Közlemény

Sziasztok!

Sajnos mégsem tudok a hétvégén frissíteni...Ráadásul pedig április 2 - 4. közt Pesten leszek, mert akkor lesz alkalmassági vizsgám az egyetemen, úgyhogy itthon sem leszek, de amint ennek vége hozom a frissítést!

 Addig is puszilok mindenkit!

Díj

Helló!

Ez a blogom is megkapta a második díját.:) Köszönöm Klausz! :)

Szabályok:

1. Értesítsd a blog tulajdonost, aki adja, hogy megkaptad.

2. Tedd ki a blogodra!

3. Írj le 6 dolgot magadról!

4. Írd ki, hogy kitől kaptad!

5. Add tovább 4- azaz négy - írónak!

6. Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!

7. Értesítsd a díjazottakat!

6 dolog magamról:

http://novelasdetangolita.blogspot.com/2012/03/dij_26.html

Akiknek tovább adom:

Az összes kedves barátomnak, aki ír. :)

9.fejezet

Helló!

Íme itt a folytatás! Extra hosszú lett.:D Én nem érzem olyan jól sikerültnek, de remélem, hogy azért tetszeni fog! :) Képeket most sem hoztam hozzá, mert azért még vigyázok a nettel, ugyanis engem is meglepett, hogy tegnap óta jó itthon. *kopp-kopp*.

Puszi:

Detti

- Kérlek ne hagyj cserben kicsikém! Légy szíves! – könyörögtem az autómnak, de csak nem akart beindulni. – Csak most az egyszer vigyél el Purkersdorfig meg vissza és holnap ígérem elviszlek nagyjavításra! Le leszel mosva és csillogni-villogni fogsz. Még a legapróbb csavarod is. Na gyerünk! – próbálkoztam tovább a kocsi beindításával, de hiába forgattam a slusszkulcsot, a motor minduntalan köhögő hangot hallatott az autó orrából és egy utolsó nagyobb morgással az utolsó reményemet is porrá zúzta, hogy még ma eljussak vele Purkersdorfba. Mérgesen szálltam ki belőle és belerúgtam egyet a jobb első kerekébe. – Hülye tragacs! – fordultam el kissé morcosan az autótól és az sem érdekelt, hogy az utcán többen is jól megnéztek maguknak. Előkerestem a mobiltelefonom és Melaniet tárcsáztam, szerencsére nem kellett sokáig csörgetnem.

- Melanie Nordeck – szólt bele a lány kicsit olyan hangon, mint aki nagyon kapkod és a háttérből motoszkálás zaja hallatszott.

- Csak én vagyok.

- Szia Gabi!

- Szia! Valami baj van?

- Most értem vissza a lakásomra és 5 perc alatt próbálom meg összeszedni az összes cuccot, amit vinnem kell, aztán indulok is a bátyámhoz. Te mikor indulsz?

- Épp ezért hívtalak. Nem indul be a kocsim...

- Akkor várj meg a ház előtt és 5 perc múlva ott leszek érted. – szakított félbe Mel.

- De te nem Timot fuvarozod?

- Timo nem lesz ott. Majd elmesélem útközben, hogy mi történt.

- Rendben. Akkor várlak!

- Ki sem mondod, hogy Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetz és már ott is leszek. – búcsúzott el tőlem Melanie, aztán letéve a telefont leültem az egyik közeli padra. Rengeteg mindenen járt az agyam, de igyekeztem kikapcsolni a munkát. Most csak pihenni akartam és jól érezni magam egy jó társaságban új embereket megismerve. Már alig vártam, hogy megismerhessem Mel testvérét is, mert rengeteget mesélt róla és arról is meg akartam bizonyosodni, hogy nem csak olyan alakok tagjai a testületnek, mint az a Brandtner. Pár percnyi várakozás után végre megérkezett Mel és pontosan előttem fékezett le a BMW-vel.

- A kocsi előállt! – nevetett, de az arcára volt írva, hogy aggódik is valami miatt.

- Nyugtass meg, hogy nem úgy fogsz vezetni, mint Schumacher! – ültem be mellé.

- Ne félj, nem száll el a kasztni! – indított.

- Nem is a kasztnit féltem.

- Egyben odaérünk, nyugi.

- Merem remélni. – nyugtáztam.

