vagy tényleg ártatlan. Letettem arról, hogy beszéljek vele, mert nem akartam még én is sót hinteni a nyílt sebébe, aztán még jól bele is dörzsölni azt azzal, hogy még én is elmeséltetem vele, hogy mi történt azon az estén. Sajnálattal néztem utána, ahogy távolodott az alakja és óhatatlanul is az jutott az eszembe, hogy vajon én meg fogom-e egyszer találni azt a férfit, aki így lesz képes engem szeretni, ahogy Thomas is szerette Mariont? Visszatérve a valóságba megráztam a fejem. „Túl érzékeny kezdesz lenni, Gaby! Lehet, hogy igaza van Timonak és tényleg sok szerelmes regényt olvasok!” Ránéztem az órámra és egy nagy sóhaj után hátat fordítottam a Stadtparknak, aztán visszaindultam a szerkesztőségbe és vettem egy szelet rétest Ralfnak. Az épület előtt Melanie és Timo romantikáztak a lány autójának támaszkodva.

-         Sziasztok fiatalok! – köszöntem rájuk, amint elég közel értem hozzájuk.

-         Helló Gaby! – köszöntek ők is. Timo még mindig átölelve tartotta a legjobb barátnőmet, aki szinte elveszett a férfi két karja közt. A múltkoriban történtek nemhogy konfliktusokat szültek volna kettőjük közt, hanem még jobban megerősítette a szerelmüket és minden alkalmat megragadtak rá, hogy egy kicsit kettesben legyenek, ha 5 percre hát 5 percre, ha többre, akkor többre.

-         Melanie lehetek irtóra pofátlan? – fordultam a lányhoz.

-         Mi a baj?

-         Nem indul az a vacak tragacs, úgyhogy elvitettem a szerelőhöz, így viszont kocsi nélkül maradtam és munka után át kellenne mennem a város másik végébe... Persze csak ha nem gond. – váltogattam a pillantásom Timo és Mel közt.

-         Nagyon kell sietned? Mert valahová nekem is be kell ugranom, de szívesen elviszlek.

-         Nem olyan sürgős, hogy rohanni kelljen. – legyintettem – Köszi szépen! Lógok neked akkor egy szívességgel. – kezdtem hálákodni, de megszólalt a mobilom. Miután átfésültem a fél táskám, végre a kezembe akadt és megláttam a hívószámot elnevettem magam.

-         Mi van Ralfi? – szóltam bele a készülékbe és intve a kis gerlepárnak beléptem a szerkesztőségbe.

-         Hol a fészkes fenében vagy már? Hazaugrottál Grazba?

-         Mindjárt beérek.

-         Szedd a lábad, mert híreim vannak! – sürgetett meg a telefonban, én pedig kinyomtam a telefont. Az iroda ajtaja előtt állva hallottam, ahogy az orra alatt morog, amiért letettem.

-         Mit tudtál meg? – léptem be az ajtón, aztán leülve Ralf íróasztalának sarkára odanyújtottam neki a rétest.

-         Köszönöm Gaby! – csillant fel a szeme és neki is állt a sütemény módszeres eltüntetésének.

-         Mondd már, hogy mit tudtál meg! Utána is ráérsz a fejed tömni. – kezdtem el türelmetlenül az egyik tollával kopogni az íróasztalán.

-         Nos...amíg te felhúzott orral ebédeltél a Stadtparkban... – kezdett bele a mesélésbe.

-         Honnan tudtad, hogy ott vagyok? – képedtem el.

-         Mivel ott szálltál ki az autóból nem volt nehéz kitalálni. Szóval amíg sértődötten álltál neki az ebédednek...

-         Nem sértődtem meg, csak szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy gondolkozhassak. – szakítottam félbe - Épp azon járt az agyam, hogy miként tudnék Thomas közelébe férkőzni, hogy többet is megtudhassak Marion utolsó éjszakájáról, amikor épp ő jött velem szembe a hídon. A pasas nagyon össze van törve, nem hiszem, hogy bármi köze is lenne az ügyhöz.

-         Értem. – bólintott – De most akkor érdekel, hogy én mit tudtam meg vagy nem?

-         Persze, hogy érdekel. Hallgatlak!

