2012. július 22., vasárnap

16.fejezet

Helló!
Meghoztam a folytatást! :) Sok mindent nem fűznék hozzá, csak jó olvasást kívánok hozzá! :)
Puszi:
Detti


-         Menjetek szobára! Én most épp a maratonra készülök, nem vagyok erre kíváncsi. – szóltam be viccsen Timonak és Melanienak, akik épp nagyban romantikáztak, aztán tűntetőleg elfordítottam a fejem, így pedig azt nézhettem, ahogy Ralf egy ínycsiklandozó rétest töm magába. – Ralf, ezt muszáj az orrom előtt csinálnod? – puffogtam.
-         Nem tehetek róla, éhes vagyok. – válaszolt, aztán jó ízűen harapott bele a süteménybe.
-         De muszáj előttem enned? – nyeltem egy nagyot.
-         Ha lefutod, ígérem veszek neked egyet. Legalább lesz motivációd.
-         Kettőt.
-         Megegyeztünk. – bólintott, aztán elment venni magának még egy rétest.
-         Na ideje, hogy kipróbáljam a gépet! – jegyezte meg Melanie és amint felé fordítottam az arcomat nyújtás közben, készített rólam egy fotót. Timo a korláton ült, egyik kezében pedig egy üveget szorongatott, abból kortyolgatott egyet-egyet. Melanie pedig előtte állt, nekidöntve a hátát a szerelmének és megnézte a képet.
-         Gaby, olyan vagy, mint egy igazi profi. – nézett rám mosolyogva Timo.
-         Lehet, hogy jó a futócuccom, de ha túlélem ezt a maratont, emlékeztessetek rá, hogy többet az életben ne vegyek rész fogadásokban.
-         Úgy sem bírod ki. – legyintett Melanie. – Ralf rávesz majd. Különben pedig rendszeresen jársz kocogni, meg sem fog kottyanni ez a kis futás.
-         De kocogni pár kört a parkban, meg körbefutni a várost az egészen más.
-         Mert az összes induló naponta körbefutja Bécset....Jaj Gaby!
-         Na csak nem fel akarod adni? – kocogott mellém Max vadiúj futócipőben és melegítőben.
-         Te is jöttél futni? – esett le az állam. Az exférjem ugyanis csak a lepedőakrobatikát űzte sportszerűen meg a kártyázást emlékeim szerint.
-         Igen. Gondoltam leellenőrzöm, hogy tényleg le futod-e a távot, ahogy vállaltad.
-         Fogadjunk, hogy gyorsabban, mint te! – éledt fel bennem a harci kedv.
-         Ha én nyerek, eljössz velem vacsorázni.
-         Ez nem fog előfordulni, biztosíthatlak róla! Inkább az lesz, hogy elfelejted, hogy a feleséged voltam, hogy a balszerencsém ismét egy városba hozott össze minket és úgy egyáltalán azt, hogy létezem. – Max az utóbbi pár napban elég sokszor felkeresett, de én nem kértem belőle. Az a pár hónap házasság bőven elég volt nekem.
-         Rendben! – fogtunk kezet, aztán Max továbbkocogott. Ahogy hallótávolságon kívülre ért, Melanieból és Timoból kitört a röhögés.
-         Most meg mi van? – egyenesedtem fel és csípőre tett kézzel néztem a nevetgélő párost.
-         Nincs öt perce, hogy azt mondtad, hogy többet nem fogadsz senkivel. – mondta két röhögőgörcs közt Mel.
-         Azt mondtam, hogy a maraton után.
-         Igaza van. – helyeselt Timo.
-         Nézzétek kivel találkoztam. – érkezett vissza a kis csapathoz Ralf és nem volt egyedül. Egy magas, fekete hajú csinos nő lépdelt mellette sportcipőben és jó ízűen falatozott egy süteményt. – Ő itt a barátnőm, Ingrid Lanz. – szóval nem csak egy kitalált lány az az Ingrid, akiről annyit mesélt a kedves barátom.