- Hogy ti Ralffal egyfolytában azért piszkáltok mert csak harmadszorra lett meg a jogsim! – csóválta meg a fejét mosolyogva.

- Nekünk elsőre is összejött. – húztam ki magam.

- Nekem is összejött volna, csak az a fránya tűzcsap útban volt. – vágott vissza.

- Jól van, ezt már ismerem. – legyintettem nevetve. – Na de ígértél nekem egy mesét arról, hogy hol maradt Timo. – váltottam témát.

- Múlt este a vacsora alatt Timot keresték telefonon. Valaki vagy valakik betörtek a műhelyébe és mindent össze-vissza borogattak, meg egy kisebb tűz is volt az egyik sarokban, de szerencsére még időben észrevettük és sikerült eloltani még mielőtt nagyobb baj lehetett volna. – komorult el az arca. – Ott voltam vele én is és ma is elmentem vele a műhelyébe, de azt mondta, hogy nyugodtan jöjjek el, pedig maradni akartam, de rájöttem, hogy semmiben sem tudok neki segíteni, ha meg láb alatt vagyok, az sem jó.

- Értem. Azok után amit a múltkor meséltél elég furcsa, hogy most meg betörtek hozzá. – gondolkoztam el.

- Igen. Nekem is épp ez jutott az eszembe.

- És elvittek valamit vagy csak felfordulást okoztak?

- Nem tudom. Még csak most kezdtek el átnézni mindent, hogy hiányzik-e valami. Gabi, én nagyon aggódok. Érzem, hogy baj lesz. – komorult el még jobban.

- Nyugodj meg Melanie! Timo nem hülye. Az is lehet, hogy ehhez a betöréshez annak a múltkori 3 alaknak semmi köze és csak egy kocsit akartak elkötni vagy otthon házilag akarták kicsit feltunningolni a saját autójukat a külvárosi menő gyerekek, amihez egyszerűbb volt ellopni a szerszámokat, mint megcsináltatni valahol. – igyekeztem megnyugtatni előszedve egy pár nappal ezelőtti hírt.

- Végül is hallottam a hírekben, hogy a múltkor ugyanez történt a város másik végében.

- Na látod. – beszélgettünk tovább, míg szépen magunk mögött nem hagytuk a várost és kiértünk a bécsi erdőbe. A nem rég beköszöntő tavasz gyönyörű volt ezen a környéken és üdítően hatott ránk, a 2 városi lányra a Bécs melletti kis falu. Mire kiértünk a falu szélére, Melt is sikerült teljesen megnyugtatnom, bár közben nekem is egyre több lett a kételyem a dologgal kapcsolatban, de most igyekeztem félrepakolni az összes negatív tartalmú gondolatomat. Amikor Mel leparkolt a kis település egyik legszélső házánál, aztán mind a ketten kiszálltunk az autóból, ám én csak akkor vettem észre, hogy a mobilom valahogy kicsúszott a nadrágzsebemből, ezért újra behajoltam az autóba, hogy kivegyem, aztán becsaptam a BMW ajataját, de azzal a lendülettel csuktam oda a felsőm csücskét is, ráadásul a madzagja be is akadt valamibe.

-Ezt már nem hiszem el! – puffogtam és ismét Mel kocsija felé fordultam, hogy kiszabadítsam magam, miközben a legjobb barátnőm próbált nem röhögőgörcsöt kapni. Egyszer csak a szerencsétlenkedésem helyett más felé kezdett figyelni, mert léptek hallatszottak a ház felől.

- Szervusz tesó! – sietett oda a testvéréhez a kertkapu felé.

„Na remek, jól be fogsz mutatkozni Gabi! A fenekem aztán tényleg szép látvány...” – puffogtam magamban, mire végre ki tudtam szabadítani magam és végre sikerült elszakadnom Melanie autójától. Becsaptam az autó ajtaját immáron harmadszor és az irányt Melaniék felé vettem. A legszebb mosolyomat elővéve néztem rá a legjobb barátnőm mellett álló alakra, hogy aztán úgy merevedjek meg, mint egy szobor. A meglepetéstől leesett állal és kikerekedett szemekkel néztem farkasszemet a kedvenc felügyelőmmel, Brandtnerrel, aki ugyanúgy megdöbbent attól, hogy engem ott lát, mint én az ő látványától.