-         Amíg te ebédelni voltál én kicsit telefonálgattam és nagyon érdekes dolgokat hallottam. Marion és a legjobb barátnője, Isabell Schürrle állítólag ott akarta hagyni az ügynökséget és ez az ügynökség vezetőjének, egy bizonyos Rudolf Sommerbauernek ez nem nagyon tetszett, pláne azért nem, mert az egyik legnagyobb vetélytárshoz mentek volna át, aki előnyösebb feltételeket kínáltak nekik. Rudolf akár be is zárathatta volna az ügynökséget, ha ez megtörténik, de akkor teljesen a tönk szélére került volna.

-         Ez érdekes. – gondolkoztam el. – Szóval azt mondod, hogy ha igaz a pletyka, akkor Rudolfnak is lett volna indítéka gyilkolni. Az ügynök akár figyelmeztetésnek is szánhatta Isabell számára Marion megölését, hogy eszébe se jusson otthagyni az ügynökséget. De akár indulatból is megölhette mondjuk egy vita vagy veszekedés után. A rendőrség közleménye szerint a modellt kétszer ölték meg, szóval benne lehet még a képben Thomas is, de én őt kihúznám a listáról.

-         Az, hogy mennyire összetört, az ne tévesszen meg! Mi van, ha veszekedtek és dühében végzett vele, aztán ahogy lehiggadt eljutott a tudatáig, hogy mit tett most pedig lelkiismeret furdalása van?

-         Benne van a pakliban, de én úgy érzem, hogy neki semmi köze ehhez. – álltam fel és odamentem az én asztalomhoz. – Egyébként ismered ezt az Isabell Schürrlét?

-         Nem, de hátha találok egy közös ismerőst! – dörzsölte össze a kezeit, aztán felemelte a kagylót és tárcsázni kezdett...

*

-         Miért nem ezzel kezdted, hogy a bátyádékat látogatjuk meg? – kezdtem nyafogni, amikor Melanie leparkolt a rendőrség épülete előtt.

-         Nem leszünk itt sokáig, csak felvisszük a szatyrokat és már megyünk is.

-         Hát jó. – vettem egy nagy levegőt aztán kézbevettem az egyik szatyrot és megadva magam a sorsomnak elindultam Melanie után. Az épület folyosói kihaltak voltak, a lépteink csak úgy kongottak, ahogy Brandtnerék irodája felé tipegtünk.

-         Szervusztok! – kopogtatott Mel az iroda résnyire nyitott ajtaján.

-         Sziasztok! Alex gyere! – kiabált Christian.

-         Fritz? – biccentett a barátnőm Kunz asztala felé.

-         Megfigyeli az egyik gyanúsítottunkat. Utána Christian fogja váltani, majd pedig én következek. – válazszolt Brandtner, ahogy kilépett a kihallgatból és üdvözlésképp átölelte Melaniet, míg én Rexnek „köszöntem”. Miután kellően megropogtatta Mel csontjait, rám is vetett egy futó pillantást, de láthatóan nem volt túl boldog a jelenlétem miatt.

-         Meghoztuk a vacsorát. – pakoltunk le Alex asztalára. – Csak hogy valami főtt étel is jusson a gyomrotokba.

-         A hugicám egy igazi angyal. Köszönjük! – adott egy puszit a testvére arcára Alex.

-         Hmmm...finom illatok. – jött oda Christian is.

- Hopp! Azt hiszem ezt fel kell vennem. – szólaltam meg, amikor éreztem, hogy rezegni kezd a telefonom és átvonultam az iroda másik sarkába. Amint fogadtam a hívást kiderült, hogy csak közvéleménykutatást végeznek, ezért gyorsan véget is vetettem a beszélgetésnek és megnyomtam a piros gombot. Épp vissza akartam süllyeszteni a telefont a nadrágom zsebébe, amikor az előttem lévő asztalon egy nyitott mappát pillantottam meg, amiben Marion határidőnaplójának utolsó két oldala volt látható lefénymásolva. Egy gyors pillantást vetettem a vállam felett a kis társaságra, akik még mindig Alex asztalánál osztották szét a rendőrök mai vacsoráját. Senki sem figyelt oda rám, így amennyire észrevétlenül és gyorsan csak tudtam lefotóztam a telefonommal a papírokat, aztán hátat fordítottam az asztalnak, bár erős volt a késztetés, hogy magammal vigyem a másolt lapokat, mégis ellenálltam neki. Miután csatlakoztam a kis társasághoz Melanie elérkezettnek látta az időt, hogy induljunk. Elköszöntünk a vacsorázó kis csapattól és lementünk a kocsihoz, hogy végre az én úti célom felé vegyük az irányt. Unottan támasztottam a homlokom az üvegnek és ekkor még nem is gondoltam, hogy mi vár rám amint felvirrad majd a reggeli nap első sugara...