-         Szia! Én Gabriele Krausen vagyok, szólíts csak Gabynak. Ralf kollegája vagyok és az irodánk is közös. – nyújtottam kezet, aztán a többiek is bemutatkoztak neki. Hála Istennek végre nem egy plázacica a barátnője a kedvenc munkatársamnak!
-         Örülök, hogy végre megismerhettelek titeket.
-         Na én megyek és beállok a rajthoz. – csaptam össze a kezem -  Minél közelebb akarok lenni ahhoz a majomhoz, hogy láthassam a fejét, amikor megelőzöm.
-         Várj, a hátadra tűzöm a rajtszámodat! – jött oda hozzám Melanie és négy biztosítótűvel a pólómhoz tűzte a papírlapot, amin az 543-as szám díszelgett.
- Sok szerencsét Gaby! Drukkolunk! Ott fogunk várni a célban. – köszönt el tőlem a kis csapat, én pedig átbújtam a korlát alatt és elfoglaltam a helyem Max közelében. Az exférjem épp akkor vette le a melegítőfelsőjét és odasétált a korláthoz, ahol egy szőke nő állt, gondolom Brigitte, a barátnője és Jobst is ott volt. Utóbbi amint észrevett a nevemet kiabálta és hiába mutattam fel neki elegánsan a középső ujjamat, nem volt hajlandó abbahagyni, így odamentem hozzá.
-         Mit ordibálsz?
-         Ne legyél már ilyen szegény haverommal. Még mindig szerelmes beléd.
-         Én pedig Anglia királynője vagyok. Különben sem az én műfajom olyannal kezdeni, aki foglalt. – fordultam sarkon, hogy otthagyhassam, de elkapta a kezem és visszahúzott.
-         Azért gondold végig. – engedte el a karom.
-         Ha még egy szót szólsz rólam és Maxról, gondoskodni fogok róla, hogy legyen munkája a gyilkosságiaknak. – sziszegtem a fogaim közt, aztán elfoglaltam a helyem a startnál. Amint megpillantottam Max rajtszámát, kuncogni kezdtem.
- Mi bajod? – nézett hátra a válla felett. Megszólalni nem tudtam, csak mutogattam a hátára.  – Ezt osztották. – vont vállat és visszafordult az indítókapu felé. Az exférjem ugyanis a 666-os számot kapta. Testhez álló, gondoltam. Közben az emberek pedig csak gyűltek és gyűltek a starthoz míg nem el nem érkezett a rajt időpontja. A startpisztoly hangosan dördült, a teljes hosszra vállakozó futók pedig nekiiramodtak a hosszú távnak. Lassabb tempóban indultam, mert nagyon jól tudtam, hogy így lehet a legjobban tartalékolni az energiáimat. Nem most kell elől haladni, hanem majd a végén. A futók mezőnye, amely mint egy masszív tömb indult el a Stephansdom elől, lassacskán kezdett szétszakadozni. Én egyedül haladtam a saját tempómban, miközben elértem a Stadpark kapuját és folytattam az utamat, ám egy idő után érzékeltem, hogy valami nincs rendben. Lelassítottam, majd megálltam és a térdemre támaszkodva kicsit kifújtam magam. Két kezem csípőre téve néztem szét és konstatáltam magamban, hogy eltévedtem. A kapunál rossz irányba indultam el. Nem is én lennék, ha nem kerültem volna már megint ilyen helyzetbe. Fújtam egy nagyot, aztán elindultam visszafelé az ösvényen és miközben kocogtam igyekeztem élvezni a természet szépségét, a madarak énekét és a szél susogását a levelek között. Alig futottam pár métert rögtön találtam egy ösvényt, ami odavezet, amelyik utat kijelölték a maraton számára, így arrafelé vettem az irányt. Előttem nem sokkal az ösvény szélén megpillantottam valami furát az egyik bokor aljából kikandikálni. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és odasiettem, hogy megnézzem mi az. Egy fekete nejlon csücske lógott ki a bokor alól és láthatóan volt alatta valami. Leguggoltam és kíváncsian félrehajtottam, aztán az első sokktól fenékre huppantam és négykézláb pucoltam arrébb a bokortól. Rosszul lettem rögtön és még szerencse, hogy nem ettem túl sokat reggelire, mert biztos kijött volna belőlem az egész. Leültem az egyik padra méterekkel a bokortól és remegő kezekkel szedtem elő a telefonom az övtáskából és elsőként a rendőrséget tárcsáztam. A zsák alatt ugyanis egy nő hullája lapult...



