Helló!
Meghoztam a folytatást! :) Sok mindent nem fűznék hozzá, csak jó olvasást kívánok hozzá! :)
Puszi:
Detti
-
Menjetek szobára!
Én most épp a maratonra készülök, nem vagyok erre kíváncsi. – szóltam be
viccsen Timonak és Melanienak, akik épp nagyban romantikáztak, aztán tűntetőleg
elfordítottam a fejem, így pedig azt nézhettem, ahogy Ralf egy ínycsiklandozó
rétest töm magába. – Ralf, ezt muszáj az orrom előtt csinálnod? – puffogtam.
-
Nem tehetek róla,
éhes vagyok. – válaszolt, aztán jó ízűen harapott bele a süteménybe.
-
De muszáj előttem
enned? – nyeltem egy nagyot.
-
Ha lefutod,
ígérem veszek neked egyet. Legalább lesz motivációd.
-
Kettőt.
-
Megegyeztünk. –
bólintott, aztán elment venni magának még egy rétest.
-
Na ideje, hogy
kipróbáljam a gépet! – jegyezte meg Melanie és amint felé fordítottam az
arcomat nyújtás közben, készített rólam egy fotót. Timo a korláton ült, egyik
kezében pedig egy üveget szorongatott, abból kortyolgatott egyet-egyet. Melanie
pedig előtte állt, nekidöntve a hátát a szerelmének és megnézte a képet.
-
Gaby, olyan vagy,
mint egy igazi profi. – nézett rám mosolyogva Timo.
-
Lehet, hogy jó a
futócuccom, de ha túlélem ezt a maratont, emlékeztessetek rá, hogy többet az
életben ne vegyek rész fogadásokban.
-
Úgy sem bírod ki.
– legyintett Melanie. – Ralf rávesz majd. Különben pedig rendszeresen jársz
kocogni, meg sem fog kottyanni ez a kis futás.
-
De kocogni pár
kört a parkban, meg körbefutni a várost az egészen más.
-
Mert az összes induló
naponta körbefutja Bécset....Jaj Gaby!
-
Na csak nem fel
akarod adni? – kocogott mellém Max vadiúj futócipőben és melegítőben.
-
Te is jöttél
futni? – esett le az állam. Az exférjem ugyanis csak a lepedőakrobatikát űzte
sportszerűen meg a kártyázást emlékeim szerint.
-
Igen. Gondoltam
leellenőrzöm, hogy tényleg le futod-e a távot, ahogy vállaltad.
-
Fogadjunk, hogy
gyorsabban, mint te! – éledt fel bennem a harci kedv.
-
Ha én nyerek,
eljössz velem vacsorázni.
-
Ez nem fog
előfordulni, biztosíthatlak róla! Inkább az lesz, hogy elfelejted, hogy a
feleséged voltam, hogy a balszerencsém ismét egy városba hozott össze minket és
úgy egyáltalán azt, hogy létezem. – Max az utóbbi pár napban elég sokszor
felkeresett, de én nem kértem belőle. Az a pár hónap házasság bőven elég volt
nekem.
-
Rendben! –
fogtunk kezet, aztán Max továbbkocogott. Ahogy hallótávolságon kívülre ért,
Melanieból és Timoból kitört a röhögés.
-
Most meg mi van?
– egyenesedtem fel és csípőre tett kézzel néztem a nevetgélő párost.
-
Nincs öt perce,
hogy azt mondtad, hogy többet nem fogadsz senkivel. – mondta két röhögőgörcs
közt Mel.
-
Azt mondtam, hogy
a maraton után.
-
Igaza van. –
helyeselt Timo.
-
Nézzétek kivel
találkoztam. – érkezett vissza a kis csapathoz Ralf és nem volt egyedül. Egy
magas, fekete hajú csinos nő lépdelt mellette sportcipőben és jó ízűen
falatozott egy süteményt. – Ő itt a barátnőm, Ingrid Lanz. – szóval nem csak
egy kitalált lány az az Ingrid, akiről annyit mesélt a kedves barátom.
