Helló!
Bocsánat, hogy ennyit kellett várnotok a friss részre, de minden összejött az utóbbi hetekben és az írnivaló meg csak gyűlt és gyűlt, nekem nem volt elég 24 óra.... Nem is rizsázok tovább, inkább felteszem a részt. Jó olvasgatást kívánok! És még egyszer bocsi!
puszi:
Detti
A rendőrség épülete előtt
kiugrottam az autómból és felsiettem a lépcsőn. Melanie autója még ott állt,
tehát még nem késtem el. Kinyitottam a hatalmas ajtót és már épp a lépcsőt
vettem volna célba, amikor az éjszakai ügyeletes utánamkiabált. „Remek. El is
felejtettem, hogy már nem rohangálhatok csak úgy.” Mosolyogva sarkon fordultam
és mivel az alatt a néhány másodperc alatt semmi jó ötlet nem jutott az eszembe
igyekeztem bevetni minden női bájamat, hogy ne kérdezősködjön sokáig, hanem
minél előbb elengedjen, mielőtt még Melanie az ablakon át meg nem szökteti
Timot, a kedvenc rendőreimet pedig székhez kötözve nem találom odabenn,
miközben Rex egy jókora velőscsontot rágcsál. Mel nagyon de nagyon dühös volt
és ha ilyen, akkor bármire képes. Na persze nem Brandtnert féltettem, hanem
Melaniet. Imádkoztam magamban, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Az
ügyeletessel viszont nem volt szerencsém. Terpeszállásban megállt előttem és
oldalra biccentett fejjel, egy felsőbbrendű vigyorral az arcán várta a
magyarázatomat, hogy mit is keresek én itt. Eltökélte, hogy addig nem enged el,
amíg meg nem magyarázom neki. Kicsit – na jó: nagyon - kozmetikázva a
történeten, összefoglaltam neki, hogy a barátnőmért jöttem, akinek épp most
tartóztatták le a pasiját és szeretném hazavinni, még mielőtt ebben a szörnyű
idegállapotban a volán mögé nem ül és okoz egy hatalmas tömegkarambolt. Az
ügyeletes viszont nem hitt nekem, mert váltig azt állította, hogy ide senki sem
jött be rajtam és a rendőrökön kívül. Már vettem egy mély levegőt, hogy
visszavágjak neki, de úgy gondoltam, hogy a rendőrség épületén belül nem lenne
tanácsos beszólnom egy egyenruhásnak, mert így is elég sok van a rovásomon – szerintük
– és még én ütöm meg a bokám. A következő pillanatban, azonban valaki az
emeleten hatalmas erővel csapott be egy ajtót, aztán Melanie hangját is
lehetett hallani, ahogy letámadja a testvérét. „Én megmondtam” tekintettel
néztem az ügyeletesre, aki azonnal félreállt és elengedett. Ahogy a lábaim
bírták – hála a heti párszor megejtett reggeli futásnak – siettem fel a
gyilkossági csoport főhadiszállása felé. Ugyan itt még ezelőtt nem jártam, de
most hidegen hagyott, hogy beléphetek az oroszlán barlangjába. Útközben
összefutottam Christiannal és Fritzcel, akik óva intettek attól, hogy bemenjek
az általuk csak háborús övezetnek titulált irodába, ahol épp kitört a
Brandtner-féle családi háború. Ahogy közeledtem az ajtó felé, lassítottam a
lépteimen, aztán megálltam kicsit az ajtóban.
- De...de... mégis hogy?
Tudod, te hogy milyen múltja van ennek a te Timodnak?! Ha nem szívesen
megmutatom, itt az aktája. – hallatszott Brandtner hangja, aztán egy tompa
puffanás. Gondolom az aktát dobta az asztalra.
-Igen tudom. Alex, nem az
erkölcsi bizonyítványába szerettem bele, hanem Timoba. Leülte a büntetését, mit
akarsz még?! Ráadásul nem ő volt az, aki lőtt. Nem, most fogd be! Ehhez az
ügyhöz sincs semmi köze. Tudom. Úgyhogy engedd el!
-Nem tehetem.Minden
bizonyíték ellene szól!
-De épp most mondtam egy pár
perce, hogy velem volt, amikor a gyilkosság történt!
