22. fejezet

„Sötét van és csak futok, futok. Mellőlem rég lemaradt már Ralf és Max, de én csak futok tovább. Menekülök. Nem érdekel, hogy az erdő fáinak ágai az arcomba csapnak, nem érdekel, hogy a ködben azt sem látom, hogy hová lépek, de megyek tovább. Az életemért futok versenyt valakivel vagy valamivel, akiről azt sem tudom, hogy ki. Az egyik fán baljósan károgni kezd egy varjú én pedig elbotlok egy kőben és a mohaszőnyegen elterülök. Az üldözőm szemével látom magam, ahogy megpróbálok védekezni az ellen, hogy elkapjon. Egy újabb ütés ér és ájultan terülök el ismét a páfrányok mellett. Filmszerűen látom magam előtt, ahogy magamhoz térek. Egy olyan helyiségben vagyok, ahová még a fényből sem sok jut el, csak egy a plafonról lelógó villanykörte ad némi világosságot. Meg akarom mozdítani a kezem, de érzem, hogy a kötél, amellyel összekötözték belevág a csuklómba, talán a húsomat is eléri. Körülnézek és megpillantok két asztalt magam előtt rajtuk a két barátom holttestével mire a távolban felnevet egy férfi...”

Izzadtan ültem fel az ágyban és kapkodtam a levegőt. Már megint az a rémálom, ami már napok óta kísért. Kicsúsztak az ágy szélére és kézbevéve az órám megnézem az időt. Fél hét, már nem érdemes visszaaludnom. Az arcom a két kezembe temettem és megpróbáltam rendezni a légzésem. „Nyugalom Gaby! Csak egy álom volt, bármennyire is valóságosnak tűnt. Csak egy álom!” – próbáltam nyugtatni magam és felemeltem a fejem. Kicsoszogtam a konyhába és feltettem főni magamnak egy kis kávét. Amíg vártam leültem az egyik székre és még mindig a rémálmomon járt az eszem. Lehet, hogy ideje lenne kivennem egy kis szabadságot és hanyagolni a hullákat? Azelőtt azt hittem, hogy csatakosan felébredni egy rémálom után csak a horrorfilmekben lehetséges, de most már én is megtapasztaltam. Ralf a kedvenc kollégám Melanie után, amióta Bécsben élek, az egyik legjobb barátom lett és bizonyára most fordul át a másik oldalára a barátnője mellett. Max, az exférjem, akivel bár évekig martuk egymást az elmúlt hetekben fegyverszünetet kötöttünk és barátok lettünk. Újra felfedeztem benne azt az embert, akibe anno beleszerettem, csak most már nem voltam belé szerelmes. Egyiküket sem szeretném elveszíteni, pláne nem úgy ahogy az álmomban. Végigfutott a hátamon a hideg ettől a gondolattól így inkább megpróbáltam elterelni erről a gondolataim és valami vidámabb történet után kezdtem el kutatni az elmémben. Töltöttem a bögrémbe az időközben elkészült fekete löttyből és egy húzásra kiittam a méregerős és tűzforró kávét. Tetőtől talpig átmelegített és éreztem, ahogy elkezd szétáradni a testemben a koffein. Megráztam magam, aztán nekiláttam a reggeli készülődésnek. Most bőven volt időm mindenre, nem kellett sietnem még fütyörésztem is a zuhany alatt, elfeledve a rémálmot. Mire teljesen elkészültem már indulhattam is. Felkaptam a táskám és amikor épp kiléptem volna az ajtón telefonáltak. Egy hullát találtak a vasúti hídnál, nekem kell megírnom a cikket....

***

-         Már megint az az álom?

-         Ennyire látszik? – néztem kérdőn Melaniera.

-         Szerintem ki kellene venned pár nap szabit és meglátogatnod a családod Grazban. – parkolt le a rendőrség épülete előtt Melanie.

-         Majd ha ennek a végére jártam.

-         Gaby az lesz a vége, hogy teljesen taccsra vágod magad.

-         Engem ne félts! De ha ennyire szeretnéd megígérem, hogy ha ennek vége, pár napot megpróbálok majd pihenni.

-         Helyes. Szemmel foglak tartani és ha kell én beszélek a főnökkel, hogy küldjön el nyaralni. – fenyegetett meg a utatóujjával – Segítesz felvinni a fiúk ebédjét?

-         Reméltem, hogy megvárhatlak itt. – néztem rá reménykedve.

-         Gaby, csak pár perc. Tudom, hogy utálod a bátyámat, de ennyit csak kibírsz vele egy légtérben.

- Na jó. Kérem az egyiket! – szálltam ki az autóból és elvettem Melanie kezéből az egyik szatyrot. Belépve a hatalmas ajtón az előcsarnokba jutottunk, ahol mindenki igatottan sürgött-forgott és mindenki találgatott. Valami érezhetően feldúlta a kapitányság életét. Fél füllel az államiakról hallottam és valami Krappról, de ötlete sem volt, hogy mit akarhat itt ez a magas rangú rendőr. Tempósan vettük a lépcsőfokokat, míg el nem értük az emeletet, amelynek egyik végében Brandtnerék irodája található. A következő pillanatban Rex jelent meg a ajtóban és fogai közt egy szendviccsel futott végig a folyosón, majd megjelent mögötte Christian is, aki megpróbálta elkapni a csibészkedő kutyát. Rex megállt egy kicsit, felmérte a távolságot és kiette a húst a zsemle közül, aztán otthagyta.

-         Most mondjátok meg, miért pikkel rám Rex? -  Böck lehajolt az ebédje maradékáért, aztán elindult velünk vissza az irodába.

-         Csak játszani akar veled. – mosolygott rá Melanie.

-         Képtelen vagyok rá haragudni, de ha egyszer elkapom. – csóválta meg a fejét a rendőr, aztán visszaindult az asztala mögé.

-         Sziasztok! Hoztunk egy kis ebédet! – Köszönt Melanie megállva az ajtóban.

- Köszönöm hugicám! Tegyétek le ide! – tolta arrébb az aktakupacot az asztalon Alex, aztán köszönésképp biccentett egyet felém. Odaléptem az asztalhoz, hogy letegyem a szatyrot, mire Brandtner rögtön összecsukta a mappát, amely ott feküdt kinyitva, de így csak egy pillantást tudtam vetni rá. A három rendőr gyorsan körülvette az asztalt és válogatni kezdtek a finomságok között, amikor is valaki kopogtatott. Hirtelen csend támadt az irodában és mindenki az ajtó felé nézett, amin egy magas, öltönyös alak lépett be.

-         Vendégünk van az államiaktól. Miben segíthetünk Herr Krapp? – lépett elé Brandtner.

-         Sajnos el kell vennünk maguktól ezt az ügyet.

-         Elárulná miért?

-         Most még nem. Majd kapnak írásos tájékoztatást. Kérem küldjék át nekem az ügyet érintő összes anyagot!

-         A sajtó kiszagolta már? – nézett egyenesen rám a leginkább egy koponyára hasonlító Krapp aztán  Alex is.

-         Nem.

-         Akkor ő mit keres itt?

