18. fejezet

Úgy éreztem, hogy ha még egy percig mosolyognom kell, többet képtelen leszek bármi más érzelem kifejezésére az arcommal a vidámságon kívül. Elfie pontosan olyan volt, mint amilyennek az ember elképzel egy topmodellt. Gyönyörű, hibátlan az alakja, imád pletykálni és bőröndből él, amiből méregdrága ruhák kerülnek elő, amikor épp van alkalma pár napot Bécsben tölteni. A lány csak beszélt, beszélt és beszélt, mi pedig illedelmesen bólogattunk és néha szavakkal is helyeseltünk arra, amit Elfie mondott. A szemem körüljárattam a lakásban és ha épp szóhoz tudtam jutni megpróbáltam halvány érdeklődést mutatni a különféle divattervezőktől kapott ruhák, egyedi tervezésű ékszerek és méregdrága parfümök iránt.

-         Gaby, neked nagyon jó az ízlésed! – jegyezte meg, amikor a mosdóból visszatérve ismét leültem Ralf mellé. – Ez a felső és az a nadrág egyszerűen tökéletesen passzol egymáshoz. A táskád pedig a cipődhöz illik. Rengetegen figyelmen kívül szokták hagyni ezt a szabályt és én az ilyentől falra tudok mászni. Marionnal rengeteget szörnyűlködtünk az ilyen baklövéseken, amikor valahol együtt fotóztak minket és az átlagos, hétköznapi nőket figyeltük a fótózásokra menet.

-         Szegény lány! Hallottam, hogy meghalt. – éreztem, hogy elérkezett a pillanat. Ha Marionra terelem a beszélgetést, talán meg tudok valamit.

-         Igen. – sóhajtott egyet – Itt lakott a szomszédban.

-         Jóban voltatok? – kérdeztem miközben belekortyoltam egy csésze kávéba.

-         Mondhatjuk. Sokat dolgoztunk is együtt, de nem mondom, hogy barátok voltunk, mert ebben a szakmában mindenki verseng a másikkal és állandóak a civakodások, féltékenykedések. De azért megölni túlzás...

-         Szerintem a barátjának lehet ehhez az egészhez köze. – jegyeztem meg és megkavartam a kávét. Ahogy az interneten utána olvasgattam rengeteg bulvároldal lehozta, hogy az utóbbi időben megromlott köztük a kapcsolat és rengeteget veszekedtek Thomas Keller szinte beteges féltékenykedése miatt.

-         Thomas? Ugyan... – legyintett. – nem hiszem, hogy ő lett volna. Bármennyiszer is veszekedtek Thomas nagyon szerelmes belé, még most is. Pár órája járt nálam és ivott egy kávét, mert nem engedték be a rendőrök Marion lakásába és teljesen össze van törve, ezt elmondtam a zsaruknak is. Bár azt hiszem, hogy ők meg pont azt a szerencsétlen Thomast kezdték gyanúsítani...Emlékszem Marion felhívott az utolsó este, hogy járt nála és szokás szerint vitatkoztak.... Na de már megint fecsegek össze-vissza. – kapta a szája elé a kezét – Téged ez biztos nem érdekel. Nem untatlak azzal, amit annak a jóképű nyomozónak kellett elmondanom. Te, én tuti nem rúgnám ki az ágyamból. Jaj, jaj nehogy megfulladj! – kezdte el megveregetni a hátam Elfie, miután majdnem torkomon akadt a kávé.

-         Nincs semmi gond, csak félrenyeltem. – nyugtattam meg a modellt, miután levegőhöz jutottam. – Drágám, ideje lenne mennünk, nem? – fordultam a kollégám felé.

-         De. – bólintott Ralf – Elfie, sajnos nekünk mennünk kell, de örülök, hogy ismét beszélgethettünk egy jót.

-         Jaj de kár Ralfi! Na nem baj, majd ha hazajöttem New Yorkból, szervezek egy kis összeröffenést, majd gyertek el! 