-Alex ő itt Gabi, a legjobb barátnőm, akiről már annyit meséltem. Gabi ő Alex, a bátyám. – mutatott be minket egymásnak, de közben már izgatottan várta, hogy mi mit szólunk majd ehhez az egészhez és nagyon is jól mulatott a reakciónkon.

-Melanie, beszélnünk kell! – fordultunk egyszerre a lány felé Brandtnerrel.

-Jó-jó, de előbb hagy pakoljak le. – intett le minket Mel. A következő pillanatban pedig Rex is megjelent és vidáman körbeugrálta Melaniet, aki lehajolt hozzá és kicsit megdögönyözte a bécsi rendőrség büszkeségét.  Én is odamentem hozzá és megsimogattam az okos német juhászt, aki aztán felugrott és a szájába véve a legjobb barátnőm derekán megkötött pulóverének az ujját gyengéden húzni kezdte a ház mögé. – Na mi van, ti nem jöttök? – nézett hátra a válla felett, mert én és Alex egy lépést sem tettünk, hanem  egymást méregetve igyekeztünk megbarátkozni a gondolattal, hogy Melanie jól behúzott a csőbe mind a kettőnket. Én azonban hamar meguntam a dolgot és elsiettem Mel után, aki épp akkor ért a ház mögé, Rex pedig el is engedte.
- Sziasztok! – köszönt vidáman a hátsó udvarban tartozkodó 2 férfinek a legjobb barátnőm, ők pedig viszonozták a köszönést. – Ő itt Gabriele Krausen, a legjobb barátnőm és egyben az egyik kollégám. – mutatott be.

- Óh. Én Christian Böck vagyok. Szervusz! – lépett el a sütötől egy alacsony, szimpatikus figura és kezet fogtunk.

- Engem Fritz Kunznak hívnak, örülök, hogy megsimerhetlek! – állt fell az asztaltol a másik, kicsit nagyobb darab figura. Emlékeztem mind a kettőjükre, Böck volt ott Badenben és Kunz volt az, aki az irodában felvette a telefont.

- Mel ráérsz egy picit? – fordultam a legjobb brátnőm felé, mire ő egy nevetést visszafojtva bólintott. – Elnézést! – fordultunk a többiek felé.

- Gyere! – lépett be a házba. Én pár másodpercig tétováztam, hogy utána menjek-e, de aztán határozottan utána indultam és az ajtóban majdnem felborítottam Alexet, aki először csúnyán nézett rám, de aztán illedelmesen félre állt. Biccentettem neki, hogy köszönöm és beléptem az egyik helységbe, ami egyszerre keltette egy nappali és egy edzőterem hatását.

- Ugye most csak viccelsz?  – huppantam le a barátnőm mellé a kanapéra a hüvős nappaliban és keresztbefont karokkal vártam a válaszát.

-Nem. Alex tényleg a bátyám. –rázta meg a fejét még mindig az előbbieken mulatva magában.

- Remek, most már legalább a keresztnevét is tudom. Na de magyarázd el nekem kérlek, hogy miként lehettek testvérek, ha te Nordeck vagy ő pedig Brandtner!

- Ha megnéznéd a születésimet, akkor látnád, hogy bizony én is Brandtner vagyok.

- Akkor hogy lettél Nordeck? – néztem értetlenül Melaniera.

- Még gyerekek voltunk amikor a szüleink elváltak és én anyuval elköltöztem Innsbruckba, mert ott kapott állást a kórházban, Alex pedig itt maradt apával Bécsben. A szüleink viszonya szerencsére baráti maradt a válás után is és a szüneteket is úgy oldottuk meg, hogy vagy én jöttem Bécsbe, vagy Alex jött hozzán Innsbruckba és majdnem ugyanannyi időt töltöttünk itt is meg ott is, talán épp ezért gondolta úgy apa, hogy megpróbálja irányítani az életünket és a jogi pálya felé terel mind a kettőnket. A bátyám viszont nagyon hamar kijelentette, hogy neki semmi kedve ehhez az egészhez és rendőrnek áll, ami miatt egy pár napig haragszom rád volt köztük, de aztán megbékélt, mert én még mindig ott voltam, belőlem még faraghatott ügyvédet. Be is juttatott a salzburgi egyetem jogi karára, de már az első napon kiderült számomra, hogy ez nem az én világom. Belevágni is csak azért vágtam bele, mert abszolút fogalmam sem volt róla, hogy mit is kezdhetnék az életemmel és ez olyan kényelmes megoldásnak tűnt. Akkor már régebb óta fotóztam hobbi szinten és sokan próbáltak noszogatni afelé is, hogy kezdjek el profi szinten fogalakozni ezzel, ám sokáig nem mertem belevágni. Nem akartam apát sem megbántani és magamnak sem akartam rosszat, hogy olyasmit tanuljak, amihez semmi kedvem, úgyhogy álnéven iratkoztam be a fotós iskolába, anya lánykori vezetéknevét használva. Ez alatt a név alatt lett híres az a pár képem is amivel díjakat nyertem a különféle pályázatokon és így ismertek meg a fotós és az újságírókörökben is, ezért később már nem akartam változtatni rajta. – csapta össze a két kezét a mese végeztével Melanie.