Díj :)

Kaptam egy díjat Ibolyától és Klausztól, amit nagyon nagyon nagyon köszönök Lányok! :)

Szóval most 4 dolgot kell tennem.

1. Írnom kell magamról 11 dolgot.
2. Válaszolnom kell Ibolya minden egyes kérdésére.
3. Nekem is fel kell tennem 11 kérdést azoknak, akiket én jelölök a díjra.
4. A díjat tovább kell adnom 3 embernek és linkelni a blogjukat.
   
   
   11 dolog magamról
   1. Birkatürelemmel rendelkezem :D
   2. ... ami nagyon hamar a végére ér, ha valaki szidni meri a Madridot és/vagy Higuaínt
   3.Az öcsémet és apukámat is sikerült megfertőznöm a Rex felügyelő iránti rajongásommal :D
   4. születési dátumomban rengeteg a 9-es :D
   5. Napról-napra jobban argentin bolond vagyok :D
   6. A héber szerintem a világ legnehezebb nyelve
   7. Forma1-ben a Ferrarikért szorítok
   8. Nyakas kálvinista vagyok (értsd.: református) :)
   9. Utálom a német nyelvet
   10. Egyszer el akarok menni Bécsbe (is) <3
   11. filmek terén őskövület vagyok :D
   
   
   Válaszaim Ibolya kérdéseire:
   1. Könyv vagy film?
   Inkább a könyvet választom, mert jobban szeretek olvasni. :)
   2.Tejcsoki vagy étcsoki?
   Fehér csoki. Ha viszont ebből a kettőből kell választani, akkor tejcsoki. :)
   3.Sportolsz valamit?
   Kergetem a macskáimat az udvaron :D Amúgy táncoltam évekig és a fociba is belekóstoltam, de a térdem teljesen tropára ment. :(
   4. Kedvenc ételed?
   Felsoroljam a szakácskönyvet? :D Pár példa: Túrógombóc, mákos guba, milánói, bolognai spagetti, gyros ... :D
   5. Legnagyobb félelmed?
   Arachnofóbiám van...
   6. Kedvenc zenei előadód?
   Sok van....legyen akkor David Bisbal.
   7. Nagyváros vagy eldugott kis sziget?
   Attól függ. Ha a nagyváros Párizs, akkor egyértelműen a szigetre mennék. De ha a nagyváros Madrid vagy Buenos Aires, akkor ezt választanám. :D
   8. Mi az első tulajdonság ami eszedbe jut magadról?
   önbizalomhiány
   9. Mi az első tulajdonság, ami eszedbe jut a legjobb barátodról?
   Őrült :D
   10. Legelső emlékképed?
   Nem tudom pontosan hány éves lehettem -elég kicsi voltam még - , amikor egy balatoni nyaralás alkalmával málnaszörpöt ittam az egyik étteremben, aztán a parton apa sörébe beledobtam egy kis kavicsot :) :D
   11. A legelső kép, ami beugrik, ha a jövődre gondolsz?
   Egy tanyán élek bazi sok macskával az elkövetkezendő 60-70 évben :D
   
   
   Az én 11 kérdésem
   1. Kedvenc színészed?
   2. Írás vagy olvasás?
   3. Hol élnél szívesen?
   4. Mi volt a legviccesebb, ami veled történt?
   5.Kedvenc tantárgyad?
   6. Város vagy falu?
   7. Miért kezdtél el írni? :)
   8. Mi a hobbid?
   9. A legnagyobb őrültség, amit megtettél?
   10. Tánc vagy zenehallgatás?
   11. Mikor írtál utoljára kézzel írt levelet valakinek?
   
