2012. december 30., vasárnap

22. fejezet


„Sötét van és csak futok, futok. Mellőlem rég lemaradt már Ralf és Max, de én csak futok tovább. Menekülök. Nem érdekel, hogy az erdő fáinak ágai az arcomba csapnak, nem érdekel, hogy a ködben azt sem látom, hogy hová lépek, de megyek tovább. Az életemért futok versenyt valakivel vagy valamivel, akiről azt sem tudom, hogy ki. Az egyik fán baljósan károgni kezd egy varjú én pedig elbotlok egy kőben és a mohaszőnyegen elterülök. Az üldözőm szemével látom magam, ahogy megpróbálok védekezni az ellen, hogy elkapjon. Egy újabb ütés ér és ájultan terülök el ismét a páfrányok mellett. Filmszerűen látom magam előtt, ahogy magamhoz térek. Egy olyan helyiségben vagyok, ahová még a fényből sem sok jut el, csak egy a plafonról lelógó villanykörte ad némi világosságot. Meg akarom mozdítani a kezem, de érzem, hogy a kötél, amellyel összekötözték belevág a csuklómba, talán a húsomat is eléri. Körülnézek és megpillantok két asztalt magam előtt rajtuk a két barátom holttestével mire a távolban felnevet egy férfi...”
Izzadtan ültem fel az ágyban és kapkodtam a levegőt. Már megint az a rémálom, ami már napok óta kísért. Kicsúsztak az ágy szélére és kézbevéve az órám megnézem az időt. Fél hét, már nem érdemes visszaaludnom. Az arcom a két kezembe temettem és megpróbáltam rendezni a légzésem. „Nyugalom Gaby! Csak egy álom volt, bármennyire is valóságosnak tűnt. Csak egy álom!” – próbáltam nyugtatni magam és felemeltem a fejem. Kicsoszogtam a konyhába és feltettem főni magamnak egy kis kávét. Amíg vártam leültem az egyik székre és még mindig a rémálmomon járt az eszem. Lehet, hogy ideje lenne kivennem egy kis szabadságot és hanyagolni a hullákat? Azelőtt azt hittem, hogy csatakosan felébredni egy rémálom után csak a horrorfilmekben lehetséges, de most már én is megtapasztaltam. Ralf a kedvenc kollégám Melanie után, amióta Bécsben élek, az egyik legjobb barátom lett és bizonyára most fordul át a másik oldalára a barátnője mellett. Max, az exférjem, akivel bár évekig martuk egymást az elmúlt hetekben fegyverszünetet kötöttünk és barátok lettünk. Újra felfedeztem benne azt az embert, akibe anno beleszerettem, csak most már nem voltam belé szerelmes. Egyiküket sem szeretném elveszíteni, pláne nem úgy ahogy az álmomban. Végigfutott a hátamon a hideg ettől a gondolattól így inkább megpróbáltam elterelni erről a gondolataim és valami vidámabb történet után kezdtem el kutatni az elmémben. Töltöttem a bögrémbe az időközben elkészült fekete löttyből és egy húzásra kiittam a méregerős és tűzforró kávét. Tetőtől talpig átmelegített és éreztem, ahogy elkezd szétáradni a testemben a koffein. Megráztam magam, aztán nekiláttam a reggeli készülődésnek. Most bőven volt időm mindenre, nem kellett sietnem még fütyörésztem is a zuhany alatt, elfeledve a rémálmot. Mire teljesen elkészültem már indulhattam is. Felkaptam a táskám és amikor épp kiléptem volna az ajtón telefonáltak. Egy hullát találtak a vasúti hídnál, nekem kell megírnom a cikket....