-         Nem újságíróként van itt. – válaszolta Alex, amin én lepődtem meg a legjobban.

-         Hagyd csak, úgyis épp menni készültem. – jegyeztem meg, aztán odasúgtam Melanienak, hogy odakinn fogom várni. Elsétáltam a koponyapofa mellett és kiléptem az irodából.

-         Ha bármi is kiszivárog erről, magát teszem érte felelőssé. – fejezte be Krapp a mondandóját, aztán sarkon fordult és kisétált az irodából, de megállt mellettem egy pillanatra. – Hallottunk már magáról Frau Krausen. – szólt hozzám hangjában a fenyegetés egy halvány árnyalatával és lesietett a lépcsőn.

-         Hullát találnak a vasúti hídnál és az államiak elveszik az ügyet... – fordult ismét a többiek felé Alex elgondolkozva az ajtó mögött.

- Én is megyek, nem szeretnék tovább zavarni. Valamelyik nap majd meglátogatlak, de ezt még megbeszéljük. – lépett oda a testvéréhez Melanie, adott neki két puszit – Sziasztok! – köszönt el a többiektől is és Rexszel a nyomában megjelent mellettem. A kutya elkisért a lépcsőig, onnan figyelt minket, amíg el nem tűntünk a lépcsőfordulóban. A szívem a szokásosnál is hevesebben dobogott, ugyanis nem jöttem el üres kézzel. Míg Melaniet vártam megpillantottam, ahogy néhány papírdarabot hagyott el Krapp nagy sietségében. Kíváncsian mentem oda, hogy megnézzem, amit elhagyott, meglepetésemben pedig majdnem fenékre huppantam. Körülnéztem a folyosón és senki nem járt akkor épp kint, ezért összeszedtem a néhány lapot, aztán bedobtam a táskámba és úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.  Nem volt már hozzá többet türelmem, hogy végigüljem azt a pár órát a munkahelyemen így megkértem a barátnőmet, hogy falazzon nekem, én pedig fogtam egy taxit és rögtön hazamentem. Kétszer is ráfordítottam a kulcsot az ajtón a zárra és rádobtam az iratokat az asztalra, aztán lehuppantam a kanapéra. Hozzájuk sem mertem érni, csak bámultam az asztalt. Most már tényleg kezeltetni kellene magam. Iratokat lopok a rendőrségről. Vissza akartam vinni, de a kis ördög azt súgta a vállamon, hogy jó helyen van ez nálam is. Hirtelen csörögni kezdett a mobilom, mire kivert a veríjték. Mi van ha már rájöttek és ha nem veszem fel Alex rám küldi a kommandót? Remegő kézzel nyúltam a telefonomért és egy tonnás súlyú kő gördült le a szívemről, amikor Max számát olvastam a kijelzőn. Elhívott egy kis beszélgetésre...

***

A Schönbrunni kastély már díszkivilágításban pompázott, amikor Max és én a sétánk végére értünk. A falak olyanok voltak ebben a fényben, mintha aranyból lettek volna. Nem tudom mióta sétálgattunk a kastélyt körülvevő hatalmas parkban és hol beszélgettünk, hol csak hallgattunk, mint akkor is. Megálltunk a gyönyörű épület előtt és csak néztük, én pedig szinte már vártam, hogy mikor jelenik meg mellettünk Sissi és Ferenc József, úgy mint a festményeken. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, amikor rápillantottam Maxra. Ez a beszélgetés valahogy más volt, rajta is láttam, hogy bántja valami. Ő sem tudta igazán megmagyarázni, hogy miért hívott el erre a sétálással egybekötött beszélgetésre és miért pont most beszéltünk meg mindent a problémáktól a most alakulóban lévő barátságunkig. De így legalább az a kis neheztelés, ami még volt bennem, az is elszállt a széllel együtt, ami átfutott a kastély előtti hatalmas területen.

-         Akkor tiszta lappal kezdünk? – fordult felém Max.

-         Igen. – bólintottam.

-         Barátok vagyunk?

- Barátok. – erősítettem meg, aztán átölelt. Percekig úgy álltunk összeölelkezve a Schönbrunn előtt, aztán elindultunk a parkoló felé. Az autóink egymás mellett álltak és mielőtt én elindultam volna haza, Max pedig az egyik szomszédos városba még egymásra mosolyogtunk, aztán ő a kocsijával kiállt a helyéről és már csak a hátsó lámpáit láttam. Kellemes tempóban vezettem hazáig és egész végig Maxon járt az eszem. Nem volt jó érzésem....nagyon nem. Féltettem. Leginkább attól, hogy hülyeséget csinál. Leparkoltam a járda mellett, aztán felmentem a lakásomba, ahol az asztalon még mindig ott hevertek az iratok, amiket azóta már átnéztem. Épp a fejem akartam a falba verni, amikor kopogtattak az ajtómon. Résnyire nyitottam az ajtót és Brandtnert pillantottam meg a küszöbömön állni. Reflexből be is csaptam az ajtót. Nekem végem. Rájött, hogy elloptam a papírokat, mehetek a rács mögé, Isten veled újságírás, Isten veled lakásom! „ Nyisd már ki Gaby! Tudom, hogy itthon vagy!” – kopogtatott tovább az ajtómon a kedvenc felügyelőm. Mivel nem volt értelme letagadnom magam, erőt vettem magamon és a kulcsért nyúltam. Kinyitottam az ajtót, de úgy kapaszkodtam a kilincsbe, mintha az tartana életben. Féltem, hogy ha elengedem nem bírnak el a remegő lábaim.

-         Bejöhetünk? – nézett rám kérdőn, de Rex nem várta meg az invitálást, egyből beszökött a lakásba mellettem. Szótlanul álltam félre, hogy bejöhessen Alex is, aztán egy ideig elbabráltam az ajtóval. Rex az ingaórámmal szemben ült le és a fejét forgatva bámulta a számára furcsa szerkezetet.

-         Te jó ég! Gaby! – kapta a kezét a szája elé Brandtner és fel-le kezdett el járkálni a nappaliban, amikor észrevette az iratokat. – Ezt honnan szerezted?

-         Hát Krapp...

-         Nem, inkább ne szólj egy szót sem. Azt hiszem jobb, ha nem tudok semmit. – ült le mellém a kanapéra. – Gaby, most egy oldalon állunk. – jelentette ki.

-         Mindig egy oldalon álltunk. Nem vagyok bűnöző vagy te az voltál eddig? – kérdeztem pimaszul.

-         Tudtam, hogy ez lesz. – forgatta meg a szemeit. - Gaby, elvették tőlünk az ügyet és Krapp megfenyegetett délután, hogy felfüggesztett mind a hármunkat, ha akadályozzuk a munkáját és folytatjuk a nyomozást.

-         Téged viszont érdekel, hogy mi van a háttérben. – folytattam.

-         Igen. Pláne most, hogy nálad vannak ezek a fontos dokumentumok...

-         Mondd ki! – csillant fel a szemem.

-         Szeretném, hogy....szóval....segíts. – nézett rám – Erre nem mondasz semmit? – kérdezte néhány percnyi csend után.