Brandtner felügyelő a házától nem messze lévő tisztáson játszott Rexszel. A kutya a kedvenc piros labdája után loholt lelkesen és a gazdája ahányszor eldobta, ő annyiszor hozta vissza, ledobva a játékszerét a felügyelő lába elé.
- A múltkor olvastam, hogy a kutyák csak azokat a tárgyakat hozzák vissza, amelyeket még értékesnek tartanak. Te mit gondolsz erről? – nézett kérdőn Rexre Alex, aztán aznap már ki tudja hanyadszorra messzire dobta a labdát. A német juhász lelkesen futott utána és amikor visszatért vele a bokrok közül, a labda sajnos kilyukadt.
- Úgy látom igaz, amit az újság írt. Látod, ez kilyukadt. – guggolt le a kutyához Alex, mire válaszul Rex vakkantott egyet. – Szóval attól még játszani akarsz vele? Hát nem bánom. – egyenesedett fel ismét és egy másik irányba dobta el a piros labda maradványait. A kutya ismét boldogan iramodott el megkeresni a kedvenc játékát, de ezúttal a szokásosnál is tovább a bokrok közt maradt, majd egy csobbanást lehetett hallani. Alex elindult Rex után és széthajtva a bokrokat, a patak mederét látta maga előtt. Az eső mostanában igencsak elkerülte Bécs környékét, ezért nem is volt annyira bővízű a patak, mint szokott. Érdeklődve nézett el a nádas felé, de Rexet nem találta, ám amikor megfordult, megpillantotta a kissé vizes német juhászt, amint leteszi a labdáját és futva indul el felé.
- Rex! Ne! Neeeeeeeee! – kiáltotta el magát a felügyelő, aztán ott találta magát a patakban ülni, Rex ugyanis nem átallotta belelökni a vízbe – Ezért még számolunk! Tudod, hogy mi a rossz rendőrkutyák büntetése... – nézett a kutyára Alex, mire Rex először elszégyellte magát, aztán párszor képennyalta a gazdáját. – Jól van, nem haragszom. De most már menjünk haza, mert át kell öltöznöm. – tápászkodott fel a vízből Brandtner és Rexszel, meg a piros labda maradványával együtt elindultak a purkersdorfi ház felé. Ahogy beléptek a kapun, odabenn csörögni kezdett Alex telefonja, kinyitotta az ajtót és Rex már rohant is a csörgő mobilért, amit a fogai közé szorítva vitt oda a gazdájának. A felügyelő rövid beszélgetés után kinyomta a telefont, aztán villámgyorsan átöltözött és Rexszel együtt elindult a Stadtpark felé. Már kezdte azt hinni, hogy ezt a hetet sikerül megúszni egy újabb ügy nélkül, de tévedett. Valaki ismét meggyilkolt egy másik embert, amivel kezdődik előlről a kirakós játék és addig egyetlen szabad percük sem lesz, amíg ő és a csapata nem járnak az ügy végére. A Stadtpark tetthelyhez közel eső bejáratait már lezárták és senki sem juthatott be oda a rendőrökön kívül. Ez a nap pont megfelelt volna egy jó kis sétára, akár itt a parkban is. A fél város egyébként is vagy itt volt, vagy a Praterben és élvezte a szombati szép délutánt, ám hamar híre ment a bokor alatt talált holttestnek és most már rengetegen nyüzsögtek a körbekerített terület körül. Mindenki kíváncsi volt, hisz nem minden nap találnak egy hullát a Stadtpark cserjéi közt. Az egyik egyenruhás helyet csinált a bámészkodok közt Rexnek és Alexnek, a kutya leült az egyik pad előtt, a felügyelő pedig odament Christianhoz és Dr. Grafhoz, aki már átvizsgálta a legújabb páciensét.