***

-         Már megint az az álom?
-         Ennyire látszik? – néztem kérdőn Melaniera.
-         Szerintem ki kellene venned pár nap szabit és meglátogatnod a családod Grazban. – parkolt le a rendőrség épülete előtt Melanie.
-         Majd ha ennek a végére jártam.
-         Gaby az lesz a vége, hogy teljesen taccsra vágod magad.
-         Engem ne félts! De ha ennyire szeretnéd megígérem, hogy ha ennek vége, pár napot megpróbálok majd pihenni.
-         Helyes. Szemmel foglak tartani és ha kell én beszélek a főnökkel, hogy küldjön el nyaralni. – fenyegetett meg a utatóujjával – Segítesz felvinni a fiúk ebédjét?
-         Reméltem, hogy megvárhatlak itt. – néztem rá reménykedve.
-         Gaby, csak pár perc. Tudom, hogy utálod a bátyámat, de ennyit csak kibírsz vele egy légtérben.
- Na jó. Kérem az egyiket! – szálltam ki az autóból és elvettem Melanie kezéből az egyik szatyrot. Belépve a hatalmas ajtón az előcsarnokba jutottunk, ahol mindenki igatottan sürgött-forgott és mindenki találgatott. Valami érezhetően feldúlta a kapitányság életét. Fél füllel az államiakról hallottam és valami Krappról, de ötlete sem volt, hogy mit akarhat itt ez a magas rangú rendőr. Tempósan vettük a lépcsőfokokat, míg el nem értük az emeletet, amelynek egyik végében Brandtnerék irodája található. A következő pillanatban Rex jelent meg a ajtóban és fogai közt egy szendviccsel futott végig a folyosón, majd megjelent mögötte Christian is, aki megpróbálta elkapni a csibészkedő kutyát. Rex megállt egy kicsit, felmérte a távolságot és kiette a húst a zsemle közül, aztán otthagyta.
-         Most mondjátok meg, miért pikkel rám Rex? -  Böck lehajolt az ebédje maradékáért, aztán elindult velünk vissza az irodába.
-         Csak játszani akar veled. – mosolygott rá Melanie.
-         Képtelen vagyok rá haragudni, de ha egyszer elkapom. – csóválta meg a fejét a rendőr, aztán visszaindult az asztala mögé.
-         Sziasztok! Hoztunk egy kis ebédet! – Köszönt Melanie megállva az ajtóban.
- Köszönöm hugicám! Tegyétek le ide! – tolta arrébb az aktakupacot az asztalon Alex, aztán köszönésképp biccentett egyet felém. Odaléptem az asztalhoz, hogy letegyem a szatyrot, mire Brandtner rögtön összecsukta a mappát, amely ott feküdt kinyitva, de így csak egy pillantást tudtam vetni rá. A három rendőr gyorsan körülvette az asztalt és válogatni kezdtek a finomságok között, amikor is valaki kopogtatott. Hirtelen csend támadt az irodában és mindenki az ajtó felé nézett, amin egy magas, öltönyös alak lépett be.
-         Vendégünk van az államiaktól. Miben segíthetünk Herr Krapp? – lépett elé Brandtner.
-         Sajnos el kell vennünk maguktól ezt az ügyet.
-         Elárulná miért?
-         Most még nem. Majd kapnak írásos tájékoztatást. Kérem küldjék át nekem az ügyet érintő összes anyagot!
-         A sajtó kiszagolta már? – nézett egyenesen rám a leginkább egy koponyára hasonlító Krapp aztán  Alex is.
-         Nem.
-         Akkor ő mit keres itt?
-         Nem újságíróként van itt. – válaszolta Alex, amin én lepődtem meg a legjobban.
-         Hagyd csak, úgyis épp menni készültem. – jegyeztem meg, aztán odasúgtam Melanienak, hogy odakinn fogom várni. Elsétáltam a koponyapofa mellett és kiléptem az irodából.
-         Ha bármi is kiszivárog erről, magát teszem érte felelőssé. – fejezte be Krapp a mondandóját, aztán sarkon fordult és kisétált az irodából, de megállt mellettem egy pillanatra. – Hallottunk már magáról Frau Krausen. – szólt hozzám hangjában a fenyegetés egy halvány árnyalatával és lesietett a lépcsőn.
-         Hullát találnak a vasúti hídnál és az államiak elveszik az ügyet... – fordult ismét a többiek felé Alex elgondolkozva az ajtó mögött.
- Én is megyek, nem szeretnék tovább zavarni. Valamelyik nap majd meglátogatlak, de ezt még megbeszéljük. – lépett oda a testvéréhez Melanie, adott neki két puszit – Sziasztok! – köszönt el a többiektől is és Rexszel a nyomában megjelent mellettem. A kutya elkisért a lépcsőig, onnan figyelt minket, amíg el nem tűntünk a lépcsőfordulóban. A szívem a szokásosnál is hevesebben dobogott, ugyanis nem jöttem el üres kézzel. Míg Melaniet vártam megpillantottam, ahogy néhány papírdarabot hagyott el Krapp nagy sietségében. Kíváncsian mentem oda, hogy megnézzem, amit elhagyott, meglepetésemben pedig majdnem fenékre huppantam. Körülnéztem a folyosón és senki nem járt akkor épp kint, ezért összeszedtem a néhány lapot, aztán bedobtam a táskámba és úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.  Nem volt már hozzá többet türelmem, hogy végigüljem azt a pár órát a munkahelyemen így megkértem a barátnőmet, hogy falazzon nekem, én pedig fogtam egy taxit és rögtön hazamentem. Kétszer is ráfordítottam a kulcsot az ajtón a zárra és rádobtam az iratokat az asztalra, aztán lehuppantam a kanapéra. Hozzájuk sem mertem érni, csak bámultam az asztalt. Most már tényleg kezeltetni kellene magam. Iratokat lopok a rendőrségről. Vissza akartam vinni, de a kis ördög azt súgta a vállamon, hogy jó helyen van ez nálam is. Hirtelen csörögni kezdett a mobilom, mire kivert a veríjték. Mi van ha már rájöttek és ha nem veszem fel Alex rám küldi a kommandót? Remegő kézzel nyúltam a telefonomért és egy tonnás súlyú kő gördült le a szívemről, amikor Max számát olvastam a kijelzőn. Elhívott egy kis beszélgetésre...