-
Szia! Én Gabriele
Krausen vagyok, szólíts csak Gabynak. Ralf kollegája vagyok és az irodánk is
közös. – nyújtottam kezet, aztán a többiek is bemutatkoztak neki. Hála Istennek
végre nem egy plázacica a barátnője a kedvenc munkatársamnak!
-
Örülök, hogy
végre megismerhettelek titeket.
-
Na én megyek és
beállok a rajthoz. – csaptam össze a kezem - Minél közelebb akarok lenni ahhoz a majomhoz,
hogy láthassam a fejét, amikor megelőzöm.
-
Várj, a hátadra
tűzöm a rajtszámodat! – jött oda hozzám Melanie és négy biztosítótűvel a
pólómhoz tűzte a papírlapot, amin az 543-as szám díszelgett.
- Sok szerencsét Gaby!
Drukkolunk! Ott fogunk várni a célban. – köszönt el tőlem a kis csapat, én
pedig átbújtam a korlát alatt és elfoglaltam a helyem Max közelében. Az
exférjem épp akkor vette le a melegítőfelsőjét és odasétált a korláthoz, ahol
egy szőke nő állt, gondolom Brigitte, a barátnője és Jobst is ott volt. Utóbbi
amint észrevett a nevemet kiabálta és hiába mutattam fel neki elegánsan a
középső ujjamat, nem volt hajlandó abbahagyni, így odamentem hozzá.
-
Mit ordibálsz?
-
Ne legyél már ilyen
szegény haverommal. Még mindig szerelmes beléd.
-
Én pedig Anglia
királynője vagyok. Különben sem az én műfajom olyannal kezdeni, aki foglalt. –
fordultam sarkon, hogy otthagyhassam, de elkapta a kezem és visszahúzott.
-
Azért gondold
végig. – engedte el a karom.
-
Ha még egy szót
szólsz rólam és Maxról, gondoskodni fogok róla, hogy legyen munkája a
gyilkosságiaknak. – sziszegtem a fogaim közt, aztán elfoglaltam a helyem a
startnál. Amint megpillantottam Max rajtszámát, kuncogni kezdtem.
- Mi bajod? – nézett hátra a
válla felett. Megszólalni nem tudtam, csak mutogattam a hátára. – Ezt osztották. – vont vállat és
visszafordult az indítókapu felé. Az exférjem ugyanis a 666-os számot kapta.
Testhez álló, gondoltam. Közben az emberek pedig csak gyűltek és gyűltek a
starthoz míg nem el nem érkezett a rajt időpontja. A startpisztoly hangosan
dördült, a teljes hosszra vállakozó futók pedig nekiiramodtak a hosszú távnak. Lassabb
tempóban indultam, mert nagyon jól tudtam, hogy így lehet a legjobban
tartalékolni az energiáimat. Nem most kell elől haladni, hanem majd a végén. A
futók mezőnye, amely mint egy masszív tömb indult el a Stephansdom elől,
lassacskán kezdett szétszakadozni. Én egyedül haladtam a saját tempómban,
miközben elértem a Stadpark kapuját és folytattam az utamat, ám egy idő után
érzékeltem, hogy valami nincs rendben. Lelassítottam, majd megálltam és a
térdemre támaszkodva kicsit kifújtam magam. Két kezem csípőre téve néztem szét
és konstatáltam magamban, hogy eltévedtem. A kapunál rossz irányba indultam el.
Nem is én lennék, ha nem kerültem volna már megint ilyen helyzetbe. Fújtam egy
nagyot, aztán elindultam visszafelé az ösvényen és miközben kocogtam igyekeztem
élvezni a természet szépségét, a madarak énekét és a szél susogását a levelek
között. Alig futottam pár métert rögtön találtam egy ösvényt, ami odavezet,
amelyik utat kijelölték a maraton számára, így arrafelé vettem az irányt.
Előttem nem sokkal az ösvény szélén megpillantottam valami furát az egyik bokor
aljából kikandikálni. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és odasiettem, hogy megnézzem
mi az. Egy fekete nejlon csücske lógott ki a bokor alól és láthatóan volt
alatta valami. Leguggoltam és kíváncsian félrehajtottam, aztán az első sokktól
fenékre huppantam és négykézláb pucoltam arrébb a bokortól. Rosszul lettem
rögtön és még szerencse, hogy nem ettem túl sokat reggelire, mert biztos kijött
volna belőlem az egész. Leültem az egyik padra méterekkel a bokortól és remegő
kezekkel szedtem elő a telefonom az övtáskából és elsőként a rendőrséget
tárcsáztam. A zsák alatt ugyanis egy nő hullája lapult...