-         Sziasztok! – köszönt mind kettőjüknek Brandtner, aztán leguggolt, hogy ő is megszemlélhesse a holttestet.
-         Az egyik eltévedt maratoni futó talált rá itt a bokor alatt. Még nem tudtuk azonosítani. – kezdett el magyarázni Böck.
-         Nem is védekezett. – jegyezte meg Alex, aztán felegyenesedett.
-         Erősen gondolkozóba ejtett, hogy a vérzés mennyisége eltér attól, amit egy friss sérüléstől elvárnánk. – gondolkozott el Dr. Graf.
-         Ez mit jelent? – kapta fel a fejét Christian.
-         Nagyon jól tudod, hogy pontos vizsgálati eredmények nélkül nem nyilatkozom.
-         A halál időpontja? – vette át a szót Brandtner.
-         Feltehetően már 12-14 órája halott.
-         Ez azt jelenti, hogy éjjel ölték meg.
-         Többet majd a boncolás után mondok. Most pedig mennem kell, mert az ebédem mellől rángattatok el. Szervusztok! – bújt át a szalag alatt az orvosszakértő és elment.
-         Valahonnan mintha ismerném az áldozatot. – fordult ismét a letakart hulla felé Alex és erősen gondolkozni kezdett. –Megvan! A házamtól nem messze van egy nagy óriásplakát, amin az egyik nem rég nyílt ruhaüzletet reklámozzák. Ezen az áldozat a modell.
-         Tényleg! Azt már én is láttam. Akkor megyek és utánakérdezek, hogy ki ő.
-         Rendben, én addig szeretnék beszélni azzal, aki megtalálta.
-         Ő az, aki ott ül a padon. – próbált elnyomni egy kuncogást Christian, miközben a pad felé mutatott.
-         Most meg mi olyan vicces?
-         Semmi. Megyek utánakérdeznek ennek a modellnek. – vette elő a mobilját és arrébb ment telefonálni, miközben Brandtner a padon ücsörgő alak felé vette az irányt. A melegítőfelsője hanyagul a nő hátára volt vetve és egyik kezében egy poharat szorongatott a másikkal pedig Rex fejét simogatta, ám ahogy meghallotta a felügyelő lépteinek közeledését felállt a padról és megfordult.
-         Nem lepődtem meg. – jegyezte meg Alex és ha jobb kedvem lett volna, még talán egy jót is mulattam volna az arckifejezésén.
-         Na essünk túl rajta! – ültem le a padra, mintha épp a fogamat készülnének kihúzni. – Gondolom most el kell mesélnem, hogy miként találtam rá a hullára, igaz?
-         Igen.
-         A parkba beérve rossz sétányon indultam el és amikor rájöttem, hogy eltévedtem visszafelé indultam, amikor rátaláltam erre az ösvényre, ami összeköti a két sétányt és úgy gondoltam, hogy levágom az utat. Akkor pillantottam meg, hogy valami van a bokor alatt, bennem pedig győzött a kíváncsiságom, megnéztem, hogy mi az és félrehajtottam a nejlont, aztán ezt láttam alatta, utána pedig hívtam a rendőrséget.
-         Értem.  – bólintott.
-         Egyébként szerintem nem itt ölhették meg. – jegyeztem meg.
-         Gaby, a nyomozást most hagyd abba! - nézett rám nagyon csúnyán Alex.