- Értem. – gondolkoztam el az előbb hallottakon. – Egyébként nem úszod meg szárazon Melanie, hogy csőbe húztál. – fenyegettem meg miközben felálltunk a kanapéról. – Ja! Még egy kérdés. Mióta tudod, hogy az én felügyelőm és a te bátyád egy és ugyanaz?

-Amióta benn járt a szerkesztőségben, hogy letoljon a cikk miatt. – kuncogott.

-Azóta tervezted ezt az egészet, ugye? Szólhattál volna, hogy készüljek fel a nagy meglepetésedre. – támaszkodott az ajtófélfának Alex. – Egyébként sejthettem volna, hogy ez lesz az... – jegyezte meg szemforgatva.

-Ne haragudj rám bátyus, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki. – nézett kiskutyaszemekkel Melanie a testvérére.

-Ezzel Rex sem tud meghatni. – mosolygott a lányra - Egyébként már hiányoltuk a társaságotokat.

-Akkor már megyünk is. – indult el Melanie, mögötte pár lépéssel pedig én is, de ahogy elmentem volna a kedvenc felügyelőm mellett az megállított egy pillanatra.

-Itthon csak Alex vagyok és tegeződjünk.

-Oké Herr Brandtner. – idegeltem ki egy kicsit, ha már tálcán kinálkozott az alkalom.

- Fel nem foghatom, hogy hogyan barátkoztál össze Melanieval. Bár már az iskolában is a zűrősebb alakokat kedvelte. – fintorgott – Na de ha már egy asztalnál kell ennünk kössünk fegyverszünetet.

- Hát jó, de nem ígérek semmit. – vigyorogtam pimaszul.

- Én is csak addig gondoltam, amíg haza nem mentek. Ez a kerti parti semmin sem változtat.

-Pontosan Brandtner.

-Alex. – javított ki füstölögve és nagyon csúnyán nézett rám. – Még egy Brandtner és esküszöm hogy odabilincsellek a székhez. – fenyegetett meg.

-Az tényleg nagyon kemény büntetés lenne.

-Igaz is...nem akarok én magamnak rosszat,hogy itt maradj a nyakamon. – gondolkozott el.

Ahogy kiléptünk a hátsó kertbe, tanúi lehettünk Rex legújabb csínytevésének. Christian egy nagyobb darab húst tett a tányérjára, ám ahogy elfordult tőle egy pillanatra, hogy a poharáért nyúljon, a kutya elcsente a húsdarabot. Böck zavartan nézett körbe, de aztán a tekintete megállapodott a vele szemben ülő német juhászon, aki jóízűen nyalogatta a szája szélét.

- Rex! Már a második húst csented el! Mondd meg, hogy mi most akkor mit fogok én enni? – dorgálta meg a minél ártatlanabb képet vágó kutyát Christian, Rex válaszul pedig odavitte neki a kutyakajás zacskót, amin mindannyian nagyon jót nevettünk. Hogy véletlenül se kerüljek Alex közelébe, Christian és Fritz közé ültem le. Előbbi egyfolytában Rexszel hadakozott, mert a kutya szokás szerint őt tekintette a csínyei első számú alanyának, utóbbi pedig még ezen akis baráti összejövetelen is igyekezett úgy ülni az asztalnál, mintha egy öt csillagos étteremben vacsorázna. A délután nagyon jó hangulatban telt, sokat nevettünk Christianék sztorijain és jókat beszélgettünk, miközben én és Brandtner megpróbáltuk levegőnek nézni a másikat. Néhány órányi kikapcsolódás után azonban lassan mindenki elindult haza.