-         Okvetlenül. Szia Elfie! – köszöntünk el a modelltől és leérve a földszintre amint becsukodott mögöttünk a ház ajtaja erős késztetést éreztem rá, hogy letérdeljek az utca közepén és megcsókoljam az anyaföldet.

-         Már érted, hogy mi volt a bajom? – kérdezte Ralf miközben beszállt az autóba.

-         Igen. Ha még 5 percet ki kellett volna ott bírnom, én síkitva futottam volna el. – ültem be mellé én is.

-         Elfienek van egy stílusa. – indított.

-         Van, de megérte elmenni, mert máris van valami, amin el tudok indulni.

-         De hogyhogy nem faggattad tovább? Te is hallhattad, hogy ha egyszer elkezd beszélni, képtelen lakatot tenni a szájra.

-         Mert érezhetően nem akart többet Marionról mondani, arra meg nem vagyok kíváncsi, hogy milyen perverz vágyai vannak.

-         Azért érdekes volt, hogy pont akkor fulladtál majdnem meg, amikor azt kezdte ecsetelni Elfie, hogy a kedvenc nyomozód milyen szuper pasi.

-         Mire célzol ezzel, Ralfi? – néztem szúrós szemmel a kollegámra.

-         Én semmire.

-         Előbb záratom be magam egy pókokkal teli koporsóba, minthogy valaha is így gondoljak Brandtnerre. – grimaszoltam.

-         Nekem nem kell bizonygatnod. – ült ki egy idegesítő vigyor az arcára miközben megálltunk a piros lámpánál – Egyébként tudod, hogy mit mondanak a heves tagadásról?

-         Szűnj meg Wicke! – csattantam fel és kiszálltam a kocsiból.

-         Hová mész Gaby? – kiabált utánam.

- Van egy kis dolgom, majd a szerkesztőségben találkozunk. – fordultam felé ismét egy pillanatra, aztán elsiettem a Stadtpark felé. Vettem magamnak a bejárat közelében egy kis harapnivalót és a parkban található tó felé vettem az irányt. Megálltam a hídon és enni kezdtem, miközben a tó vizét bámultam és a madarak dalát hallgattam. Azon járt az agyam, hogy miként férkőzhetnék Thomas közelébe, hogy beszélhessek vele. Mivel nem vagyok rendőr, csak egy újságíró egyáltalán nem biztos, hogy nekem mondana valamit is. Ha másnak adnám ki magam, ahogy ezt csináltuk már jópár esetben Ralffal, ha egy újabb álompárt akartunk lebuktatni, hogy együtt vannak-e, akkor sem hiszem, hogy előrébb jutnánk. Végül is elég érdekes lenne, ha egy pizzafutár a barátnője haláláról tenne fel kérdéseket Thomasnak. Miután az ebédemből már csak a szalvéta maradt, ellöktem magam a híd korlátjától és elsétáltam a szemetesig, hogy kidobhassam, amikor pont mellettem maga Thomas sétált el, talpig feketében és egy gyufásdobozt szorongatott a kezében. Gyanítom a bokornál volt, hogy letegyen egy mécsest arra a helyre, ahol megtaláltam Mariont. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és ennyi idő is elég volt, hogy engem is letaglózzon az a végtelen fájdalom, amit a szemében láttam. Thomas vagy nagyon jó színész vagy tényleg ártatlan. Letettem arról, hogy beszéljek vele, mert nem akartam még én is sót hinteni a nyílt sebébe, aztán még jól bele is dörzsölni azt azzal, hogy még én is elmeséltetem vele, hogy mi történt azon az estén. Sajnálattal néztem utána, ahogy távolodott az alakja és óhatatlanul is az jutott az eszembe, hogy vajon én meg fogom-e egyszer találni azt a férfit, aki így lesz képes engem szeretni, ahogy Thomas is szerette Mariont? Visszatérve a valóságba megráztam a fejem. „Túl érzékeny kezdesz lenni, Gaby! Lehet, hogy igaza van Timonak és tényleg sok szerelmes regényt olvasok!” Ránéztem az órámra és egy nagy sóhaj után hátat fordítottam a Stadtparknak, aztán visszaindultam a szerkesztőségbe és vettem egy szelet rétest Ralfnak. Az épület előtt Melanie és Timo romantikáztak a lány autójának támaszkodva.