- Gondoltam elkél a segítség a múltkori után... – piszkálódtam tovább, amikor is két egyenruhás Jobstot cipelte a kordonon kívülre. A kedvenc kollégám valahonnan megneszelte, hogy mi folyik a Stadtparkban és idejött kutakodni, csak lebukott. Brandtner felállt mellőlem és elment rendet tenni. Én pedig lehajtottam az utolsó korty vizet is a pohárból, amit bedobtam a szemetesbe és elmentem telefonálni.Melanie és Timo a park bejárata előtt vett fel és hazavittek. Ha Alex azt hiszi, hogy abbahagyom a nyomozást, nagyon téved. Ezt a hullát én találtam...

2012. július 14., szombat

15.fejezet

Helló!
Meghoztam a folytatást. :) Én nem érzem olyan jól sikerültnek, de majd Ti megmondjátok. :)
Jó olvasgatást hozzá!
Puszi:
Detti


A reggeli kávém kitöltöttem a kedvenc bögrémbe, aztán szokásomtól eltérően kevertem hozzá tejet is. Mindig méregerősen szoktam inni, de most hogy nem dolgozni megyek, jó lesz a tejeskávé vagy az arányokat elnézve inkább kávéstej is. Kezemben a bögrével körbe-körbesétálgattam a szobában és hol egy csuklószorítóval, hol a kabalámmal battyogtam oda az egyik széken heverő táskámhoz. A nagy jövésmenésben azonban felfedeztem, hogy a legújabb oklevelem, ami kikerült a falra, ferdén áll. Odamentem és megigazítottam. Eleinte sokat álltam így előtte és olvastam át a sorokat, de amióta megtudtam, hogy mi történt pár napja, már csak mérgelődöm, ha a tekintetem idetéved, csak egy dolog változatlan: még mindig büszke vagyok rá. Szép iniciálés, gyönyörű írott betűkkel szedett a szövege és ott van rajta egy nagy placsni is. Kortyoltam egyet a bögréből és lehunytam a szemem, gondolatban pedig visszamentem az időben pár napot.

„Feszengve álltam a hosszú asztal előtt, szembefordulva a sokasággal. A kis kosztüm és a magassarkú sohasem tartozott a kedvenc ruhadarabjaim közé, de most az alklaom megkövetelte, hogy elegánsra vegyem a figurát és kibírjam pár órára. Mellettem jobbra és balra is mindenféle rendőrök és civilek álltak, Hofbauer rendőrfőnök pedig egy hosszabb beszédben méltatta az érdemeinket. Amíg a beszédet hallgattam körbejárattam a szemem a termen.Melaniet rögtön kiszúrtam. Nem túl messze állt tőlem és a legújabb szerelmével, egy vadiúj fényképezőgéppel igyekezett minél több képen megörökíteni az ünnepség minden pillanatát. Nagyon lelkes volt és végre mosolygott, nem úgy mint néhány 24 órával azelőtt. Timot végre felmentették és az igazi bűnösök ellen indítottak eljárást mindaz alapján, amit a múltkor felfedezett kép készítője vallott és amit én gyűjtöttem össze kiegészítve a Karltól kapott papírokkal. Szerettem volna neki is köszönetet mondani és inkább őt nézni a helyemen valahonnan a terem hátuljából, hisz a munka oroszlánrészét ő végezte, én csak leporoltam a régi iratokat, hogy sikerüljön lecsukatni Wiedemannt, de hajthatatlan volt és még ezért a kitüntető oklevélért sem akarta otthagyni a pecabotját és a halait, mondván, hogy ő már visszavonult. Továbbnézve a sokaságot, hátul megláttam Ralfot is, amint keresztbetett karokkal a falat támasztja. Láthatóan unta az egészet, de látni akarta, hogy én, az örök lázadó, aki miatt a rendőrség napi szinten látogat el a Kurrier szerkesztőségébe, most épp a rendőröktől vesz át egy kitüntetést a nyomozásban nyújtott segítségéért. Végül pedig a legelső sorban megtaláltam a 3 kedvenc rendőrömet is. Fritz, Christian és Alex így ültek sorban, természetesen a legutóbbi ült a sor legszélén, mellette pedig Rex feküdt csöndben és talán már arra gondolt, hogy