   
   Akiknek továbbadom:
   1. Vii
   2. Brigi
   3. Lari & Tessa

17.fejezet

Felsietve a lakásomba ledobtam a futócuccom majd célbavettem a zuhanyzót. Addig folyattam magamra a vizet, amíg elég frissnek és üdének nem éreztem magam, aztán elzártam a csapot és egy tábla csokival meg az aznapi újsággal a kezemben leheveredtem a kanapéra. Vigyázva bontottam ki a csokit és letettem magam mellé. Letörve egy kis kockát belőle rágcsálni kezdtem, miközben a szememmel átfutottam a lapokat. Semmi érdekeset nem találtam a Kurierban, így unottan dobtam félre, aztán minden figyelmemet a csokira fordítottam. Valahonnan ismerős volt a hulla, de nem tudtam hogy honnan. A tábla csokival együtt ezen a kérdésen rágódtam, de csak nem jutottam egyről a kettőre és ez borzasztóan idegesített. Egy idő után elfogyott az édesség és az üres csomagolást lusta voltam a szemetesig elvinni, csak lazán odadobtam a kanapé előtti asztalon heverő reklámújság gyűjteményem tetejére. Ahogy figyeltem, hogy le ne essen a csokipapír, megakadt a szemem a kupac tetején lévő újság egyik hirdetésén. A Belvárosban nem régiben nyílt ruhaüzlet reklámja volt az. Márkás ruhákba öltözött férfiak és nők hirdették a nyitási akciót, én pedig a fotó szélén szereplő virágos ruhát és kalapot viselő nőben felfedeztem a hullát, akit a bokor alatt találtam. Jobban megnéztem a képet és rájöttem, hogy ő nem volt más, mint Marion Reinhardt, a keresett modell. Gyorsan kezembe is vettem a mobilom és felhívtam Ralfot, mert ebben most ő tud nekem segíteni, mint bulvárújságíró. Nem kellett sokat várnom, szinte azonnal felvette és miután előadtam neki, hogy mihez is kérem a segítségét, benne is fellángolt a lelkesedés az ügy iránt. Másnap reggelre beszéltünk meg találkozót a törzshelyünkön, én pedig boldogan hajtottam álomra a fejem, hisz végre ismét nyomozhattam és eszem ágában sem volt Brandtnerre hallgatni. Másnap reggel azonban jóval korábban felkeltem, mint szoktam. Teljesen éber állapotban nyomtam ki az ébresztőórát, amint csörögni kezdett. Izzadtan kapkodtam a levegőt hajnalban, amikor magamhoz tértem és rájöttem, hogy az egész szörnyűséget csak álmodtam. Sohasem voltam ijedős, de most ez az álom megrémisztett. Annyira élethű volt. Megrázva a fejem megpróbáltani eltűntetni az utolsó emlékfoszlányaimat is a rémálomról, ami nem hagyott nyugodni és nekiálltam a reggeli rituálémnak. Időben sikerült mindennel elkészülnöm és kényelmes tempóban indultam el a Drechsler felé, ami előtt Ralf kocsija már ott állt, így gyorsan leparkoltam és kipattanva az autóból bementem a kávézóba, ahol szinte rögtön megpillantottam a kollegámat. Ralf odabenn az egyik asztalnál üldögélt és a mai Kuriert olvasgatta egy fánk és az elmaradhatatlan kávéja mellett. Leadtam Suzannenál a rendelésem és leültem vele szemben.

-         Jó reggelt! – csukta össze az újságot és letette az asztalra.

-         Neked is!

-         Elég rosszul festesz...talán nem aludtál az éjjel?

-         Hajnalban felébredtem, mert rémálmom volt, de ezt hagyjuk. – legyintettem. Megvártam, amíg az egyik pincér kihozta nekem is a kávét és a fánkot, aztán megkérdeztem. – Akarsz nekem segíteni?

-         Ez kérdés? Persze.

-         De akkor hajolj közelebb, mert nem akarok kiabálni. – intettem, mire ő is a kávéja meg a reggelije fölé hajolt, meg én is. Bárki is látta ezt a jelenetet, azt hihette, hogy éppen romantikázunk, pedig csak azt meséltem el Ralfnak, amiben a segítségére számítottam.  – Emlékszel, hogy tegnap egy hullára botlottam a Stadtparkban. Nos most már tudom, hogy ki ő.