-Ez nem elég! Akár védheted
is ...
-Mondd csak ki! Szóval
hazudok....
-Mel, ilyen alakokkal miért
kezdesz? Amikor megígértem apának, hogy vigyázok rád, nem hittem, hogy ilyen
nehéz lesz...
- Timonak ehhez az egészhez
semmi köze! Elég jól ismerem már őt...-kezdett volna bele egy monológba Mel, de
Alex közbevágott.
-Szerintem félreismerted.
-Te egy....egy...egy...áh,
hagyjuk! – hallottam, ahogy Mel indulatosan sóhajt egyet. Ezt a pillanatot
választottam, hogy bemenjek és valahogy elráncigáljam onnan Melt, de erre nem
volt szükség. Ahogy rátettem a kezem a kilincsre, már nyílt is az ajtó és a
barátnőm száguldott ki rajta. Hiába kiabáltam utána a pár fokkal lentebb a lépcső
tetejéről, ő csak intett, hogy most hagyjam békén és villámgyorsan eltűnt a
lépcsőfordulóban. Én csak megráztam a fejem és úgy néztem utána a korlátnak
támaszkodva. Néhány percig úgy maradtam és gondolkoztam, hogy vajon hová megy
most? Szerettem volna utána menni és megnyugtatni, de ötletem sem volt, hogy
hol keressem. Elővettem a mobilom és megpróbáltam felhívni, de a telefonját
kikapcsolta. Visszasüllyesztettem a táskámba a kütyüt és menni készültem,
amikor Rex ugatását meghallottam a lépcső tetejéről. Felmentem hozzá és
megsimogattam és már indultam volna lefelé, amikor szájába vette a felsőm
sarkát és húzni kezdett az iroda felé. Amikor látta, hogy megértem, hogy mit
akar, előrefutott és eltűnt az ajtó mögött. „Ne már! Én most tényleg bemegyek oda?
Gaby, te hülye vagy! Hahó! Térj már észhez!” – korholtam magam, miközben egyre
közelebb értem az irodához. „Klinikai eset vagy Gabriele Krausen” –oltottam le
magam, amikor a kezem a kilincsre téve lassan kinyitottam az ajtót. Brandtner
nem az asztalánál ült, hanem Rex kuckójánál, az okos német juhász pedig a
gazdája mellett foglalta el a helyét. Még mindig az előbbiek hatása alatt volt,
elgondolkozva vakargatta Rex buksiját, észre sem vette, hogy beléptem. Halkan
kopogtattam az ajtófélfán, aztán beljebb mentem és kihúzva egy széket leültem
rá, erre már a kedvenc rendőröm is feleszmélt és nagyon csúnyán nézett rám.
- Frau Krausen, most sem
energiám, sem kedvem magával vitatkozni. Ha 3 percen belül nem megy el, fogdába
vitetem!
-Rex hívott ide, ha gond, hát
vele beszélje meg! – vontam meg a vállam. A kutya a nevének említésére
felemelte a fejét és úgy nézett rá Brandtnerre, mintha azt kérdezné, hogy nem-e
baj.
-Mázlija van, hogy láthatóan
kedveli magát. – jegyezte meg, miközben Rex leugrott mellőle és odasétált
hozzám, aztán leült a székem mellé. Már a nyelvemen volt egy Gaby-s odamondás,
de inkább lenyeltem. Ahogy elnéztem Brandtnert, nem volt szívem hozzá. Abból,
amit Melanie mesélt, leszűrtem, hogy ők ketten nagyon közel állnak egymáshoz,
így el tudom képzelni, hogy mennyire rossz most mind a kettőjüknek, hogy
ennyire összevesztek. Melanie akármennyire mérges is most, Alex csak a testvére
marad és ez fordítva is igaz.
- Melanie nagyon dühös. –
jegyeztem meg. „Na ez jó kezdés....Oh Mein Gott, én most tényleg beszélgetni
akarok vele?!”
-Tényleg? Nem vettem észre! –
tette le Rex egyik játékát a pokrócra, amelyiket eddig a kezében forgatta,
aztán átsétált az asztalához és ledobta magát a székére. – Én ezt képtelen
vagyok megérteni...az a pasas, akiről annyit áradozott, az Timo Schwarz? Az,
akiről ez mind itt van a nyilvántartásban? – tolt arrébb egy aktát az asztalán.