-         Sziasztok fiatalok! – köszöntem rájuk, amint elég közel értem hozzájuk.

-         Helló Gaby! – köszöntek ők is. Timo még mindig átölelve tartotta a legjobb barátnőmet, aki szinte elveszett a férfi két karja közt. A múltkoriban történtek nemhogy konfliktusokat szültek volna kettőjük közt, hanem még jobban megerősítette a szerelmüket és minden alkalmat megragadtak rá, hogy egy kicsit kettesben legyenek, ha 5 percre hát 5 percre, ha többre, akkor többre.

-         Melanie lehetek irtóra pofátlan? – fordultam a lányhoz.

-         Mi a baj?

-         Nem indul az a vacak tragacs, úgyhogy elvitettem a szerelőhöz, így viszont kocsi nélkül maradtam és munka után át kellenne mennem a város másik végébe... Persze csak ha nem gond. – váltogattam a pillantásom Timo és Mel közt.

-         Nagyon kell sietned? Mert valahová nekem is be kell ugranom, de szívesen elviszlek.

-         Nem olyan sürgős, hogy rohanni kelljen. – legyintettem – Köszi szépen! Lógok neked akkor egy szívességgel. – kezdtem hálákodni, de megszólalt a mobilom. Miután átfésültem a fél táskám, végre a kezembe akadt és megláttam a hívószámot elnevettem magam.

-         Mi van Ralfi? – szóltam bele a készülékbe és intve a kis gerlepárnak beléptem a szerkesztőségbe.

-         Hol a fészkes fenében vagy már? Hazaugrottál Grazba?

-         Mindjárt beérek.

-         Szedd a lábad, mert híreim vannak! – sürgetett meg a telefonban, én pedig kinyomtam a telefont. Az iroda ajtaja előtt állva hallottam, ahogy az orra alatt morog, amiért letettem.

-         Mit tudtál meg? – léptem be az ajtón, aztán leülve Ralf íróasztalának sarkára odanyújtottam neki a rétest.

-         Köszönöm Gaby! – csillant fel a szeme és neki is állt a sütemény módszeres eltüntetésének.

-         Mondd már, hogy mit tudtál meg! Utána is ráérsz a fejed tömni. – kezdtem el türelmetlenül az egyik tollával kopogni az íróasztalán.

-         Nos...amíg te felhúzott orral ebédeltél a Stadtparkban... – kezdett bele a mesélésbe.

-         Honnan tudtad, hogy ott vagyok? – képedtem el.

-         Mivel ott szálltál ki az autóból nem volt nehéz kitalálni. Szóval amíg sértődötten álltál neki az ebédednek...

-         Nem sértődtem meg, csak szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy gondolkozhassak. – szakítottam félbe - Épp azon járt az agyam, hogy miként tudnék Thomas közelébe férkőzni, hogy többet is megtudhassak Marion utolsó éjszakájáról, amikor épp ő jött velem szembe a hídon. A pasas nagyon össze van törve, nem hiszem, hogy bármi köze is lenne az ügyhöz.

-         Értem. – bólintott – De most akkor érdekel, hogy én mit tudtam meg vagy nem?

-         Persze, hogy érdekel. Hallgatlak!

-         Amíg te ebédelni voltál én kicsit telefonálgattam és nagyon érdekes dolgokat hallottam. Marion és a legjobb barátnője, Isabell Schürrle állítólag ott akarta hagyni az ügynökséget és ez az ügynökség vezetőjének, egy bizonyos Rudolf Sommerbauernek ez nem nagyon tetszett, pláne azért nem, mert az egyik legnagyobb vetélytárshoz mentek volna át, aki előnyösebb feltételeket kínáltak nekik. Rudolf akár be is zárathatta volna az ügynökséget, ha ez megtörténik, de akkor teljesen a tönk szélére került volna.