-         Cssss! Most kiélvezem a pillanatot. Évek óta erre vártam, hogy egy nyomozó a segítségemet kérje. Megkérdeznéd még egyszer?

-         Miért is jöttem ide? – fogta a fejét.

-         Hogy megkérj, hogy....

-         Gabriele Krausen szeretnélek megkérni rá, hogy segíts a nyomozásban. – mondta el szertartásosan. –  Most már jó?

-         Tökéletes.

-         De mit válaszolsz?

-         Segítek, de van egy feltételem.

-         Ettől féltem.

-         A  társadnak kell tekintened és mindenről be kell számolnod továbbá nem gátolsz az újságírói munkám folytatásában. – soroltam.

-         Ez kapásból három volt.

-         Elfogadod a feltételeim vagy nem?

-         El, de erről nem írhatsz cikket!

-         Erről nem, de másról fogok.

-         Ebbe nem egyezek bele.

-         Emlékeztetnélek, hogy tőled elvették az ügyet és a mappa – vettem el az asztalról és felálltam a kanapéról – még mindig nálam van.

-         Na jó. – egyezett bele vonakodva. – Én nem tudok semmiről, amit újságírás címszó alatt művelsz.

-         Tessék a dokumentumok! – dobtam az ölébe. Már átnéztem őket. Az államiak egyébként már műkődtek, Ziegler megkért, hogy tartsam távol magam ettől az egész ügytől, mert valami nagyon magas helyről kapott telefont. Egyébként a hivatalos tájékoztatás szerint Vitter öngyilkos lett és a nyomozást lezárták, de ezt a közleményt csak azért adták ki, hogy a média leszálljon az ügyről. Megnéztem a képeket is és az áldozat sérülései nem támasztják alá az akasztás tényét, továbbá a jelentés szerint a cipőjén sem volt az állványzatról származó rozsda és bár kövek voltak a zsebeiben, az ujjlenyomatai egyiken sem látszódnak, szóval Georg Vitter nem öngyilkos lett. – adtam elő, hogy mire jutottam, miközben kinyitottam egy üveg ásványvizet. – Miért nézel így? Hülyeséget mondtam? – kérdeztem Alexet, aki kikerekedő szemekkel nézett rám.

-         Te honnan értesz ehhez?

-         Apám rendőr volt és az ő régi könyveiből sok mindent megtanultam. De váltsunk témát, jó? – húztam el a szám. Nem szerettem róla beszélni, Alexnek pedig pláne nem akartam elmesélni a múltamban történteket. A felügyelő megértette, amit egy néma bólíntással jelzett. Épp meg akart szólalni, amikor a telefonja megcsörrent. Egy rövid beszélgetés után bontotta a hívást és a mobilt visszasüllyesztette a helyére.

-         Most muszáj lesz mennem. Munka van. Gyere Rex! – intette magához a kutyát és elindult az ajtó felé.

-         A mappát kérem. – szóltam utána.

-         Jobban meg akarom nézni.

- És mi a biztosíték rá, hogy vissza is kapom és nem nézed semmibe az egyességünket? – válaszoltam neki egy kérdéssel. Alex nagyot sóhajtva dobta le a mappát az asztalra és kiment az ajtón. Csak bámultam a csukott bejáratot. Alex tényleg megkért, hogy segítsek neki nyomozni? Magam sem tudtam, hogy miért de elkapott a nevetés és nem bírtam abbahagyni egész addig még néhány perc múlva meg nem szólalt a mobilom. Mosolyogva szóltam bele.

-         Gabriele Krausen

- Gaby! Azonnal ide kell jönnöd! – hallottam meg Jobst hangját a vonal másik végén, én pedig majdnem kiejtettem a kezemből a kis szerkezetet...

21.fejezet

Alex azonnal bepattant az autójába és Kunz számát kezdte tárcsázni, hogy megmondja neki, hogy most már letartóztathatja. Rex kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen, ahová mindig is szokott ülni, a felügyelő pedig indította is az Alfát. Nagyon is jó döntésnek bizonyult, hogy a kollégáját megbízta azzal, hogy figyelje Hartmannt. Ő a gyilkos és ha most nem kapják el, akkor még egy ember élete veszélybe kerülhet. A raktárban amelyet használ megtalálták a gyilkos fegyvert rajta az ujjlenyomatokkal illetve már az indíték is megvan. Önbíráskodás. Alig gondolta végig az ügy részleteit, Fritz hívta vissza, Brandtner pedig nem nagyon akarta elhinni azt, amit hall.

-         Hogy? Mi történt?

-         Szem elől tévesztettem. Egy sofőr kíséretében egy kisteherautóval indult el, de az egyik piros lámpánál kiszállt. Én mögötte mentem, de épp ekkor tolatott ki az egyik ház udvarából egy teherautó és feltartott. Nem láttam, amikor kiszállt.

-         Hol lépett meg?

-         Az Amelia uszodánál.

Rögtön beletaposott a gázpedálba és az uszoda felé vette az irányt. Elfie zárás után oda szokott járni úszni, Hartmann addig könnyűszerrel elbújhat ott és megvárhatja a modellt, hogy vele is végezhessen....

***

A Drechsler egyik ablak melletti asztalánál ültem és elgondolkozva kavargattam a kávém. Csak én lehetek olyan hülye, hogy egy buliban valahogy összekeveredek az exférjemmel és nála kötök ki. Aztán itt van ez az ügy is... Valamitől úgy érzem, hogy nem volt hiábavaló a látogatásom a fotósnál. De mit titkol? Miért kellett otthagynia az állását? Sóhajtottam egy nagyot, aztán belekortyoltam a kávémba abban reménykedve, hogy a fekete lötty majd megsúgja a választ. A fejem az ablak felé fordítottam és elmerültem az utcai forgatag bámulásában. Épp velem szemben az üveg túloldalán állt meg két turista és a térképüket forgatva próbálták meg kitalálni, hogy hol is vannak éppen. Hevesen gesztikulálva vitatkoztak és próbálták meggyőzni egymást a maguk igazáról felfelé mutatva az utcanévtáblára. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, én pedig a táskám felé fordultam és előkeresetem a mobilom.

-         Gabriele Krausen, tessék! – szóltam bele hivatalos hangnemben a telefonba.

-         Mit kap a kedvenc kollégád – kezdett a mondókájába Ralf.

-         Meg a legjobb barátnőd! – szólalt meg Melanie.

-         És a pasija – jelezte Timo, hogy ő is ott van.

-         Csönd! – utasította helyre Ralf a szerelmespárt – Szóval mit kapunk azért, ha elmondom, hogy mit tudtunk meg az ügyedről?

-         Amit csak akartok.

-         Pizza. Abból az olasz étteremből, tudod...ott a belvárosban! – kezdte Ralf.

-         Sok sajttal. – folytatta Melanie.

-         Én is kérek majd! – szólalt meg Timo.

-         Rendben van, kaptok pizzát, de mondjátok már!

-         Melanie beszélgetett néhány ismerősével, én pedig kutakodtam kicsit a bulvárszenny közt. A fotósod, az a Nico Hartmann, tudod...Na neki lenne a legjobb indítéka.