-Timo tényleg tiszta szívből
szereti Melaniet. Én láttam őket nap mint nap együtt és akár tűzbe merném tenni
a kezem érte. Beszélgettem vele a múltkor és elmondta, hogy bármi is történjen,
nem fogja hagyni, hogy Melanienak baja essen. A húgodnak is köze van hozzá,
hogy Timo teljes mértékben szakított
mindennel, ami illegális, pedig lett volna hová mennie, ha másképp dönt. – Oké Gaby, letegezted.
- Már te is kezded! Miért
kezd ilyen zűrös múlttal rendelkező alakokkal?
-Lehet, hogy zűrös a múltja
és most a jelene is, de Melanie boldog vele. – álltam fel és készültem
otthagyni, mielőtt még tényleg lelkizni kezdek vele. A múltkorit még mindig nem
felejtettem el neki. – Felügyelő, ne csak azt lássa, ami azokban a papírokban
van! Viszlát! – fordultam sarkon.
- Gaby! – szólt utánam. –
Amit most mondani fogok, azt mint Mel testvére mondom. Tudom, hogy most velem
nem fog szóba állni, de veled igen. Vigyázz rá, amíg meg nem nyugszik...
- Rendben. – biccentettem,
aztán kimentem az irodából. Már rátelepedett a sötétség a városra, amikor
kiléptem az ajtón. Beültem az autómba és megpróbáltam felhívni Melaniet, de még
mindig nem vette fel. Ledobtam a mobilt az anyósülésre és indítottam, miközben
az előbbiek jártak az eszemben. Néha még ez a Brandtner is tud normális
lenni....
*
„Ki a franc keres hajnalok
hajnalán?” – mérgelődtem, miközben különféle grimaszokat vágva kelletlenül
másztam ki a jó meleg ágyamból. Ránéztem az órára, még csak 6 óra volt. A
látogatóm nagyon kitartó volt, nem akart pihenni hagyni és későbbre halasztani
a vizitet. Odacsoszogtam az ajtóhoz és egy hatalmas ásítás kíséretében
kinyitottam. Ahogy megláttam, hogy ki toporog az ajtóm előtt, rögtön kipattant
a szemem. Beljebb tessékeltem Melaniet, akin látszott, hogy egész éjjel nem
aludt egy szemhunyásnyit sem. Borzasztóan nézett ki, bár nem is tudom, hogy mit
vártam. Én hogy érezném magam, ha a szerelmemet gyilkosságba kevernék, a bátyám
letartóztatná és aztán még jól össze is vesznénk? Mel leült a kanapéra és nem
kért mást, csak egy kis kávét. Gyorsan fel is tettem főni egy jó nagy adaggal,
miközben beszélgettünk és részletesen elmesélte, hogy mi is történt a
rendőrségen. Próbáltam kicsit hatni a barátnőmre, hogy legalább Alexnek
nyújtson békejobbot, de nagyon makacsnak mutatkozott etéren, úgyhogy inkább nem
erőltettem. Időközben lefőtt a kávé és letettem Melanie elé egy jó nagy
bögrével, én pedig leszaladtam a napi postáért. A posta a szokásos volt, számlák,
reklámok – amiket azonnal a szemetesbe dobtam – és a városi újság. A barátnőm
hiába itta meg a kávét, mégis legyűrte a fáradtság. Felajánlottam neki, hogy
Zieglernél majd kimentem, feküdjön le nyugodtan és aludjon egyet. Nem kellett
sokáig győzködnöm, ezért adtam neki egy párnát és egy takarót, ő pedig el is
helyezkedett a kanapén. Én a bögre kávémmal a konyhaasztalnál ültem miközben a
városi újságot lapoztam át. Unottan hajtottam egyik lapot a másik után, amikor
is egy fényképre lettem figyelmes, ami ismerős helyen készült. Letettem a
bögrém és figyelmesen kezdtem el vizslatni a fekete-fehér képet. A cikket nem
olvastam végig, mert egy olvasói levéllel kezdődött a folytatásban pedig az
újságíró az ebben felvázolt problémákat ecsetelgette, a képen pedig épp a Richter
műhelye előtti utcarészlet volt, méghozzá egy még sötétben készült felvétel,
amin egy olyan autó is, ami valahonnan ismerős volt és épp a ház előtt parkolt.
