19.fejezet

Iszonyatos fejfájásra ébredtem reggel. Ritkán járok bulizni, de ha mégis megteszem, annak nem mindig van jó vége...ezúttal sem volt. A másnaposság teljesen a hatalmába kerített és átkoztam azt, aki a telefonon keres. Miért nem tud az a szar halkabban csörögni? Kezemmel a hang irányában kezdtem kutatani, de a szemem a világért sem akartam kinyitni. Tudtam, hogy körülbelül megvakulnék az erős fénytől. Ahogy a kezem alatt éreztem a rezgő-csörgő-villogó mobilt, megfogtam és a fülemhez illesztettem.

-         Gabriele Krausen – szóltam bele.

-         Hála Istennek Gaby! Már aggódtunk érted. Hol vagy? – vont kérdőre Mel a vonal másik végéről.

-         Azt én is szeretném tudni. – dörzsölgettem a szemem.

-         Ezt meg hogy érted?

-         Kiütöttem magam. Teljesen. KO.

-         Gaby, van rá 1 órád, hogy ideérj a szerkesztőségbe! Ziegler már a plafonon van, de Ralffal beadtuk neki, hogy megint nyomozol. Szóval útban idefelé találj ki valamit a főnöknek!

- Rendben. Ott leszek. Köszi! – nyomtam meg a piros gombot, miután elköszöntünk. Lassan felültem az ágyban és csak ekkor tudatosult bennem, hogy teljesen pucér vagyok, ráadásul pedig nem is az otthoni ágyamban fekszem, hanem egy számomra ismeretlen szobában. Az ágyban mellettem még az igazak álmát aludta valaki, de az arcát nem láttam, mert nekem háttal feküdt. Kíváncsian néztem be a takaró alá, hogy az alvótársam is hozzám hasonlóan van-e öltözve illetve épp hozzám hasonlóan nincs-e rajta semmi. „Jézusom!” Kiáltottam fel, amikor megpillantottam a hálótársam tetoválását a jobb lapockáján, mire a pasas megfordult én meg leestem az ágyról.

-         Gaby? Te meg hogy kerülsz ide?

-         Arra én is kíváncsi lennék, Max.

-         Hű! – mért végig, mire én magam elé kaptam a nagypárnát.

-         Mondd, hogy mi....hogy....

-         Mit?

-         Hogy mi nem feküdtünk le egymással! – hadartam el egy szuszra.

-         Minden jel arra mutat, hogy szexeltünk és én nem emlékszem rá...a francba!

-         Hála Istennek, hogy én sem emlékszem rá! – kezdtem el magamra kapkodni a ruháimat.

-         Miért? Biztos jó volt...

-         Mert nem akarnék rá emlékezni, azért. Ha erről egy szót is mersz szólni bárkinek is, megöllek.

-         Megnyugodhatsz....csak akkor tudnék róla beszélni, ha emlékeznék rá, de sajnos se kép se hang az italospult óta.

-         Arról se, hogy reggel magad mellett találtál az ágyban tök pucéran!

-         Ne csináld már!

-         Max! – szóltam rá erélyesen.

-         Jól van na. Befogom. De hová sietsz ennyire?

-         Dolgoznom kell.

-         Kár.

- Nem lesz folytatás, ne éldd bele magad! – figyelmeztettem, miközben leellenőríztem, hogy mindenem megvan-e. Intettem egyet Maxnak, aztán kimentem az ajtón és lemenve az utcára hívtam egy taxit. A sajgó fejem a hideg ablaküvegnek támasztottam és csak bámultam az utcán sétálgató embereket. Mindenki egy irányba ment és kissé távolabb az utca végében egy szép létszámú tömeg kezdett el gyülekezni. Ahogy elhaladt a taxi a csoportosulás mellett megpillantottam, hogy egy csomó rendőrautó parkol a ház előtt, az ajtóban pedig két egyenruhás áll őrt. A parkoló kocsik közt megpillantottam a fekete Alfát is, tudtam, hogy valami olyasmi történt, aminek valószínűleg köze van Marion halálához. Szóltam a taxisofőrnek, hogy ki szeretnék szállni és odasiettem a tömeghez. Előrefurakodtam, amennyire csak tudtam és fülelni kezdtem, hátha elcsípek valamit, de a körülöttem állók egyike sem erről beszélt. A mellettem álló hozzám hasonló korú nőt szólítottam meg és érdeklődtem nála, hogy mi történt. A nő meséjéből tudtam meg, hogy Isabell Schürrlét megölték. Állítólag a bejárónője talált rá reggel a nappalijában, a kanapén fekve. Leszúrták. Tehát a módszer lényegében ugyanaz, mint Marionnál volt, ha eltekintünk a mérgezéstől és mivel a két nő ismerte egymást, sőt mi több egész jó kapcsolatban voltak egymással, kizárt, hogy ez véletlen legyen. Nem messze onnan, ahol álltam már a sajtó képviselői kezdtek el gyülekezni, így én is odamentem közéjük, amikor mögöttem egy ismerős hang kezdett el kacarászni.