-         Mert?

-         Gaby, ez a Nico régen menő fotós volt, de kirúgták.

-         Ezt említette.

-         Azt nem mondta, hogy miért? – kérdezte Melanie.

-         Nem.

-         Szerződteték egy amerikai divatlap reklámkampányához fotósnak, ahol találd ki, hogy kik voltak a modellek!

-         Marion és Isabell.

-         Meg Elfie. – vette vissza a szót Ralf.

-         Ő is ott volt? – kérdeztem vissza meglepetten.

-         Ott. Nos Elfienek viszonya volt Nicoval, de  a csaj dobta mert nem volt neki elég jó a fotós. Hartmann azonban nem tudta elfogadni, hogy vége a viszonyuknak és először csak szép szóval később zsarolással is megpróbálta visszahódítani magához a modellt. Mivel nem érte el a célját, inkább bosszút akart állni rajta. Niconak elég befolyása volt és nem egy munkát megvétóztatott, amit eredetileg Elfie kapott volna, amitől érthető okokból nem volt túl boldog a modell. Mikor megtudta, hogy a divatlap kampányában együtt fog dolgozni vele, Elfie megbeszélte a másik két lánnyal, hogy segítsenek neki boszzút állni a fotóson a számos kellemetlenségért, amit neki okozott. Kitervelték, hogy megvádolják szexuális zaklatással, de aztán eldurvultak a dolgok. Elfie már nemi erőszak kísérlete miatt jelentette fel Nicot és emiatt azonnal ki is rúgták a fotóst.

-         Elfie pedig az előbb panaszolta el Ralfnak, hogy az akkori személyi edzője mindent kipakolt a rendőröknek. A zaklatás és a nemi erőszak vádja egyértelműen csak a lányok kitalációja volt.

-         Gyerekek, szívesen hallgatnám tovább, de épp az előbb sietett el az orrom előtt maga Nico Hartmann.

-         Gaby, eszedbe ne jusson követni! Veszélyes alak. – adott hangot Melanie az aggodalmának.

- Sziasztok! – nyomtam ki a telefont és mit sem tőrödve Melanie aggodalmaival követni kezdtem a fotóst, aki az Amelia uszoda felé tartott. Ránéztem a karórámra és láttam, hogy záróra van. Az emberek hosszú sorokban indulnak el kifelé az uszodából, ez a Hartmann pedig épp ekkor megy be? Leparkoltam az autót és elindultam utána. A tömeg nagy része ekkor már nem volt az épületben. A szememmel kutatva néztem körül és megpróbáltam kitalálni, hogy hová tűnhetett el Nico? Egyszer csak megéreztem, hogy valaki mögém lép, a szívem pedig kihagyott pár ütemet az ijedtségtől. Bilincs kattant a csuklómon, aminek a másik felét egy padhoz rögzítette Brandtner.

-         Héééé!

- Ne kiabálj már! – tette a kezét a számra. – Csak biztos akartam benne lenni, hogy nem követsz majd. – jegyezte meg, aztán Rexszel együtt eltűntek az előtérből. Hitetlenkedve és egyre vörösebb fejjel néztem hol a felügyelő után, hol a a saját kezemre. Megadva magam leültem a padra miközben különféle szitkokat motyogtam az orrom alatt. Nem fogja megúszni, hogy idebilincselt a padhoz, mint egy bűnözőt, azt garantálom....

***

Nico megállva a nagy medence mellett körülnézett és azt méregette, hogy hová tudna elrejtőzni, ahol nem veszik észre és megvárhatna Elfiet. Már régóta várt erre a napra, hogy bosszút állhasson a modellen azért, amit vele tett, azonban  megzavarták. Lépteket hallott a folyosó felől, ezért a legközelebbi jó rejtekhelynek tűnő helyre ment. A medence sarkánál felhalmozott napozóágyak mögé kuporodott le és szinte még levegőt sem vett, hogy nehogy bármi elárulja a jelenlétét, de Rex szimatával nem számolt. Alex oldalán a kutyával belépett a helységbe és megszólította a fotóst.

-         Herr Hartmann, nem kellett volna idejönnie. Már mindent tudunk és a gyilkos fegyvert is megtaláltuk az ujjlenyomataival.

Nico előbújt a rejtekhelyéről és a műugrótoronyba kezdett el felmászni, Rex pedig utánaeredt, amit a fotós észre sem vett.

-         Maradjon ott vagy leugrom, de nem a vízbe! – fenyegetőzött, miután felért a torony tetejére.

-         Ha olyan magasról ugrik nem lesz szép látvány a hullája. – sétált közelebb a toronyhoz Alex. – Viszont ha mégis túléli élete végéig tolókocsiban ülhet, méghozzá nem is akárhol, hanem rács mögött.

-         Nekem már mindegy. Se munkám, se életem amiatt a 3 ribanc miatt.

-         Miért nem jelentette fel őket, ha a vádak nem voltak igazak? – kezdte el faggatni Hartmannt, hogy elvonja a figyelmét Rexről.

-         Mert annál sokkal rosszabbat érdemeltek, mint amit kaptak volna ezért. Mindent elvettek tőlem, ami fontos volt az életemben, így hát én is elvettem tőlük azt, ami nekik volt a legfontosabb: az életüket. Maga szerint nekem milyen érzés falusi esküvőkön fényképezgetnem a násznépet, amikor egyike voltam a világ legjobb fotósainak? Többé oda már nem kerülhetnék vissza és nem is fogok. Megnézheti, hogy milyen hullám lesz. – készült volna leugrani, de Rex elkapta a lábát mielőtt átemlete volna a korlát felett és lerántotta. Alex felsietett a műugró torony tetejre, ám a fotós nadrágja elszakadt és megszabadulva Rextől ismét megpróbált leugrani, de a felügyelő időben érkezett és megakadályozta ebben, azonban Hartmann elvesztette az egyensúlyát és zuhanni kezdett a víz felé Alexet is magával rántva. A fotós nem tudott úszni, így a felügyelőnek kellett kivinni magával a medence szélére, ahol már várt rá a többi rendőr. A felügyelő kimászott a medencéből és magára terített egy törülközőt és leült az egyik napozóágyra, Rex pedig vele szemben foglalt helyet.

-         Van még mára egy feladatunk. Na megyünk? – nézett kérdőn a kutyára, mire az vakkantott egyet és elindultak az előtér felé.