Rögtön szöget ütött a fejembe, hogy ennek talán köze van a gyilkossághoz. Az
olvasói levél dátumozása alapján ez a kép készülhetett a gyilkosság idején is
és talán az az autó a gyilkos vagy gyilkosok autója. A lapockámnál ismét
éreztem a bizsergést, ennél több bizonyíték nem is kellett, hogy jó helyen
tapogatózom. A megérzésem még sohasem hagyott cserben. Már meg is volt a napi
programom: elmegyek utánanézni a fotónak, akár tetszik Zieglernek, akár nem.
Villámgyorsan belapátoltam a reggelimet és egy üzenetet az asztalon hagyva el
is indultam. Első utam a lap szerkesztőségébe vezetett és majd 1 órámba került,
hogy kiharcoljak egy beszélgetést a főszerkesztővel. A makcsságom és
hajthatatlanságom ismét kifizetődött. Amint megkaptam a zöld utat, kettesével
szedve a lépcsőfokokat rohantam fel az emeleti dolgozószobába. Kinyitva az
ajtót rögtön megcsapott az erős dohányszag. A főszerkesztő ott ült a modernül
berendezett helyiség közepén uralkodó helyet elfoglaló hatalmas asztala mögött.
Előtte ott hevert a hamutartó, ami már most megtelt cigicsikkekel, miközben egy
újabb cigarettára gyújtott.
-
Üdvözlöm
Kollegina! Miben segíthetek? – szippantott egyet a cigiből és lassan kifújta a
füstöt. Láthatóan nem volt túl sok kedve velem cseverészni.
-
Beszélni akarok a
cikk írójával. – toltam az orra alá az újságot és rámutattam a cikk végén
szereplő monogramra.
-
Csak ezért fáradt
el ide?
-
Nagyon fontos! Életbevágó!
-
Nem tudom, hogy
mi lehet annyira fontos a külvárosi kerületi hiányosságokban, de ha ettől
boldog... – vonta meg a vállát és elnyomta a cigarettát a hamutartóban. Felállt
a helyéről és intett, hogy menjek vele. Lemenve a lépcsőn a asztalok hosszú
sorai közt mentünk el egészen a nagy földszinti helyiség végébe. A főszerkesztő
intett, hogy álljak meg és odament a legutolsó asztalhoz. Váltott pár szót az
újságíróval, aztán intett, hogy menjek oda, majd a főszerkesztő visszament az
irodájába. Már készültem, hogy bemutatkozom, amikor az eddig nekem háttal álló
férfi megfordult én pedig magamban felkiáltottam „Ne! Csak őt ne!”...
-
Gaby! Micsoda
meglepetés! – nézett rám egy hatalmas vigyor kíséretében Max, Jobst legjobb
barátja és nem mellékesen az exem...az exférjem.
-
Én is itt vagyok
ám! – hajolt előre a székén a másik emlegetett szamár. – Azt hiszem ugyanazért
jöttem, amiért te.
-
Szóval téged is
az a fotó érdekel. – dőlt hátra a székén Max, miközben le sem vette a szemét
rólam. – Sajnálom, de már odaadtam neki. – biccentett Jobst felé.
-
Ezek szerint ez a
kép akkor készült....
-
Pontosan. A levél
írója, aki a képet küldte erről nem is tudott, épp most akartuk felhívni, hogy
megmondjuk neki.
-
Jobst, add ide
nekem azt a képet és bízd rám ezt az egészet! Életbevágóan fontos! – utáltam,
hogy rimánkodni kényszerültem neki, de nem volt mit tennem.
-
Á-á, nem palizol
át, Gaby. Ezt a fogadást elvesztetted, mehetsz maratont futni.
-
Elismerem, hogy
veszítettem, de kérlek add ide a képet és hagyd, hogy én beszéljek a levél
írójával! Itt most nem csak rólam van szó.