-Én még segítek Alexnek a rendrakásban és utána indulunk, jó? – állt fel Mel is az asztaltól.

-Hagyd csak, hazamegyek busszal. – intettem a fejemmel a buszmegálló felé.

-Gabi, most hétvége van.

-Akkor segítek. – álltam fel abban reménykedve, hogy így gyorsabban végzünk és előbb szabadulok.

-Szó sincs róla, te most vendég vagy itt. Menj sétálj egyet a ház körül addig.

-Hát jó.-egyeztem bele vonakodva, aztán kimenve a kapun elindultam jobbra. Mélyen belélegeztem a friss vidéki levegőt és élveztem az erdei sétát, közben pedig remek alkalmam nyílt kicsit elfilozófálni néhány dolgon. Még mindig hihetetlennek tűnt számomra, hogy Mel ennyire az orromnál fogva tudott vezetni, pedig előlem jobb esetben még a karácsonyi ajándékomat sem tudja senki sem titkolni, mert pillanatok alatt összerakom a kis megjegyzésekből, hogy mégis mire gondolnak a barátaim. Mindenre számítottam, de arra pont nem, hogy pont ez a tökkelütött zsaru a bátyja, mert teljesen más képet festett róla a barátnőm, mint amilyennek én ismertem meg. Na de ő persze hogy nem mondott róla rosszat, hisz testvérek. Őrület, hogy ezek ketten egy családból származnak, de néha produkál vicces dolgokat az élet... Miközben Melanie a legjobb barátnőm, Alex egy felfuvalkodott hólyag és még ő főfelügyelő, aki egyébkén nagyon irritáló, bár magam sem tudtam, hogy miért érzem úgy minden pillanatban, hogy a legszívesebben képen törölném egy palacsintasütővel. Biztos vagyok benne, hogy lesz még nem egy csörténk és ha tényleg úgy lesz én a tollammal illetve a klaviatúrámmal állok elébe. Amikor felnéztem a lábam előtt heverő kavics rúgdosásából a gondolatmenetem végén, akkor vettem csak észre, hogy egy teljes kört megtettem a ház körül.Kinyitottam a kaput és a ház mögé indultam, azonban valahol a ház oldalánál megálltam, a hátsó kertben ugyanis épp Alex játszott Rexszel. Előrébb osontam és hangtalanul álltam meg a ház sarkánál, onnan figyeltem őket tovább Annyira látszott, hogy a kedvenc felügyelőm mennyire szereti ezt a kutyát és a 4 lábú társa is ugyanígy viszonyul a gazdájához. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy néztem a kis párost. Mintha ez az Alex nem is ugyanaz lenne, aki jól letolt a szerkesztőségben...

-Nocsak, te mosolyogsz. – tette a vállamra a kezét Mel, én pedig ijedtemben összerezzentem, mert észre sem vettem, hogy mögöttem van.

-Tudod jól, hogy mit gondolok a bátyádról, de az is biztos, hogy a rajongásig szereti Rexet.

-Igen. Nagyon szereti az állatokat, különösen a kutyákat. Gyerekként is sok időt töltött velük.

-Az látszik. – nyeltem le egy rosszmájú megjegyzést, mert nem akartam tönkretenni a hangulatot.

-Indultok?-pillantott ránk Alex, miközben egy kisebb faágat fogott az egyik végénél, Rex meg a másik végénél húzta.

-Igen.-válaszolt Mel.

-Kikísérünk, várjatok. Gyere Rex!-futott el mellettünk Alex nyomában a kutyával. Először ő ugrotta át a kaput, utána meg Rex.

-Te jó ég! A kapu azért van, hogy kinyisd és így kisétálj rajta.Látod? – dorgálta meg a bátyját Mel.

-Minek ha át is bírom ugrani? – vont vállat Alex.

-Hagyd! A hímek szeretik fitogtatni a képességeiket.- szólaltam meg miközben én is kisétáltam a kapun, Mel pedig majd megpukkadt a röhögéstől, miután meglátta, hogy milyen képet vág a testvére.