***

Miután végre megszabadultam a bilincstől, azonnal bevágtam magam az autómba meg sem hallgatva Alex fejmosását. Tudom ez nem volt túl udvarias tőlem, de fikarcnyit sem tőrödtem azzal, hogy betartsam az illemszabályokat. Kövér gázt adva hajtottam ki az uszoda parkolójából és meg sem álltam a lakásomig. Bekapcsoltam a vadiúj laptopom és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Bőven volt még annyi időm, hogy írjak még egy cikket a lapzártáig a fotós elfogásáról írt cikken kívül, amit Ralffal közösen írtunk meg. Dühösen csapkodtam a billentyűket és teleírtam egy fél oldalt a Wordben, a sorok közül pedig csak úgy sütött, hogy mit gondolok Alexről. Azonban a fél oldalnyi gépelés után hirtelen elfogyott minden dühöm és félretettem a gépet. Odamentem az ablakhoz és a kilátást bámultam. A Burgtheater tetejét díszitő kőalakok ugyanolyan békésen szemlélték az alattuk folyó életet, ahogy ezt tegnap, múlt hónapban és azelőtt évekkel is tették. Megnyugtatólag hatott rám az alkonyi város látványa és elgondolkoztam azon, amit tenni akartam. Nem tehetem ezt...ha jobban belegondolok, hatalmas lavinát indíthatnék el a cikkel ezt pedig nem akartam. Alex mégiscsak a legjobb barátnőm testvére, nem firkálhatok össze ilyeneket róla, mint amit eddig összeírtam. A bosszú sem a kenyerem. Most attól nekem jobb lesz, ha megjelentetem, hogy miként akadályozta a munkámat? Különben is én voltam az, aki odament az uszodába, szóval nem szólhatok egy rossz szót sem a felügyelőre. Nem, ezt nem tehetem. Visszaültem a kanapéra és nyomva tartva a Delete billentyűt kitöröltem az egészet. Épp az utolsó betűt tüntette el a program, amikor kopogtattak az ajtómon. Lecsuktam a laptopot és odamentem ajtót nyitni.

-         Ne csapd az orromra az ajtót, kérlek! – mondta Max, amint kinyílt az ajtó.

-         Mit akarsz?

-         Beszélni veled.

-         Dolgom van.

-         Gaby, vedd úgy, hogy egy fehér zászlót lobogtatok és rendezni szeretném a viszonyunkat. Esküszöm nincs semmi hátsó szándékom!

-         Na jó, gyere be! – sóhajtottam és kitártam az ajtót, hogy be tudjon jönni.

-         Dolgoztál? – ültünk le mind a ketten a kanapéra és Max az asztalon lévő laptopra mutatott.

- Nem rég küldtem át a cikkemet a szerkesztőnek mailben. – legyintettem, aztán hoztam a konyhából egy kis nasit és ismét ledobtam magam a kanapéra. Még magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire jól el tudtunk beszélgetni ketten. Annak idején még túl fiatalok voltunk és nem gondoltuk át eléggé, hogy mit is jelent egy házasság. Könnyelműen vágtunk bele, de nem voltunk rá még készen, ennek megfelelően elég hamar meg is romlott a viszonyunk és a rövid házasságot hosszadalmas és csúnya válási procedúra követte. Az évek csak jót tettek neki is és nekem is. Benőtt a fejünk lágya és ő sem a régi egyszerre több vasat is a tűzben tartó forró fejű szoknyapecér volt én pedig nem a könnyelmű és meggondolatlan Gaby voltam, aki akkor is. Már csak a munkám során használom a régi tulajdonságaimat, miközben a magánéletemben sokat komolyodtam. A beszélgetős este vége egy vacsora lett, ami kellemesen telt és eljutottunk odáig, hogy barátokként váltunk el a lakásom ajtajában...

20. fejezet

-         Gaby, te ezt tényleg komolyan gondoltad?

-         Most mi a baj Melanie? Csak egy fotózásra megyek. – fogtam meg egy szexi fehérneműt.

-         Az anyja! – bámulta a szettet Timo – Ugye neked is van ilyened? – nézett kérdőn Melaniera, amire válaszul mind a ketten csúnyán néztünk rá.

-         Menj ki szépen és olvasgass vagy foszd ki a hűtőmet és edd meg, amit találsz benne! – intettem oda neki, hogy menjen szépen kifelé. – Azért mert egyszer elbújtattalak még nem jelenti azt, hogy a bugyijaimat is megnézheted.

-         Ne feledd, hogy itt hagytál egyedül egy egész délelőttre. – ismét kapott egy csúnya nézést - Már itt sem vagyok. – fordult sarkon Melanie barátja és kiment a szobából.

-         Szerintem neked is kéne készíttetned egy sorozatot. Biztos imádná.

-         Majd talán egyszer kap. – mosolyodott el. – De most magyarázd el nekem még egyszer, hogy miért akarsz fotózásra menni!

-         Mariont utoljára ez az alak fotózta nem sokkal a halála előtt. Ha ügyes vagyok, lehet, hogy ki tudok belőle szedni valami hasznosat. Tudod minden lehetőséget számba kell venni.

-         Nem tudlak lebeszélni, ugye?

-         Nem.

-         Akkor nagyon vigyázz magadra! – ölelt meg Melanie. – A képeket meg okvetlen hozd el és tedd el. Később lehet, hogy valaki nagyon fog nekik majd örülni. – kacsintott rám és kiment Timo után...

*

A fotós műterme a belvárosban, elég jó helyen volt. Ám hiába a központi hely mégsem ment annyira jól az üzlet Nico Hartmannak. Leginkább családi eseményeken vállalt fotózást, ezzel tartotta el magát ez köztudott volt fotós körökben, ahogy Melanie mesélte. De akkor miért kellett neki egy ennyire profin felszerelt műterem? Talán csak túl sokat képzelt a saját tehetségéről? Vagy nem sikerült jó kapcsolatokat szereznie? – gondolkoztam a kérdésen, miközben átöltöztem és Nico a beállításokat végezte.  A saját tükörképemet fixíroztam a tükörben és elégedett voltam a látvánnyal. Bár az sem igazán zavart volna, ha csak egy melegítőben fotóznak, de ha már azzal az ürüggyel jöttem, hogy a vőlegényem számára akarom születésnapi meglepetésnek a képeket, akkor már kénytelen voltam adni magamra. Beléptem a műterembe, a fotós még elvégezett pár beállítást, miközben engem faggatott a vőlegényemről és a kapcsolatunkról, aztán nekiláttunk a munkának. Mikor elkészült néhány kép, más beállításokat is kipróbáltunk és miközben a világítást próbálta tökéletesen eltalálni szóba hoztam néhány hírt, ami az elmúlt napokban jelent meg a Kurierban. Nem kellett sokáig várnom, Nico ráharapott a csalira.

-         Szörnyű, hogy ilyen megtörténhet. – csóválta a fejét a fotós utalva a modellgyilkosságokra. – Én mind a kettő lányt ismertem. Elképzelni sem tudom, hogy kinek állhattak az útjában.

-         Egy modellnek ennyi ellensége lehet?

-         Te nem ismered ez a világot. – nevetett fel zavartan -  Csak kifelé tűnik tökéletesnek és szépnek, mert valójában romlott és mindent megmérgez a féltékenység és az intrika.

-         Ez úgy hangzik mintha nagyon jól ismernéd. – jegyeztem meg.

-         Annak idején a világ nagy divatlapjainak fotóztam. A legjobb modellekkel dolgoztam együtt a legnagyobb divatházak és kozmetikai cégek kampányaiban. Elértem a csúcsot, aminél már egyszerűbben nem volt feljebb, csak aztán...– szorult ökölbe a keze és elhallgatott.