***

A Schönbrunni kastély már díszkivilágításban pompázott, amikor Max és én a sétánk végére értünk. A falak olyanok voltak ebben a fényben, mintha aranyból lettek volna. Nem tudom mióta sétálgattunk a kastélyt körülvevő hatalmas parkban és hol beszélgettünk, hol csak hallgattunk, mint akkor is. Megálltunk a gyönyörű épület előtt és csak néztük, én pedig szinte már vártam, hogy mikor jelenik meg mellettünk Sissi és Ferenc József, úgy mint a festményeken. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, amikor rápillantottam Maxra. Ez a beszélgetés valahogy más volt, rajta is láttam, hogy bántja valami. Ő sem tudta igazán megmagyarázni, hogy miért hívott el erre a sétálással egybekötött beszélgetésre és miért pont most beszéltünk meg mindent a problémáktól a most alakulóban lévő barátságunkig. De így legalább az a kis neheztelés, ami még volt bennem, az is elszállt a széllel együtt, ami átfutott a kastély előtti hatalmas területen.
-         Akkor tiszta lappal kezdünk? – fordult felém Max.
-         Igen. – bólintottam.
-         Barátok vagyunk?
- Barátok. – erősítettem meg, aztán átölelt. Percekig úgy álltunk összeölelkezve a Schönbrunn előtt, aztán elindultunk a parkoló felé. Az autóink egymás mellett álltak és mielőtt én elindultam volna haza, Max pedig az egyik szomszédos városba még egymásra mosolyogtunk, aztán ő a kocsijával kiállt a helyéről és már csak a hátsó lámpáit láttam. Kellemes tempóban vezettem hazáig és egész végig Maxon járt az eszem. Nem volt jó érzésem....nagyon nem. Féltettem. Leginkább attól, hogy hülyeséget csinál. Leparkoltam a járda mellett, aztán felmentem a lakásomba, ahol az asztalon még mindig ott hevertek az iratok, amiket azóta már átnéztem. Épp a fejem akartam a falba verni, amikor kopogtattak az ajtómon. Résnyire nyitottam az ajtót és Brandtnert pillantottam meg a küszöbömön állni. Reflexből be is csaptam az ajtót. Nekem végem. Rájött, hogy elloptam a papírokat, mehetek a rács mögé, Isten veled újságírás, Isten veled lakásom! „ Nyisd már ki Gaby! Tudom, hogy itthon vagy!” – kopogtatott tovább az ajtómon a kedvenc felügyelőm. Mivel nem volt értelme letagadnom magam, erőt vettem magamon és a kulcsért nyúltam. Kinyitottam az ajtót, de úgy kapaszkodtam a kilincsbe, mintha az tartana életben. Féltem, hogy ha elengedem nem bírnak el a remegő lábaim.
-         Bejöhetünk? – nézett rám kérdőn, de Rex nem várta meg az invitálást, egyből beszökött a lakásba mellettem. Szótlanul álltam félre, hogy bejöhessen Alex is, aztán egy ideig elbabráltam az ajtóval. Rex az ingaórámmal szemben ült le és a fejét forgatva bámulta a számára furcsa szerkezetet.
-         Te jó ég! Gaby! – kapta a kezét a szája elé Brandtner és fel-le kezdett el járkálni a nappaliban, amikor észrevette az iratokat. – Ezt honnan szerezted?
-         Hát Krapp...
-         Nem, inkább ne szólj egy szót sem. Azt hiszem jobb, ha nem tudok semmit. – ült le mellém a kanapéra. – Gaby, most egy oldalon állunk. – jelentette ki.
-         Mindig egy oldalon álltunk. Nem vagyok bűnöző vagy te az voltál eddig? – kérdeztem pimaszul.
-         Tudtam, hogy ez lesz. – forgatta meg a szemeit. - Gaby, elvették tőlünk az ügyet és Krapp megfenyegetett délután, hogy felfüggesztett mind a hármunkat, ha akadályozzuk a munkáját és folytatjuk a nyomozást.
-         Téged viszont érdekel, hogy mi van a háttérben. – folytattam.
-         Igen. Pláne most, hogy nálad vannak ezek a fontos dokumentumok...
-         Mondd ki! – csillant fel a szemem.
-         Szeretném, hogy....szóval....segíts. – nézett rám – Erre nem mondasz semmit? – kérdezte néhány percnyi csend után.
-         Cssss! Most kiélvezem a pillanatot. Évek óta erre vártam, hogy egy nyomozó a segítségemet kérje. Megkérdeznéd még egyszer?
-         Miért is jöttem ide? – fogta a fejét.