-         Olvastam a cikked, amit még lapzárta előtt küldtél Zieglernek.

-         Akkor azt nem mondom el még egyszer és inkább rátérek a lényegre. Szeretném ha segítenél nekem és mondanál pár nevet, pár pletykát vagy bármit, ami alapján elindulhatnék én is kicsit nyomozni.

-         Egy feltétellel.

-         Mi az?

-         Hagyod, hogy elkísérjelek. Már tele van a tököm a celebsztorikkal.

- Áll az alku! – pacsiztam vele és lehajtottam a kávém, aztán bementünk a szerkesztőségbe és azonnal összedugtuk a fejünket. Összeírtuk egy papírra, amit eddig tudtunk a modellről, aztán Ralf ledobta magát a székébe és telefonálgatni kezdett. Időpontokat egyeztetett, mézesmázosan hízelgett vagy épp csak megemlítette a vonal másik végén lévőnek, hogy van pár olyan története és fotója, ami ha egyszer megjelenne a Kurier oldalain, nem nagyon örülne neki és ha ezt szeretné továbbra is titokban tudni, akkor segít. A toll egy pillanatra sem állt meg Ralf kezében és csak írt, írt és írt míg én az interneten kutakodtam kicsit. Egy kis idő múlva a kollegám letette a telefont és hozzám közelebb lökte magát a székkel.

-         Gaby, az előbb beszéltem Elfie Reischsel. Igazi pletykafészek, nem mellesleg Marion egyik szomszédja és kollégája is volt. Megbeszéltem vele egy időpontot és szívesen fogad a lakásán.

-         Remek. – dörzsöltem össze a kezem és alig vártam, hogy indulhassunk...

*

Alex még mielőtt a kapitányságra ment volna akadt egy sürgősebb dolga. Az orvosszakértő úgyanis izgatottan hívta fel, amikor még otthon volt és ez kissé szokatlan volt tőle. Dr. Graf általában az irodában szokta keresni, nem otthon, tehát amit talált, az nagyon fontos. Alex már ismerte a járást az épületben és egyből tudta hová kell mennie. Az orvosszakértő az asztalánál ült és nagyon el volt merülve az egyik vaskos szakirodalom tanulmányozásában. Nem vette észre a közeledő felügyelőt így összerezzent, amint meghallotta a hangját maga mögött, de aztán mosolyogva viszonozta a köszönést és bele is vágott a mondanivalójába.

-         Pályafutásom során még soha nem találkoztam ilyen esettel. – vakarta meg a homlokát Dr. Graf.

-         Leo ne csigázz már! – türelmetlenkedett Brandtner felügyelő – Mi az a nagyon érdekes, ami miatt azonnal beszélni akartál velem?

-         Az a nő nem a szívét ért szúrt sebbe halt bele. A halál oka tüdőbénulás volt.

-         És ezt mi válthatta ki?

-         A vérében az alkoholon kívül mást is találtunk. Egyértelműen Metadon túladagolásban halt meg.

-         De a Metadon az opioidok közé tartozik. Ezt a heroin függők szokták használni, nem?

-         De.

-         Teljesen biztos vagy benne, hogy ebbe halt bele?

-         Teljesen.  A szúrt seb kivérzése és a szokatlan vérmennyiség is azt jelezte, hogy a nő már halott volt, amikor leszúrták. – magyarázta az orvosszakértő.

-         Akkor kétszer ölték meg? – lepődött meg a felügyelő, mire Leo csak bólintott – Ha ez a helyzet, akkor a gyilkosság többféleképpen is történhetett. Például egy tettes van, aki belekeverte az áldozat italába a mérget, majd biztosra akart menni, hogy tényleg meghaljon és szíven döfte.

-         A másik lehetőség, hogy két tettes van. – vette át a szót Dr. Graf. – Az első, aki beadta a Metadont és a másik, aki azt hitte, hogy csak alszik és leszúrta. Erre utal az is, hogy nem találtunk védekezésre utaló nyomot.