-         Mi történt?

-         Ott kellett hagynom a szakmámat egy kis időre. – zárta rövidre. Éreztem, hogy nem akar erről beszélni, viszont az én kíváncsiságomat nagyon is felkeltette, hogy mi volt az oka annak, hogy nem fotózhatott tovább. - De nem érdekes, inkább folytassuk a munkát. – indítványozta, én pedig bólintottam.

„Nagyobb mosolyt! Ez az! A fejed biccentsd kicsit oldalra! Csak lazán! Úgy nézz a gépre, mintha a vőlegényed lenne! Jó!” – beszélt hozzám szakadatlanul és szüntelenül kattintgatott a legkülönbözőbb szemszögekből, mígnem csögetést nem hallottunk meg.  Hartmann elnézést kérve letette a gépet és elment megnézni, hogy ki az. Én felültem a kanapéról és kicsit hátradőltem. Jól esett, mert már fájt a hátam, ám amikor meghallottam, hogy ki jött a szemem a duplájára kerekedett. Pár pillanatra lemerevedtem és mire észbe kaptam, hogy be kellene mennem az öltözőbe, már késő volt. Rex odaszaladt hozzám, én megsimogattam üdvözlésképp, aztán Brandtner is megjelent maga mellett Hartmannal.

-         Most épp dolgozom felügyelő úr, de kérdezzen nyugodtan! – jelentette ki Hartmann, mire Brandtner egyenesen rámnézett. Kedvem lett volna elkérni a fotós masináját és megörökíteni az arckifejezését az utókornak.

-         Gaby – nyögte ki hitetlenkedve miközben végigmért.

-         A vőlegény? – kérdezte Nico.

-         Isten ments! – álltam fel a kanapéról.

-         El ne mozduljon innen! – adta ki a parancsot Brandtner és intett Rexnek, hogy maradjon ott és figyeljen a fotósra, aztán a karomnál fogva behúzott az öltözőbe.

-         Gabriele Krausen, szeretném tudni, hogy mit keresel itt! – állt meg keresztbe tett karokkal az ajtóban.

-         Csak készíttetek egy fotósorozatot.

-         A vőlegényednek, aki nincs is.

-         Te nyomoztál utánam?

-         Van annál jobb dolgom is. – legyintett – A legjobb barátnőd az én húgom és tőle tudok rólad pár dolgot.

-         Igaz. De akkor is csak fotókat készíttetek magamról. Ez nem bűncselekmény tudtommal.

-         Kímélj meg a ferdítésektől és a meséktől, mert enélkül is hallok eleget. Mind a ketten tudjuk, hogy nyomozol és ahogy látom egy fél lépéssel előttünk jársz. – nem válaszoltam csak néztem rá – Azt hiszed, nem vettem észre, hogy lefotóztad azt a 2 oldalt Marion naplójából?

-         Tévedsz Alex. Fotóznak és közben beszélgetek a fotóssal. – tartottam ki az álláspontom mellett.

-         Persze, persze. Gaby, most az egyszer még elmehetsz, de ha még egyszer elkaplak, hogy beleütöd az orrod a munkánkba, lecsukatlak egy kicsit, hátha akkor leszoksz végre erről a rossz szokásodról. – figyelmeztetett, aztán hátat fordított, hogy kinyissa az ajtót.

-         Ha megtudom, hogy ki vagy kik a gyilkosok, akkor azért majd megköszönöd? – cukkoltam tovább, mert jól esett.

- Ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad! – nézett vissza rám, aztán kiment én pedig nekiálltam visszavenni az utcai ruhámat. Hartmann intett és azt tátogta, hogy majd megbeszéljük a továbbiakat, Alex pedig elég csúnyán nézett rám, amikor elköszöntem és elindultam a szerkesztőségbe. A felügyelő tovább folytatta a fotós faggatását, de nem kérdezgethette sokáig, mert Böck kereste telefonon. A Marion lakásával szemben lévő épületből egy szemtanú hívta fel a kerületi rendőrkapitányságot azzal, hogy látott valakit a gyilkosság időpontjában bemenni a szemben lévő házba és a férfiban felismerte Rudolf Sommerbauert, akit a reptérre menet kaptak el és most bevitték a rendőrségre. Brandtner elköszönt a fotóstól és rögtön visszaindult az irodába Rexszel. Hartmann egyébként sem tudott többel szolgálni, mint amennyit már ők is kiderítettek a nyomozás során. Marion sietett haza, mert valakivel találkozója volt, aki ezek szerint nem Thomas Keller volt, hanem Rudolf Sommerbauer. Ám a felügyelőnek mégis azt súgta megérzése, hogy valami nincs rendben ezzel a Nico Hartmannal. Lehet, hogy megvan a 2 gyilkos? Vagy az az egy?

*

-         Herr Sommerbauer, maga gyanúsított. A gyilkosság estéjén ott járt Marion Reinhardt lakásán. Látták, amikor belépett a házba. – kezdett a kihallgatásba Brandtner.

-         Csak meglátogattam.

-         Akkor miért menekült előlünk?

-         Mert tudtam, hogy én leszek a gyanúsított, pedig nem is csináltam semmit. Nem én öltem meg Mariont. Amikor megérkeztem hozzá, már elég rosszul volt.

-         És?

-         Marion az egyik amerikai munka során rászokott a drogozásra. Heroinfüggő lett és én segítettem neki beszerezni az anyagot. Kezdetben még el tudta titkolni, de később Thomas rájött és megfenyegette, hogy vagy leszokik vagy szakít vele. Marion megijedt, hogy egyedül marad, mert szerette a barátját és megígérte neki, hogy leáll a heroinnal, de arra nem számított, hogy mennyire nehéz lesz. Próbáltam rábeszélni, hogy menjen el elvonóra, de erről hallani sem akart. Saját maga akart leszokni a drogról és csak tőlem kért segítséget. Azért mentem el hozzá, mert észrevettem, hogy rendszeresen tűnik el pár szem a gyógyszeremből és kérdőre akartam vonni.

-         Milyen gyógyszerből?

-         Rákbeteg vagyok és fájdalomcsillapítóként az orvosom Metadont írt fel. – magyarázta Sommerbauer. – Amikor megérkeztem hozzá, azt hittem, hogy az elvonási tűnetek miatt van rosszul és adtam neki a Metadonból, mert tudom, hogy a heroinfüggők azt használják, ha le akarnak szokni, aztán otthagytam a kanapén.

- Marion Reinhardtot megmérgezték, túl adagolták a Metadont. – mondta a felügyelő mire Sommerbauer a két kezébe temette az arcát és zokogásban tört ki, ahogy eljutott az agyáig a felismerés, hogy ő okozta a modell halálát. Böck ekkor kopogtatott az ajtón, mire Brandtner felállt és odament hozzá. Érdekes híreket hozott...