-         Hogy megkérj, hogy....
-         Gabriele Krausen szeretnélek megkérni rá, hogy segíts a nyomozásban. – mondta el szertartásosan. –  Most már jó?
-         Tökéletes.
-         De mit válaszolsz?
-         Segítek, de van egy feltételem.
-         Ettől féltem.
-         A  társadnak kell tekintened és mindenről be kell számolnod továbbá nem gátolsz az újságírói munkám folytatásában. – soroltam.
-         Ez kapásból három volt.
-         Elfogadod a feltételeim vagy nem?
-         El, de erről nem írhatsz cikket!
-         Erről nem, de másról fogok.
-         Ebbe nem egyezek bele.
-         Emlékeztetnélek, hogy tőled elvették az ügyet és a mappa – vettem el az asztalról és felálltam a kanapéról – még mindig nálam van.
-         Na jó. – egyezett bele vonakodva. – Én nem tudok semmiről, amit újságírás címszó alatt művelsz.
-         Tessék a dokumentumok! – dobtam az ölébe. Már átnéztem őket. Az államiak egyébként már műkődtek, Ziegler megkért, hogy tartsam távol magam ettől az egész ügytől, mert valami nagyon magas helyről kapott telefont. Egyébként a hivatalos tájékoztatás szerint Vitter öngyilkos lett és a nyomozást lezárták, de ezt a közleményt csak azért adták ki, hogy a média leszálljon az ügyről. Megnéztem a képeket is és az áldozat sérülései nem támasztják alá az akasztás tényét, továbbá a jelentés szerint a cipőjén sem volt az állványzatról származó rozsda és bár kövek voltak a zsebeiben, az ujjlenyomatai egyiken sem látszódnak, szóval Georg Vitter nem öngyilkos lett. – adtam elő, hogy mire jutottam, miközben kinyitottam egy üveg ásványvizet. – Miért nézel így? Hülyeséget mondtam? – kérdeztem Alexet, aki kikerekedő szemekkel nézett rám.
-         Te honnan értesz ehhez?
-         Apám rendőr volt és az ő régi könyveiből sok mindent megtanultam. De váltsunk témát, jó? – húztam el a szám. Nem szerettem róla beszélni, Alexnek pedig pláne nem akartam elmesélni a múltamban történteket. A felügyelő megértette, amit egy néma bólíntással jelzett. Épp meg akart szólalni, amikor a telefonja megcsörrent. Egy rövid beszélgetés után bontotta a hívást és a mobilt visszasüllyesztette a helyére.
-         Most muszáj lesz mennem. Munka van. Gyere Rex! – intette magához a kutyát és elindult az ajtó felé.
-         A mappát kérem. – szóltam utána.
-         Jobban meg akarom nézni.
- És mi a biztosíték rá, hogy vissza is kapom és nem nézed semmibe az egyességünket? – válaszoltam neki egy kérdéssel. Alex nagyot sóhajtva dobta le a mappát az asztalra és kiment az ajtón. Csak bámultam a csukott bejáratot. Alex tényleg megkért, hogy segítsek neki nyomozni? Magam sem tudtam, hogy miért de elkapott a nevetés és nem bírtam abbahagyni egész addig még néhány perc múlva meg nem szólalt a mobilom. Mosolyogva szóltam bele.
-         Gabriele Krausen
- Gaby! Azonnal ide kell jönnöd! – hallottam meg Jobst hangját a vonal másik végén, én pedig majdnem kiejtettem a kezemből a kis szerkezetet...

2 megjegyzés:

  1. Hú basszus, most már nagyon félek Gaby rémálmától!Tuti, hogy a végén azzal kapcsolatosan hívták!:S:S
    Egyébként nem semmi, ahogy választás elé állította Alexet!:D:D Rendesen láttam magam előtt a rendőr arcát!:D
    Rex még mindig imádnivaló!:)
    Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan bonyolítod tovább a Vitter-gyilkosságot!:) Lehet, hogy valami nagykutya van az ügy mögött, azért vették el Brandtneréktől az ügyet?Alig várom a folytatást!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erről most nem írok semmit, majd a folytatásból kiderül.
      Szegény Alexnek ez olyan érzés lehetett, mint amikor valaki elmegy fogat húzatni.Gaby meg élvezte a helyzetet. :D
      Rex mindig az :)
      Azt majd meglátod...ha úgy sikerül, ahogy azt előre kigondoltam, akkor tetszeni fog. ;) most nem kell majd rá annyit várnod.;)

      Törlés