-
Talán
megegyezhetünk valahogy, de az nekem túl kevés, hogy elismered, hogy vesztettél
és lefutod a maratont... többet kérek érte cserébe.
-
Mire gondolsz?
-
Van valami jó sztorid?
Hallottam, hogy valami Karllal elég sokat találkoztatok munkaügyben....
-
Jobst, ezt
felejtsd el! – Na persze, álmodozzon csak! Majd a Wiedemanról gyűjtött anyagot
odaadom neki, amikor ez és a mostani eset összefügg...
-
Akkor nincs kép.
-
Hát jó. – sóhajtottam
fájdalmasan– Staller ügyészt ismered?
-
Igen.
-
Na róla suttognak
bizonyos dolgokat. Állítólag belefolyt pár piszkos ügyletbe és kenőpénzeket
fogadott el. Most őt szeretnénk lebuktatni. – füllentettem, de úgy adtam elő,
mint hogyha a fogamat húznák közben. Ismertem az ügyészt és tudtam, hogy ha
megneszeli, hogy Jobst szaglászik utána, ráadásul pedig ilyeneket terjeszt,
olyan pert akaszt a nyakába, hogy a gatyája is rámegy.
-
Te most átversz.
– mért végig gyanakvóan.
-
Jobst, igazat
mondok. Nekem sokkal többet ér az a kép, mint ez a sztori. A barátaim
fontosabbak, már pedig ők is belekeveredtek ebbe az egészbe.
-
Látod, ezért nem
leszel soha a legjobb, mert téged az érzelemeid vezérelnek. – nyújtotta át egy
borítékot és állt volna fel a székről, de én visszanyomtam a helyére.
-
Addig nem mész
sehová sem, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem vertek át. – kinyitottam
a borítékot és benne volt egy papírka az elérhetőségekkel és a fénykép. – Az
eredeti levelet kérem.
-
Nem hiszel nekem,
szépségem? – kérdezte Max.
-
Akkor se kellett
volna, amikor hozzád mentem. Szóval hol az eredeti levél?
-
Adj érte nekem
cserébe valamit és akkor megkapod!
-
Megmondjam a
barátnődnek, hogy valójában hová jársz, amikor péntekenként kártyázni mész a
haverokkal?
-
Azt sem tudod,
hogy ki a barátnőm! – jelentette ki magabiztosan.
- Löwelgasse 7
alatt lakik, a legjobb barátnőm szomszédja. Brigitte Schneider a neve. – Sosem hittem, hogy
valamire hasznos lesz ez az információ, amit teljesen véletlenül tudtam meg az
egyik Melanienál tett látogatásom alkalmával. Max kigombolta a felső gombját és
hirtelen nagyon melege lett. Fintorogva húzta ki az íróasztala fiókját és
nyomta a kezembe a levelet.
-
Tűnj el a szemem
elől és ha bármit mersz mondani Brigittének, gondom lesz rá, hogy visszakerülj
Grazba!
- Ha fizetnének érte, akkor
se maradnék tovább. – fordultam sarkon és kirohantam az autómhoz. Ahogy
bekapcsoltam a biztonsági övet, rögtön beugrott, hogy hol láttam azt az autót.
Amikor Ralffal azután nyomoztunk, hogy Antonia és Wiedemann tényleg együtt
vannak-e, ételfutárnak adtuk ki magunkat. Amíg Ralf bevitte a rendelt vacsorát
én az autóban vártam rá és unottan néztem a kovácsoltvas kerítés mögötti
udvart, ahol ott állt az a Merci . „ Most megvagy!” – gondoltam magamban és sietve
hajtottam el a lakásomba, hogy összeszedjem az eddig összegyűjtött anyagomat.
Melanie felébredt a pakolászásra és kifaggatott, hogy hová készülök.
Természetesen ebből ő sem akart kimaradni és villámgyorsan emberibb külsőt
öltött a zombiból, hogy velem tarthasson. Közben felhívtam Ralfot is, hogy a
már előre elkészített cikkünket vigye be Zieglernek, most már robbanthatjuk a
bombát, megjelenhet a cikk. Na és felhívtam a kedvenc rendőreimet is, hogy
viszek nekik egy kis olvasnivalót...