19.fejezet

Iszonyatos fejfájásra ébredtem reggel. Ritkán járok bulizni, de ha mégis megteszem, annak nem mindig van jó vége...ezúttal sem volt. A másnaposság teljesen a hatalmába kerített és átkoztam azt, aki a telefonon keres. Miért nem tud az a szar halkabban csörögni? Kezemmel a hang irányában kezdtem kutatani, de a szemem a világért sem akartam kinyitni. Tudtam, hogy körülbelül megvakulnék az erős fénytől. Ahogy a kezem alatt éreztem a rezgő-csörgő-villogó mobilt, megfogtam és a fülemhez illesztettem.

-         Gabriele Krausen – szóltam bele.

-         Hála Istennek Gaby! Már aggódtunk érted. Hol vagy? – vont kérdőre Mel a vonal másik végéről.

-         Azt én is szeretném tudni. – dörzsölgettem a szemem.

-         Ezt meg hogy érted?

-         Kiütöttem magam. Teljesen. KO.

-         Gaby, van rá 1 órád, hogy ideérj a szerkesztőségbe! Ziegler már a plafonon van, de Ralffal beadtuk neki, hogy megint nyomozol. Szóval útban idefelé találj ki valamit a főnöknek!

- Rendben. Ott leszek. Köszi! – nyomtam meg a piros gombot, miután elköszöntünk. Lassan felültem az ágyban és csak ekkor tudatosult bennem, hogy teljesen pucér vagyok, ráadásul pedig nem is az otthoni ágyamban fekszem, hanem egy számomra ismeretlen szobában. Az ágyban mellettem még az igazak álmát aludta valaki, de az arcát nem láttam, mert nekem háttal feküdt. Kíváncsian néztem be a takaró alá, hogy az alvótársam is hozzám hasonlóan van-e öltözve illetve épp hozzám hasonlóan nincs-e rajta semmi. „Jézusom!” Kiáltottam fel, amikor megpillantottam a hálótársam tetoválását a jobb lapockáján, mire a pasas megfordult én meg leestem az ágyról.

-         Gaby? Te meg hogy kerülsz ide?

-         Arra én is kíváncsi lennék, Max.

-         Hű! – mért végig, mire én magam elé kaptam a nagypárnát.

-         Mondd, hogy mi....hogy....

-         Mit?

-         Hogy mi nem feküdtünk le egymással! – hadartam el egy szuszra.

-         Minden jel arra mutat, hogy szexeltünk és én nem emlékszem rá...a francba!

-         Hála Istennek, hogy én sem emlékszem rá! – kezdtem el magamra kapkodni a ruháimat.

-         Miért? Biztos jó volt...

-         Mert nem akarnék rá emlékezni, azért. Ha erről egy szót is mersz szólni bárkinek is, megöllek.

-         Megnyugodhatsz....csak akkor tudnék róla beszélni, ha emlékeznék rá, de sajnos se kép se hang az italospult óta.

-         Arról se, hogy reggel magad mellett találtál az ágyban tök pucéran!

-         Ne csináld már!

-         Max! – szóltam rá erélyesen.

-         Jól van na. Befogom. De hová sietsz ennyire?

-         Dolgoznom kell.

-         Kár.

- Nem lesz folytatás, ne éldd bele magad! – figyelmeztettem, miközben leellenőríztem, hogy mindenem megvan-e. Intettem egyet Maxnak, aztán kimentem az ajtón és lemenve az utcára hívtam egy taxit. A sajgó fejem a hideg ablaküvegnek támasztottam és csak bámultam az utcán sétálgató embereket. Mindenki egy irányba ment és kissé távolabb az utca végében egy szép létszámú tömeg kezdett el gyülekezni. Ahogy elhaladt a taxi a csoportosulás mellett megpillantottam, hogy egy csomó rendőrautó parkol a ház előtt, az ajtóban pedig két egyenruhás áll őrt. A parkoló kocsik közt megpillantottam a fekete Alfát is, tudtam, hogy valami olyasmi történt, aminek valószínűleg köze van Marion halálához. Szóltam a taxisofőrnek, hogy ki szeretnék szállni és odasiettem a tömeghez. Előrefurakodtam, amennyire csak tudtam és fülelni kezdtem, hátha elcsípek valamit, de a körülöttem állók egyike sem erről beszélt. A mellettem álló hozzám hasonló korú nőt szólítottam meg és érdeklődtem nála, hogy mi történt. A nő meséjéből tudtam meg, hogy Isabell Schürrlét megölték. Állítólag a bejárónője talált rá reggel a nappalijában, a kanapén fekve. Leszúrták. Tehát a módszer lényegében ugyanaz, mint Marionnál volt, ha eltekintünk a mérgezéstől és mivel a két nő ismerte egymást, sőt mi több egész jó kapcsolatban voltak egymással, kizárt, hogy ez véletlen legyen. Nem messze onnan, ahol álltam már a sajtó képviselői kezdtek el gyülekezni, így én is odamentem közéjük, amikor mögöttem egy ismerős hang kezdett el kacarászni.

-         Mi van Jobst? Megnyalogatott egy bohóc?

-         Néztél ma már tükörbe? – vigyorgott tovább.

-         Kapd be! – mutattam fel neki a jól ismert nemzetközi jelet.

-         Hosszú volt az éjszaka mi?

-         És ha igen? – vágtam vissza kicsit felparikázva.

-         Max és te... – kuncogott tovább.

-         Annyira éreztem, hogy nem fogja tudni befogni a száját! Megölöm, csak kerüljön a kezeim közé! – kezdtem el morogni.

-         Nem árulkodott. Én is ott voltam tegnap és láttam, hogy együtt mentetek el és akkor ezek szerint lefeküdtetek.

- Fogd be! – ripakodtam rá, aztán azt vettük észre, hogy megindul a nép a társasház bejárata felé és mi is követtük őket. Ezúttal Böck állt oda a sajtó elé, hogy elég szűkszavúan bár, de tájékoztasson mindenkit az ügyről és miután befejezte a monológját, nem volt szándékában többet mondani. A kollégáim szétszéledtek, én pedig megpróbáltam közelebb osonni az egyenruhásokhoz, hátha meghallok véletlen valamit. A fal egyik kiszögellése mögött álltam és onnan hallgatóztam, amikor valaki a vállamra tette a kezét. Rémülten rezzentem össze de aztán kifújva a benntartott levegőt dőltem neki a falnak.

-         Ralf! Már azt hittem, hogy valami zsaru az. – tettem a kezem a mellkasomra.

-         Nem akartalak megijeszteni. Egyébként szörnyel nézel ki.

-         Ne kezdd te is! – fenyegettem meg.

-         Jól van, jól van. – emelte fel a kezét védekezően.

-         Mi szél hozott ide?

-         A főnök küldött.

-         Tessék, ennyit lehet tudni. – adtam át a jegyzetfüzetem Ralfnak.

-         Úgy néz ki, hogy van egy sorozatgyilkosunk, aki irtóra pikkel a modellekre. – adta vissza, miután átfutotta a feljegyzéseimet. – Irigy vagy csak simán ... – kezdett bele egy mondatba a kollégám, de villámgyoran a szájára tapasztottam a kezem, elhallgattatva őt. Épp mellettünk ment el Brandtner, aki az orvosszakértővel diskurált. Rex megállt egy kicsit és szaglászott, aztán egyenesen rám nézett. Ralf érezve, hogy csúnya lebukás lehet a vége elkezdett arrébb oldalazni.