-         De annak is fennáll a lehetősége, hogy az áldozat öngyilkos lett. Metadonnal megmérgezte magát aztán leszúrták. Bár semmink sincs, ami az öngyilkosságra utalna, szóval vagy egy tettesünk van, aki  először megmérgezte majd leszúrta, vagy két tettesünk van, akik nem tudnak egymásról.

- Ezt már nektek kell kiderítenetek. – fogott kezet Brandtnerrel búcsúzóul az orvosszakértő, aztán mind a ketten elindultak a maguk dolgára. Alex, amíg vezetett, aközben is ezen a meglepő híren járt az esze, amit az imént tudott meg. Ilyen esettel sem találkozik minden nap: a modellre kétszer csapott le a halál. Létezik, hogy valaki annyira utáljon egy másik embert, hogy ennyire biztosra akarjon menni a végkifejletet tekintve? Vagy lehet egy modellnek annyi ellensége, hogy akadjon köztük kettő olyan is, akik gyilkolni is képesek, ráadásul egymástól függetlenül ugyanazon a napon próbáljanak végezni vele? Ahogy leparkolta a fekete Alfát, Rexszel együtt az iroda felé vették az irányt. Böck és Kunz már az asztaluknál ültek, előbbi pedig csak egy biccentéssel viszonozta Alex köszönését, mivel épp telefonált az asztalán pedig ott figyelt a reggelije. Rex ahelyett, hogy a kuckójába ment volna, leült Böck asztala előtt és érdeklődve figyelte a zsemlét, ez pedig Christian figyelmét sem kerülhette el. Miután letette a telefont a zsemlét felrakta az irattartó szekrény legtetejére és odaragasztotta egy szigetelő szalaggal, aztán jelentőségteljesen nézett a bécsi rendőrség büszkeségére.

-         Dr. Graf szerint az áldozatot kétszer ölték meg. – osztotta meg a két kollegájával is az információt Alex, miután sikeresen visszafojtott egy nevetést, amit Böck tette váltott ki belőle.

-         De az hogyan lehetséges? – kérdezte megdöbbenve Kunz.

-         Előbb Metadonnal megmérgezték, aztán leszúrták.

-         Metadon? De hiszen az opioid. – jegyezte meg Christian, majd megcsörrent a telefonja és felvette a kagylót.

-         Szegény nőt valaki nagyon utálhatta. Kétszer megölni... – gondolkozott el Fritz, miközben a ceruzáit kezdte el rendezgetni az asztalán.

-         Az áldozat szomszédja, Elfie Reisch hazajött a fótózásról. – fejezte be a telefonálást Böck.

- Akkor beszélgessünk vele egy kicsit! – állt fel az asztalától Alex, majd a sarkában Rexszel kimentek az irodából, de a kutya, amint kitette Böck is a lábát, visszafutott az irodába és ügyesen kiszedte a szikszalag alól Christian tízóraiját, majd elsietett a gazdája után. Fritz kíváncsian ment oda az iratszekrényhez megnézni, hogy mennyi maradt a kollegája szendvicséből, de már csak a morzsákat láthatta a ragasztószalag alatt.

*

-         Gaby! Sokkal jössz nekem ezért, ugye azt tudod? – állította le a motort Ralf.

-         Emlékezz rá, hogy te akartál nekem segíteni! Szóval fogd be és ne mártírkodj! – kapcsoltam ki a biztonsági övet.

-         Segíteni igen, de nem Elfievel beszélgetni. – fintorgott.

-         Mondanám, hogy várj meg itt, de nem lehet, mert ő a te ismerősöd és nem az enyém. – szálltam ki a kocsiból.

- Tudom. De... na mindegy! – legyintett – Majd meglátod, hogy mi a bajom vele. – nézett rám a kocsi teteje felett. Nem válaszoltam neki semmit és elfordulva tőle szememmel a belvárosi társasház bejáratát kerestem, ami szinte elveszett az üzletek kirakatai között. Egy ruhaüzlet és egy könyvesbolt közt megpillantottam egy díszes ajtót. Felette a házszám is stimmelt, így magabiztosan tettem meg az első lépést a ház felé, amikor is a ház előtt parkoló autók közt megpillantottam egy nagyon ismerős fekete Alfa Romeot és a következő pillanatban nyílt a ház kapuja, ahonnan Rex futott ki legelőször az utcára.