Brandtner felügyelő a házától
nem messze lévő tisztáson játszott Rexszel. A kutya a kedvenc piros labdája
után loholt lelkesen és a gazdája ahányszor eldobta, ő annyiszor hozta vissza,
ledobva a játékszerét a felügyelő lába elé.
- A múltkor olvastam, hogy a
kutyák csak azokat a tárgyakat hozzák vissza, amelyeket még értékesnek
tartanak. Te mit gondolsz erről? – nézett kérdőn Rexre Alex, aztán aznap már ki
tudja hanyadszorra messzire dobta a labdát. A német juhász lelkesen futott
utána és amikor visszatért vele a bokrok közül, a labda sajnos kilyukadt.
- Úgy látom igaz, amit az
újság írt. Látod, ez kilyukadt. – guggolt le a kutyához Alex, mire válaszul Rex
vakkantott egyet. – Szóval attól még játszani akarsz vele? Hát nem bánom. –
egyenesedett fel ismét és egy másik irányba dobta el a piros labda
maradványait. A kutya ismét boldogan iramodott el megkeresni a kedvenc játékát,
de ezúttal a szokásosnál is tovább a bokrok közt maradt, majd egy csobbanást
lehetett hallani. Alex elindult Rex után és széthajtva a bokrokat, a patak
mederét látta maga előtt. Az eső mostanában igencsak elkerülte Bécs környékét,
ezért nem is volt annyira bővízű a patak, mint szokott. Érdeklődve nézett el a
nádas felé, de Rexet nem találta, ám amikor megfordult, megpillantotta a kissé
vizes német juhászt, amint leteszi a labdáját és futva indul el felé.
- Rex! Ne! Neeeeeeeee! –
kiáltotta el magát a felügyelő, aztán ott találta magát a patakban ülni, Rex
ugyanis nem átallotta belelökni a vízbe – Ezért még számolunk! Tudod, hogy mi a
rossz rendőrkutyák büntetése... – nézett a kutyára Alex, mire Rex először
elszégyellte magát, aztán párszor képennyalta a gazdáját. – Jól van, nem
haragszom. De most már menjünk haza, mert át kell öltöznöm. – tápászkodott fel
a vízből Brandtner és Rexszel, meg a piros labda maradványával együtt
elindultak a purkersdorfi ház felé. Ahogy beléptek a kapun, odabenn csörögni
kezdett Alex telefonja, kinyitotta az ajtót és Rex már rohant is a csörgő
mobilért, amit a fogai közé szorítva vitt oda a gazdájának. A felügyelő rövid
beszélgetés után kinyomta a telefont, aztán villámgyorsan átöltözött és Rexszel
együtt elindult a Stadtpark felé. Már kezdte azt hinni, hogy ezt a hetet
sikerül megúszni egy újabb ügy nélkül, de tévedett. Valaki ismét meggyilkolt
egy másik embert, amivel kezdődik előlről a kirakós játék és addig egyetlen
szabad percük sem lesz, amíg ő és a csapata nem járnak az ügy végére. A
Stadtpark tetthelyhez közel eső bejáratait már lezárták és senki sem juthatott
be oda a rendőrökön kívül. Ez a nap pont megfelelt volna egy jó kis sétára,
akár itt a parkban is. A fél város egyébként is vagy itt volt, vagy a Praterben
és élvezte a szombati szép délutánt, ám hamar híre ment a bokor alatt talált
holttestnek és most már rengetegen nyüzsögtek a körbekerített terület körül.
Mindenki kíváncsi volt, hisz nem minden nap találnak egy hullát a Stadtpark
cserjéi közt. Az egyik egyenruhás helyet csinált a bámészkodok közt Rexnek és
Alexnek, a kutya leült az egyik pad előtt, a felügyelő pedig odament
Christianhoz és Dr. Grafhoz, aki már átvizsgálta a legújabb páciensét.