-         Ralf, itt ne hagyj! Ralf! – kiabáltam suttogva, de ő csak vigyorgott rám és elsietett. – Rex, ne gyere ide! Hallgass rám kérlek! Maradj ott! Ül! – mondogattam a kutyának, de mintha meg sem hallotta volna, hogy hozzábeszélek felém indult. Leült velem szemben aztán ugatni kezdett én még jobban kérleltem, hogy nézzen picit félre, amíg megszökök, de elkéstem, mert Alex felkapta a fejét és megpillantva engem a fal mellett lapulni határozott léptekkel indult el felém.

-         Rajtam kívül másra nem hallgat. – állt meg keresztbe tett karokkal velem szemben Alex.

-         Azt észrevettem. – fintorogtam. – Máskor majd hozok magammal velőscsontot.

-         Nem tudnád megvesztegetni. Rendőrkutya.

-         Aki imádja a reggeliteket lopkodni.

-         Csak semmi többesszám, Christian reggelijét szereti ellopni.

-         Rex, ezért még számolunk! – néztem rá a kutyára, mire ő elszégyellte magát. Annyira tündérien aranyos volt, hogy képtelen voltam haragudni rá.

-         Már megint beleütöd az orrod a munkánkba? – vont kérdőre a felügyelő.

-         Még nem szoktad meg? Egyébként én is a munkámat végzem. – vágtam vissza.

-         Vagyis hallgatózol.

-         Én csak minél többet próbálok meg megtudni, hogy tudjak mit írni a cikkembe.

-         Azt hiszem beszélni fogok a főnököddel.

-         Azt sem tudja, hogy itt vagyok.

-         Szóval most már titokban nyomozgatsz! Egyre jobb!

-         Legalább valaki helyettetek is megtalálja a tetteseket...

-         Gaby, ne kezd már megint!

-         Én hagytam meglógni Wiedemannt?

-         Ha ilyen okos vagy miért nem te vagy Bécs rendőrfőkapitánya?

-         Mert nem vagyok zsaru.

-         Ha veled kellene egy irodában dolgoznom... – forgatta meg a szemeit.

-         Akkor? Csak szeretnél egy ilyen nyomozót magad mellé, mint én vagyok!

-         Ha elfelejteném, te akkor is eszembe juttatnád, hogy miért is utálom az újságírókat.

-         Te meg azt, hogy én miért is nem csípem a zsarukat. – fordítottam neki hátat.

-         Gaby, ha bárhol meglátlak, hogy követsz, vagy csak beleütöd az orrod a nyomozásba...

- Tudom, tudom. –szakítottam félbe - Lecsukatsz. Ne félj, nem fogod észrevenni! – intettem neki egyet  - De ott leszek, majom. – motyogtam az orrom alatt úgy, hogy ne hallja meg. Néhány saroknyira a háztól megálltam és hívtam egy taxit. Szerencsére nem kellett sokáig várnom és megérkezett, aztán a sofőrnek bemondtam a lakásom címét, útközben pedig megpróbáltam átgondolni mindent, amit eddig tudok az ügyről, de alig kezdtem el az összegzést magamban, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Ralf nevét láttam villogni.

-         Utállak! – szóltam bele.

-         Lebuktál? Melyik dutyiba visznek? – vigyorgott a kolégám a vonal másik végén.

-         Idióta!

-         Annyira kedves vagy ma hozzám!

-         Hülye!

-         Megtudtam valamit, de ha továbbra is szívmelengető beceneveket adsz nekem, nem mondom el.

-         Mit?

-         Eláruljam?

-         Igen te idi....izé igen kedvenc kicsi kollégám.

-         Úgy ennék egy kis almásrétest...

-         Értem a célzást és kettőt is viszek, ha elárulod nekem, hogy mit tudtál meg.

-         Ez így mindjárt más. A szerkesztőség felé jövet összefutottam egy ismerősömmel és beszélgettünk kicsit. Azt mesélte, hogy Elfie  már elég régóta sérelmezte, hogy csak a harmadik számú lehet Marion és Isabell után. Féltékeny volt mind a két lányra, mert ők kapták a legjobb munkákat, neki pedig csak az jutott, amit ők nem vállaltak el. Eleinte őrült ezeknek is, de mióta az egyik divattervezővel kavar többet akar magának. Sértve érzi magát, amiért nem kapta meg ugyanazt a bánásmódot, mint amit Marion és Isabell megkapott. Az utóbbi időben hatalmas botrányokat csinált a színfalak mögött és fenyegetőzött, sőt egyszer a fodrász ollójával akart nekimenni Marionnak valami miatt. A körülötte forgolódó öltöztetők, fodrászok és sminkesek rengeteget tudnának róla mesélni, sokat feljelentették, amiért hol a telefonját, hol a cipőjét vágta hozzájuk dühében.

-         Ez egyre jobb. – sóhajtottam egyet lerogyva a kanapémra. Éreztem én, hogy nem volt őszinte a múltkor.– Gondold el, adott 2 modell, akik irigylésre méltó életet élnek. Fiatalok, szépek, gazdagok és járják a világot. Jótékonysági eseményeken, gálavacsorákon vesznek részt és a címlapon mosolyognak. És akkor ennyi embernek lett volna oka megölni őket?

-         A külső és a csillogás nem minden. Az csak látszat.

-         Rájöttem. Most leteszem, megpróbálok emberibb fejet varázsolni magamnak, aztán megyek a szerkesztőségbe és összedugjuk a fejünket, oké?

- Rendben. A rétesemet ne felejtsd el! – figyelmeztetett, aztán letettem a telefont. Gyorsan bevetettem magam a fürdőszobába és egy frissítő zuhany után megpróbáltam valamit kezdeni a hajammal és némi sminkkel elfedni a múlt éjjeli nem alvásom nyomait. Elkészülve a teljes renoválással ruhaválogatás közben a mobilom sms érkezését jelezte. Az üzenetet a szolgáltató küldte, ezért töröltem is, mert nem volt fontos, csak egy nyereményjátékra hívta fel a figyelmemet. Mikor vissza akartam dobni az ágyra a telefont beugrott, hogy még meg sem néztem a képet, amit Brandtnerék irodájában fotóztam arról a fénymásolatról. Megnyitottam a képet és kinagyítva átböngésztem Marion napirendjét: Edzés, utazás, fotózás, interjú, megbeszélés és egy találkozó, de az nem volt oda írva, hogy kivel. Márpedig fontos lenne tudni, hogy kivel beszélt utoljára Marion....Talán Thomas az, akiről tudjuk, hogy ott volt aznap este? Sőt, biztos Thomas. De ha mégsem? – gondolkoztam el, aztán ránéztem az órára és magamra kaptam az első ruhadarabokat, amik a kezembe kerültek. Sietnem kellett, ha nem akartam nagy balhét Zieglerrel. Egy futó pillantást vetettem a saját tükörképemre és már indultam is a szerkesztőségbe. Út közben pedig eszembejutott egy jó ötlet....