-         Mi van Jobst? Megnyalogatott egy bohóc?

-         Néztél ma már tükörbe? – vigyorgott tovább.

-         Kapd be! – mutattam fel neki a jól ismert nemzetközi jelet.

-         Hosszú volt az éjszaka mi?

-         És ha igen? – vágtam vissza kicsit felparikázva.

-         Max és te... – kuncogott tovább.

-         Annyira éreztem, hogy nem fogja tudni befogni a száját! Megölöm, csak kerüljön a kezeim közé! – kezdtem el morogni.

-         Nem árulkodott. Én is ott voltam tegnap és láttam, hogy együtt mentetek el és akkor ezek szerint lefeküdtetek.

- Fogd be! – ripakodtam rá, aztán azt vettük észre, hogy megindul a nép a társasház bejárata felé és mi is követtük őket. Ezúttal Böck állt oda a sajtó elé, hogy elég szűkszavúan bár, de tájékoztasson mindenkit az ügyről és miután befejezte a monológját, nem volt szándékában többet mondani. A kollégáim szétszéledtek, én pedig megpróbáltam közelebb osonni az egyenruhásokhoz, hátha meghallok véletlen valamit. A fal egyik kiszögellése mögött álltam és onnan hallgatóztam, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Rémülten rezzentem össze de aztán kifújva a benntartott levegőt dőltem neki a falnak.

-         Ralf! Már azt hittem, hogy valami zsaru az. – tettem a kezem a mellkasomra.

-         Nem akartalak megijeszteni. Egyébként szörnyel nézel ki.

-         Ne kezdd te is! – fenyegettem meg.

-         Jól van, jól van. – emelte fel a kezét védekezően.

-         Mi szél hozott ide?

-         A főnök küldött.

-         Tessék, ennyit lehet tudni. – adtam át a jegyzetfüzetem Ralfnak.

-         Úgy néz ki, hogy van egy sorozatgyilkosunk, aki irtóra pikkel a modellekre. – adta vissza, miután átfutotta a feljegyzéseimet. – Irigy vagy csak simán ... – kezdett bele egy mondatba a kollégám, de villámgyoran a szájára tapasztottam a kezem, elhallgattatva őt. Épp mellettünk ment el Brandtner, aki az orvosszakértővel diskurált. Rex megállt egy kicsit és szaglászott, aztán egyenesen rám nézett. Ralf érezve, hogy csúnya lebukás lehet a vége elkezdett arrébb oldalazni.

-         Ralf, itt ne hagyj! Ralf! – kiabáltam suttogva, de ő csak vigyorgott rám és elsietett. – Rex, ne gyere ide! Hallgass rám kérlek! Maradj ott! Ül! – mondogattam a kutyának, de mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzábeszélek felém indult. Leült velem szemben aztán ugatni kezdett én még jobban kérleltem, hogy nézzen picit félre, amíg megszökök, de elkéstem, mert Alex felkapta a fejét és megpillantva engem a fal mellett lapulni határozott léptekkel indult el felém.

-         Rajtam kívül másra nem hallgat. – állt meg keresztbe tett karokkal velem szemben Alex.

-         Azt észrevettem. – fintorogtam. – Máskor majd hozok magammal velőscsontot.

-         Nem tudnád megvesztegetni. Rendőrkutya.

-         Aki imádja a reggeliteket lopkodni.

-         Csak semmi többesszám, Christian reggelijét szereti ellopni.

-         Rex, ezért még számolunk! – néztem rá a kutyára, mire ő elszégyellte magát. Annyira tündérien aranyos volt, hogy képtelen voltam haragudni rá.

-         Már megint beleütöd az orrod a munkánkba? – vont kérdőre a felügyelő.

-         Még nem szoktad meg? Egyébként én is a munkámat végzem. – vágtam vissza.

-         Vagyis hallgatózol.

-         Én csak minél többet próbálok meg megtudni, hogy tudjak mit írni a cikkembe.

-         Azt hiszem beszélni fogok a főnököddel.

-         Azt sem tudja, hogy itt vagyok.

-         Szóval most már titokban nyomozgatsz! Egyre jobb!

-         Legalább valaki helyettetek is megtalálja a tetteseket...

-         Gaby, ne kezd már megint!

-         Én hagytam meglógni Wiedemannt?

-         Ha ilyen okos vagy miért nem te vagy Bécs rendőrfőkapitánya?

-         Mert nem vagyok zsaru.

-         Ha veled kellene egy irodában dolgoznom... – forgatta meg a szemeit.

-         Akkor? Csak szeretnél egy ilyen nyomozót magad mellé, mint én vagyok!