milyen szép nagy adag szalámis zsömlét kap majd jutalmul azért, amiért ő is végigszenvedi az ünnepséget és még úgy is tesz, mint aki figyel. Ugyan nem olyan rég óta éltem Bécsben és nem is rég óta ismertem a rendőröket sem, de Rex nagyon hamar a szívemhez nőtt. Mindig azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet, ennyire okos? És persze aranyos meg játékos, de azt csak az irodán kívül. Ha Rexre néztem mindig úgy éreztem, hogy az állatora nézve sértő, amikor pár embert illetünk ezzel a megnevezéssel. Gondolataimban körülbelül eddig juthattam, amikor észrevettem, hogy Hofbauer befejezte a beszédét és mindenki tapsolni kezd, aztán átadják az okleveleket. Mosolyogva fogtam kezet a rendőrfőnökkel és egy másik számomra még ismeretlen kollegájával. Miután vége volt az ünnepségnek én rögtön becéloztam magamnak az egyik asztalt, ahonnan valami számomra még ismeretlen süteményt kezdtem el majszolni. „Ha már nem érzem a lábam a sok álldogálástól, legalább ennyivel megjutalmazom magam.”
-         Gratulálok a placsnidhoz! – veregette meg a vállam Ralf. – Sosem hittem, hogy megérem, hogy téged tüntetnek ki a rendőrségen. Előbb számítottam arra, hogy becsuknak a dutyiba. – vigyorgott miközben mondta.
-         Annyira szeretem, amikor a legkedvesebb énedet veszed elő! – sóhajtottam és már nyúltam a következő sütiért.
-         Mindenesetre ezért és kajáért megérte benéznem. Viszont nekem most mennem kell, Ziegler nekem nem adott szabadnapot. Tschüß! – indult el, de aztán még visszafordult egy pillanatra – Gaby, a süteményből azért hagyj másoknak is! És ha tudsz, hozz be a szerkesztőségbe pár szeletet. Neked már úgyis mindegy, a sütilopás a rendőrségről már annyira nem számít... – vigyorgott újfent és meg sem várva a válaszomat kisietett az ajtón és eltűnt a lépcsők irányába.
-         Mosolyogj szépen! – pattant elém a semmiből Melanie és már el is kattintotta a gépet.
-         Mel, azt azonnal töröld ki! – töröltem meg a morzsás és kicsit krémes számat egy szalvétával.
-         Rendben van törlöm, de cserébe szeretnék még egy képet! A nemet pedig nem fogadom el válaszként. – mosolygott Melanie.
-         És még én vagyok nehéz természet. Na jó, legyen neked gyereknap! – töröltem meg még alaposabban a számat, aztán beálltam a képhez arcomra öltve egy kisebb mosolyt, kezemben tartva az oklevelemet.
- Gaby, ez így nem jó! – elégedetlenkedett leeresztve a fotómasináját - Ezt a képet az iroda falára szántam és olyan képet vágsz, mint aki azért mosolyog, mert végre kihúzták a fájós fogát, ami régóta kínozta, de még zsibbad a fél feje. Ezt így kizárt, hogy kitegyem oda. Szélesebb mosolyt kérek! Gondolj rá, hogy végre elismerték a rendőrök, hogy jobb vagy náluk. – hajolt hozzám egész közel és az utolsó mondatot csak súgta, hogy más ne hallja meg. Melanie nagyon tudta, hogy mit kell mondania, a mosolyom egyből szélesebb lett, a barátnőm pedig hátrálni kezdett, hogy a megfelelő távolságról kattinthassa el a gépet. – Most repül a kismadár! – kiáltott fel, erre ijedten rezzentem össze, mert valahol a terem hátuljában összetört valami, csak az üvegcsörömpölést lehetett hallani, Mel pedig ismét a lehető legrosszabb pillanatot kapta el. Pár perc múlva Rex egy csokor virággal a szájában jelent meg előttem és leült elém. A virágcsokor gyanúsan hasonlított a többi virágra, amelyek a teremben lévő asztalokat díszitették. Lehajoltam hozzá és elvettem a szájából a virágcsokrot. „Köszönöm Rex!” – simogattam meg a kutyát.