-         Gaby, ez a kedvenc zsarud lesz, nem?

- De. – fordultam sarkon, ám még mielőtt visszaülhettem volna a kocsiba Ralf beleugrott és elhajtott. Magamban mindenféle jót kívántam a kollegámnak és azon gondolkoztam, hogy mit csináljak. Nem akartam már a nyomozás elején lebukni, mert attól féltem, hogy Brandtner elintézi Zieglernél, hogy elküldjön Bécsből, amíg meg nem oldják az ügyet. A főszerkesztő úgyanis eleinte még tolerálta a buzgóságomat, amit a nyomozásoknál tanúsítottam, ám hiába tűntettek ki időközben, Ziegler igencsak megunta, hogy miattam törzsvendég lett a rendőrség a szerkesztőségben.  Mivel más ötletem nem volt, bementem a hozzám legközelebb eső ajtón és meg sem néztem, hogy hová kerültem. Az ajtóban állva figyeltem, ahogy Alex bontja a beszélgetést a mobilján, aztán elteszi a telefont és beszáll az autóba, ahol már szokás szerint Rex foglalta el az anyósülést Christian elől, majd indít. Fújtam egy nagyot, amikor megbizonyosodtam róla, hogy már elmentek.

-         Segíthetek valamiben? – kérdezte egy fiatal eladó a kezét a vállamra téve, én pedig ijedten rezzentem össze.

-         Nem köszönöm! – válaszoltam reflxből és amikor megfordultam, a szemeim a duplájukra kerekedtek a meglepetéstől. Egy szexshopba sikerült benyitnom. A lehető leggyorsabban nyitottam az ajtót és tűntem el onnan. Az utcán állva már majdnem örülni kezdtem, hogy senki sem látta ezt az egész ciki történetet, de mint mindig, most is tévedtem.

-         Csak nem felmelegítitek a kapcsolatotokat Maxszal és neki vettél valami cuki kis játékszert? – lépett mellém röhögve Jobst. „Remek, már csak te hiányoztál”

-         Fogd be te idióta! – mordultam rá.

-         Kötözd ki az ágyhoz, biztos élvezni fogja. – tette a vállamra a kezét, de olyan csúnyán néztem rá, hogy azonnal levette rólam.

-         Ha pletykákat kezdesz el kitalálni én esküszöm elérem, hogy kirúgjanak, aztán mehetsz valami századrangú lapba cikket írni – fenyegettem meg – Amúgy is mit keresel itt?

-         Csak erre jártam. – vont vállat.

-         Én meg Anglia királynője vagyok.

-         Épp a környéken autókáztam, amikor megláttalak téged meg Ralfot... – kezdett a mesélésbe.

-         Te követtél? – förmedtem rá, miközben a vérnyomásom az eget kezdte el alulról ostromolni.

-         Úgy is mondhatjuk.

-         Te...te...te....mindjárt jöhet vissza Brandtner, hogy körberajzoljon. Kinyírlak. – szorult ökölbe a kezem, amikor megállt mögöttem Ralf és kiugorva az autóból, elkezdett nyugtatgatni és elhúzni onnan, mentve a helyzetünket.

-         Na gyere, már vár a barátnőm. Nyugodj le! Azt akarod, hogy a mérges hárpia oldaladat ismerje meg legelőször? – kacsintott rám Ralf, én pedig rögtön felfogtam, hogy mit akart ezzel.

-         Igazad van. – adtam meg magam és nekiálltam megigazítani az öltözékem. – Nagyon  kíváncsi vagyok a barátnődre, mert annyit meséltél már róla. – mosolyogtam rá a kollégámra, aztán ránéztem Jobstra. Az arckifejezést megérte volna lefényképezni. Nem is szólt egy szót sem hozzánk, csak sarkon fordult és eltűnt az első mellékutcában.

-         A barátnőmként foglak bemutatni, oké? – nyitotta ki előttem az ajtót Ralf.

-         Felőlem. – vontam vállat – A lényeg az, hogy mondjon valamit. – mosolyogtam rá a kollegámra és beléptem az épületbe...