-
Sziasztok! –
köszönt mind kettőjüknek Brandtner, aztán leguggolt, hogy ő is megszemlélhesse
a holttestet.
-
Az egyik eltévedt
maratoni futó talált rá itt a bokor alatt. Még nem tudtuk azonosítani. – kezdett
el magyarázni Böck.
-
Nem is
védekezett. – jegyezte meg Alex, aztán felegyenesedett.
-
Erősen
gondolkozóba ejtett, hogy a vérzés mennyisége eltér attól, amit egy friss
sérüléstől elvárnánk. – gondolkozott el Dr. Graf.
-
Ez mit jelent? –
kapta fel a fejét Christian.
-
Nagyon jól tudod,
hogy pontos vizsgálati eredmények nélkül nem nyilatkozom.
-
A halál
időpontja? – vette át a szót Brandtner.
-
Feltehetően már
12-14 órája halott.
-
Ez azt jelenti,
hogy éjjel ölték meg.
-
Többet majd a boncolás
után mondok. Most pedig mennem kell, mert az ebédem mellől rángattatok el.
Szervusztok! – bújt át a szalag alatt az orvosszakértő és elment.
-
Valahonnan mintha
ismerném az áldozatot. – fordult ismét a letakart hulla felé Alex és erősen
gondolkozni kezdett. –Megvan! A házamtól nem messze van egy nagy óriásplakát,
amin az egyik nem rég nyílt ruhaüzletet reklámozzák. Ezen az áldozat a modell.
-
Tényleg! Azt már
én is láttam. Akkor megyek és utánakérdezek, hogy ki ő.
-
Rendben, én addig
szeretnék beszélni azzal, aki megtalálta.
-
Ő az, aki ott ül
a padon. – próbált elnyomni egy kuncogást Christian, miközben a pad felé
mutatott.
-
Most meg mi olyan
vicces?
-
Semmi. Megyek
utánakérdeznek ennek a modellnek. – vette elő a mobilját és arrébb ment
telefonálni, miközben Brandtner a padon ücsörgő alak felé vette az irányt. A
melegítőfelsője hanyagul a nő hátára volt vetve és egyik kezében egy poharat
szorongatott a másikkal pedig Rex fejét simogatta, ám ahogy meghallotta a
felügyelő lépteinek közeledését felállt a padról és megfordult.
-
Nem lepődtem meg.
– jegyezte meg Alex és ha jobb kedvem lett volna, még talán egy jót is mulattam
volna az arckifejezésén.
-
Na essünk túl
rajta! – ültem le a padra, mintha épp a fogamat készülnének kihúzni. – Gondolom
most el kell mesélnem, hogy miként találtam rá a hullára, igaz?
-
Igen.
-
A parkba beérve
rossz sétányon indultam el és amikor rájöttem, hogy eltévedtem visszafelé
indultam, amikor rátaláltam erre az ösvényre, ami összeköti a két sétányt és
úgy gondoltam, hogy levágom az utat. Akkor pillantottam meg, hogy valami van a
bokor alatt, bennem pedig győzött a kíváncsiságom, megnéztem, hogy mi az és
félrehajtottam a nejlont, aztán ezt láttam alatta, utána pedig hívtam a
rendőrséget.
-
Értem. – bólintott.
-
Egyébként
szerintem nem itt ölhették meg. – jegyeztem meg.
-
Gaby, a nyomozást
most hagyd abba! - nézett rám nagyon csúnyán Alex.
- Gondoltam elkél a segítség a múltkori után... – piszkálódtam tovább, amikor is két egyenruhás Jobstot cipelte a kordonon
kívülre. A kedvenc kollégám valahonnan megneszelte, hogy mi folyik a
Stadtparkban és idejött kutakodni, csak lebukott. Brandtner felállt mellőlem és
elment rendet tenni. Én pedig lehajtottam az utolsó korty vizet is a pohárból,
amit bedobtam a szemetesbe és elmentem telefonálni.Melanie és Timo a park
bejárata előtt vett fel és hazavittek. Ha Alex azt hiszi, hogy abbahagyom a
nyomozást, nagyon téved. Ezt a hullát én találtam...