-         Tudod, hogy mi jár annak, aki virágot lop? Szalámis zsömle megvonás. – állt meg karbatett kézzel Alex Rex mögött. A kutya erre a lehető legaranyosabb nézését vette elő és félrebiccentett fejjel nézett a gazdájára.
-         Ne legyél már ilyen vele, szerintem csak kedveskedni akart.
-         Szerintem is bátyus. Néha nem árt meg egy kis csibészség, igaz? – pillantott rá Rexre Melanie félbehagyva az ünnepségen készült képek nézegetését, a kutya pedig egyetértően vakkantott egyet. A barátnőm egyébként hajlandó volt békejobbot nyújtani Alexnek, de hiába békültek ki még mindig érezni lehetett némi feszültséget köztük, mert Timot még mindig nem tudta maradéktalanul elfogadni a felügyelő.
-         Gaby, én is szeretném megköszönni a segítséged – fordult felém Alex, de rögtön megcsörrent a mobilja és arrébb vonult vele egy csöndesebb helyre, aztán összeszedte Christiant és Fritzet is, majd eltűntek a teremből. Igyekeztem nem eltátani a szám, csak meglepetten néztem magam elé. Jól hallottam? Megköszönte a segítségemet? Meglepetésként ért ez a gesztus úgy is, hogy az elmúlt pár napban már egész normálisan tudtunk beszélgetni pár szót, amikor összefutottunk. Amíg ő és Melanie nem beszéltek egymással, én vigyáztam a lányra és titokban azért informáltam róla Alexet, hogy hogy érzi magát a húga, ezért pedig hálás volt nekem Brandtner. Rájöttem, hogy tulajdonképpen egész szimpatikus, amikor épp nem a nyomozásról akar leszoktatni.
- Gyere, megyünk ünnepelni! – fogott karon Mel és elkezdett maga után húzni, mit sem törődve a tiltakozásommal. Én pizzát akartam rendelni és elnyúlni a kanapémon, de a barátnőm másképp gondolta. Elmentünk egy étterembe, ahol csatlakozott hozzánk Timo is, majd pedig Ralf is megérkezett, miután leadta a másnapi lapszámba írt cikkjét, hogy aztán a vidámparkban eresszük ki a gőzt. Éjjel estem haza a lakásomba és miután feltettem a falra az oklevelemet, beájultam az ágyba, egész másnap reggelig úgy aludtam, mint akit fejbevertek. A fáradtságom még másnap is kísértett, mert reggel elég nehezen akaródzott kibújnom a takaró alól. A fürdőszobában belenézve a tükörbe, majdnem megijedtem magamtól, de legalább ettől a látványtól az álom utolsó foszlányai is eltűntek a szememből. Sok időmbe telt, mire normális emberi külsőt varázsoltam magamnak és aznapra a reggeli kocogásról is lemondtam a reggelivel együtt. Csak egy szelet pirítóst szorítottam a fogaim közé és magamra kapva egy kardigánt meg a táskámat kisiettem az ajtón. Melanieval találkozót beszéltünk meg, nem akartam elkésni. Amíg le nem értem a kocsimhoz, megettem a pirítóst, aztán beültem és már indítottam is. Bekapcsoltam a rádiót, leginkább a közlekedési hírek érdekeltek, mert nem akartam dugóba kerülni, hogy egy alapos bosszankodással kezdhessem a napomat, ám rögtön az első hír hallattán feljebb csavartam a hangerőt. Elfutott a méreg és kis híján belementem piros lámpa miatt megálló, előttem haladó autóba. A fogaim közt különféle szitokszavakat hajtogattam egész odáig, amíg meg nem érkeztem a ház elé, ahol Melanie lakott. Beütöttem a kódot, az ajtó kinyílt, én pedig kettesével szedtem a lépcsőfokokat, míg végül ott nem találtam magam a barátnőm lakásának ajtaja előtt.