-         Ha elfelejteném, te akkor is eszembe juttatnád, hogy miért is utálom az újságírókat.

-         Te meg azt, hogy én miért is nem csípem a zsarukat. – fordítottam neki hátat.

-         Gaby, ha bárhol meglátlak, hogy követsz, vagy csak beleütöd az orrod a nyomozásba...

- Tudom, tudom. –szakítottam félbe - Lecsukatsz. Ne félj, nem fogod észrevenni! – intettem neki egyet  - De ott leszek, majom. – motyogtam az orrom alatt úgy, hogy ne hallja meg. Néhány saroknyira a háztól megálltam és hívtam egy taxit. Szerencsére nem kellett sokáig várnom és megérkezett, aztán a sofőrnek bemondtam a lakásom címét, útközben pedig megpróbáltam átgondolni mindent, amit eddig tudok az ügyről, de alig kezdtem el az összegzést magamban, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Ralf nevét láttam villogni.

-         Utállak! – szóltam bele.

-         Lebuktál? Melyik dutyiba visznek? – vigyorgott a kolégám a vonal másik végén.

-         Idióta!

-         Annyira kedves vagy ma hozzám!

-         Hülye!

-         Megtudtam valamit, de ha továbbra is szívmelengető beceneveket adsz nekem, nem mondom el.

-         Mit?

-         Eláruljam?

-         Igen te idi....izé igen kedvenc kicsi kollégám.

-         Úgy ennék egy kis almásrétest...

-         Értem a célzást és kettőt is viszek, ha elárulod nekem, hogy mit tudtál meg.

-         Ez így mindjárt más. A szerkesztőség felé jövet összefutottam egy ismerősömmel és beszélgettünk kicsit. Azt mesélte, hogy Elfie  már elég régóta sérelmezte, hogy csak a harmadik számú lehet Marion és Isabell után. Féltékeny volt mind a két lányra, mert ők kapták a legjobb munkákat, neki pedig csak az jutott, amit ők nem vállaltak el. Eleinte őrült ezeknek is, de mióta az egyik divattervezővel kavar többet akar magának. Sértve érzi magát, amiért nem kapta meg ugyanazt a bánásmódot, mint amit Marion és Isabell megkapott. Az utóbbi időben hatalmas botrányokat csinált a színfalak mögött és fenyegetőzött, sőt egyszer a fodrász ollójával akart nekimenni Marionnak valami miatt. A körülötte forgolódó öltöztetők, fodrászok és sminkesek rengeteget tudnának róla mesélni, sokat feljelentették, amiért hol a telefonját, hol a cipőjét vágta hozzájuk dühében.

-         Ez egyre jobb. – sóhajtottam egyet lerogyva a kanapémra. Éreztem én, hogy nem volt őszinte a múltkor.– Gondold el, adott 2 modell, akik irigylésre méltó életet élnek. Fiatalok, szépek, gazdagok és járják a világot. Jótékonysági eseményeken, gálavacsorákon vesznek részt és a címlapon mosolyognak. És akkor ennyi embernek lett volna oka megölni őket?

-         A külső és a csillogás nem minden. Az csak látszat.

-         Rájöttem. Most leteszem, megpróbálok emberibb fejet varázsolni magamnak, aztán megyek a szerkesztőségbe és összedugjuk a fejünket, oké?

- Rendben. A rétesemet ne felejtsd el! – figyelmeztetett, aztán letettem a telefont. Gyorsan bevetettem magam a fürdőszobába és egy frissítő zuhany után megpróbáltam valamit kezdeni a hajammal és némi sminkkel elfedni a múlt éjjeli nem alvásom nyomait. Elkészülve a teljes renoválással ruhaválogatás közben a mobilom sms érkezését jelezte. Az üzenetet a szolgáltató küldte, ezért töröltem is, mert nem volt fontos, csak egy nyereményjátékra hívta fel a figyelmemet. Mikor vissza akartam dobni az ágyra a telefont beugrott, hogy még meg sem néztem a képet, amit Brandtnerék irodájában fotóztam arról a fénymásolatról. Megnyitottam a képet és kinagyítva átböngésztem Marion napirendjét: Edzés, utazás, fotózás, interjú, megbeszélés és egy találkozó, de az nem volt oda írva, hogy kivel. Márpedig fontos lenne tudni, hogy kivel beszélt utoljára Marion....Talán Thomas az, akiről tudjuk, hogy ott volt aznap este? Sőt, biztos Thomas. De ha mégsem? – gondolkoztam el, aztán ránéztem az órára és magamra kaptam az első ruhadarabokat, amik a kezembe kerültek. Sietnem kellett, ha nem akartam nagy balhét Zieglerrel. Egy futó pillantást vetettem a saját tükörképemre és már indultam is a szerkesztőségbe. Út közben pedig eszembejutott egy jó ötlet....