-         Ez érdekes. – gondolkoztam el. – Szóval azt mondod, hogy ha igaz a pletyka, akkor Rudolfnak is lett volna indítéka gyilkolni. Az ügynök akár figyelmeztetésnek is szánhatta Isabell számára Marion megölését, hogy eszébe se jusson otthagyni az ügynökséget. De akár indulatból is megölhette mondjuk egy vita vagy veszekedés után. A rendőrség közleménye szerint a modellt kétszer ölték meg, szóval benne lehet még a képben Thomas is, de én őt kihúznám a listáról.

-         Az, hogy mennyire összetört, az ne tévesszen meg! Mi van, ha veszekedtek és dühében végzett vele, aztán ahogy lehiggadt eljutott a tudatáig, hogy mit tett most pedig lelkiismeret furdalása van?

-         Benne van a pakliban, de én úgy érzem, hogy neki semmi köze ehhez. – álltam fel és odamentem az én asztalomhoz. – Egyébként ismered ezt az Isabell Schürrlét?

-         Nem, de hátha találok egy közös ismerőst! – dörzsölte össze a kezeit, aztán felemelte a kagylót és tárcsázni kezdett...

*

-         Miért nem ezzel kezdted, hogy a bátyádékat látogatjuk meg? – kezdtem nyafogni, amikor Melanie leparkolt a rendőrség épülete előtt.

-         Nem leszünk itt sokáig, csak felvisszük a szatyrokat és már megyünk is.

-         Hát jó. – vettem egy nagy levegőt aztán kézbevettem az egyik szatyrot és megadva magam a sorsomnak elindultam Melanie után. Az épület folyosói kihaltak voltak, a lépteink csak úgy kongottak, ahogy Brandtnerék irodája felé tipegtünk.

-         Szervusztok! – kopogtatott Mel az iroda résnyire nyitott ajtaján.

-         Sziasztok! Alex gyere! – kiabált Christian.

-         Fritz? – biccentett a barátnőm Kunz asztala felé.

-         Megfigyeli az egyik gyanúsítottunkat. Utána Christian fogja váltani, majd pedig én következek. – válazszolt Brandtner, ahogy kilépett a kihallgatból és üdvözlésképp átölelte Melaniet, míg én Rexnek „köszöntem”. Miután kellően megropogtatta Mel csontjait, rám is vetett egy futó pillantást, de láthatóan nem volt túl boldog a jelenlétem miatt.

-         Meghoztuk a vacsorát. – pakoltunk le Alex asztalára. – Csak hogy valami főtt étel is jusson a gyomrotokba.

-         A hugicám egy igazi angyal. Köszönjük! – adott egy puszit a testvére arcára Alex.

-         Hmmm...finom illatok. – jött oda Christian is.

- Hopp! Azt hiszem ezt fel kell vennem. – szólaltam meg, amikor éreztem, hogy rezegni kezd a telefonom és átvonultam az iroda másik sarkába. Amint fogadtam a hívást kiderült, hogy csak közvéleménykutatást végeznek, ezért gyorsan véget is vetettem a beszélgetésnek és megnyomtam a piros gombot. Épp vissza akartam süllyeszteni a telefont a nadrágom zsebébe, amikor az előttem lévő asztalon egy nyitott mappát pillantottam meg, amiben Marion határidőnaplójának utolsó két oldala volt látható lefénymásolva. Egy gyors pillantást vetettem a vállam felett a kis társaságra, akik még mindig Alex asztalánál osztották szét a rendőrök mai vacsoráját. Senki sem figyelt oda rám, így amennyire észrevétlenül és gyorsan csak tudtam lefotóztam a telefonommal a papírokat, aztán hátat fordítottam az asztalnak, bár erős volt a késztetés, hogy magammal vigyem a másolt lapokat, mégis ellenálltam neki. Miután csatlakoztam a kis társasághoz Melanie elérkezettnek látta az időt, hogy induljunk. Elköszöntünk a vacsorázó kis csapattól és lementünk a kocsihoz, hogy végre az én úti célom felé vegyük az irányt. Unottan támasztottam a homlokom az üvegnek és ekkor még nem is gondoltam, hogy mi vár rám amint felvirrad majd a reggeli nap első sugara...