-         Szia Gaby! Reggeliztél már?– nyitott ajtót és engedett be.
-         Szia Melanie! Csak egy piritóst. – kordult meg a gyomrom -  Hallottad a híreket?
-         Igen. – fintorodott el.
-         Ezt komolyan nem hiszem el! Egyébként Timo?
-         Már elment. – tessékelt beljebb a lakásban, mire nagy meglepetésemre Rex szaladt elém, hogy üdvözöljön.
-         Itt a bátyád?
-         Aham. Épp azért ment el előbb Timo. Még mindig nem nagyon szívlelik a másikat és ha meg tudják oldani, hát elkerülik egymást.
-         Értem.
-         Mindjárt hozok neked valami harapnivalót, mert nem engedem, hogy így menj dolgozni! – fordult be a konyhába Mel, én pedig a nappaliban foglaltam helyet egy kisebb hálálkodás után. Vagyis inkább álltam meg és előadtam a véleményemet Alexnek.
-         Hogy a francba tudott megszökni Wiedemann?!
-         Az ügyvédjei kérelmezték, hogy helyezzék házi őrízetbe az egészsége miatt és tegnap valahogy megszökött, pedig éjjel-nappal figyeltük a házat és a környékét.- válaszolt nyugodt hangnemben Alex.
-         De ha körbevették a házat, akkor hogy léphetett meg? Ezt hogy lehetett így elcseszni?! – kezdtem nagyon kiakadni.
-         Gaby, nem csak téged idegesít, hidd el! Mi mindent megteszünk amit lehet, hogy addig elkapjuk, amíg még Ausztriában van.
-         Addig kellett volna mindent megtenni, amíg még a kezetekben volt! Ennyit ért, hogy átadtam mindent, amit csak összegyűjtöttem, ahelyett, hogy előbb megírtam volna a Kurierban! Ez már majdnem felért egy letartóztatási paranccsal!– kezdtem el fel-alá járkálni Melanie nappalijában.
-         Egy: nem vagy a felettesem. Kettő: Ne csinálj úgy, mint ha csak a te érdemed lenne az, hogy letartóztattuk! Sokat segített, de maga csak egy újságíró, Frau Krausen. – váltott magázásra, tehát eddig tartott a fegyverszünet kettőnk közt.
-         Maga meg a kollegái pedig balfékek, Herr Brandtner! – vágtam a fejéhez és elindultam kifelé Melanie lakásából. – Köszi Mel, de nem vagyok éhes. Majd a szerkesztőségben találkozunk. Szia! – köszöntem el a barátnőmtől és bevágtam magam mögött az ajtót. Lerohantam az autómhoz beültem és tövig nyomva a gázpedált kilőttem a ház elől...”

Emiatt kezdek mérgelődni mindig, ha rátéved a szemem az oklevélre. Úgy éreztem, hogy minden hiába volt és semmit sem ért Karl és az én hosszú kutatómunkám, ha néhány idióta rendőr hagyta meglépni Wiedemannt. Bármiben le mertem volna fogadni, hogy már nincs is az országban. Megígértem Timonak, hogy segítek rács mögé juttatni azt, aki már másodszor próbálta meg tönkretenni az életét és tessék... Gondolataimból egy kopogtatás rángatott ki. „Egy pillanat!” – szóltam ki és betettem a mosogatóba a bögrémet, majd behúztam a cipzárt a táskámon és ajtót nyitottam.
-         Ma fogod megmutatni Jobstnak és Maxnak, hogy te vagy a legjobb! Le fogod futni a városi maratont! Felkészültél? – toporgott Melanie az ajtóban.
-         A lélek kész, de a test erőtlen. – sóhajtottam fel mosolyogva és a vállamra véve a sporttáskám, bezártam magam mögött a lakást és elindultam Melanie után...