- Szia bátyus! Majd a hétvégén megint jövök és akkor talán már Timo is el tud jönni. Vigyázz magadra,jó? – adott neki 2 puszit, aztán lehajolt Rexhez és megsimogatta az okos német juhász fejét. – Te is legyél nagyon jó és okos kutya! Na meg vigyázz a bátyámra! – állt fel mire Rex vakkantott egyet. Én is megsimogattam a kutyát, aztán pimaszul néztem Alexre.

-Akkor most szia vagy viszlát?

-Még szia.És holnaptól tudod,hogy mi lesz a vége, ha nyomozósdit játszol...

-Te is, hogy mi lesz a vége, ha akadályozol a munkámban...- ültem be Melanie mellé az autóba, ő pedig indított is. A nap egyre lejebb kúszott az égbolton, mi pedig mind a ketten nagyon fáradtak voltunk, még beszélgetni se nagyon beszélgettünk, hanem a gondolatainkba mélyedtünk, miközben magunk mögött hagytuk a kis erdőszéli házat...

8.fejezet

Sziasztok!


Mint ahogy azt írtam a chaten otthon sajnos korlátozott a net hozzáférésem, úgyhogy otthonról nem tudok frissíteni. Olvasni tudok, sőt még kommentet is tudok írni,csak fríssiteni nem enged. Nem tudom, hogy meddig tart még ez az állapot, de ha valahogy meg tudom oldani, akkor hozok frissítést.


Köszönöm a türelmetek és megértéseteket!

*

„Kedves Gabriele!
Elnézést kérek Öntől a múltkori igen modortalan és durva hangvételű levelemért! Szeretném Magának is megköszönni a segítségét, amivel hozzájárult a rendőrség munkájához, hogy megtalálják az én kicsi Sabinémet. Kérem fogadja el tőlem ezt a csekélységet, bár még ez is egy igen pici dolog ahhoz képest, amit én, mint anya érzek, hogy újra a karomban tarthatom a kislányomat! Remélem, hogy nyáron ott lesz a premieremen Mörbischben és akkor személyesen is találkozhatunk! Addig is minden jót kívánok Magának! 
Baráti üdvözlettel:
Nina Martin”
Mosolyogva hajtottam össze a pár soros levelet, ami a napi postám közt volt a számlák és reklámfecnik között, aztán kivettem a borítékból a benne lapuló 2 kártyát, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Az opera énekesnő 2 bérletet küldött nekem a mörbischi Seefestspiele előadásaira, méghozzá az egyik legjobb helyre. Visszatettem a levelet és a bérleteket a borítékba, aztán beraktam a többi fontos levél közé az otthoni íróasztalom fiókjába. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyit tud Nina Martin arról, hogy mit is csináltam én Badenben? Egy telefonhívásért túlzásnak éreztem ezt az egészet, de ha megtudta volna, hogy tevékeny résztvevője voltam az autósüldözésnek, akkor biztos nem írt volna ilyen szép levelet. Ráadásul fintorogva bár, de be kell vallanom, hogy jár egy piros pont annak a tökfej rendőrnek is, mert ezek szerint nem tagadott le, ugyanis kinéztem volna belőle, hogy azzal áll elől, hogy minden az ő érdeme. Az asztal tetejéről elvettem egy papírt és egy tollat, aztán nekiültem, hogy megfogalmazzam a választ Ninának, de aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hogy hová küldjem, mert lemondta az összes előadását Bécsben és szinte rögtön elutazott valahová a testvérével és a kislányával. Inkább félretettem a papírt és elhatároztam, hogy a munkahelyi gépemről írok majd az asszisztensének egy e-mailt, azt biztos megkapja. Felálltam az asztal mögül és még mielőtt elindultam otthonról a tányéromat és a bögrémet betettem a mosogatóba, aztán kisiettem az ajtón. Nagyon szép idő volt, azért gyalog indultam el a munkahelyemre. A belvárosba érve villamosra szálltam és a szerkesztőségtől nem messze lévő megállóig azzal utaztam, onnan pedig mosolyogva sétáltam el a lap székhelyéig. Egyszerűen élveztem a napsütést, amíg valaki meg nem törte az idillt.
- Gaby! Vigyázz! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – kiabált a hátam mögül Ralf, aki épp egy rollerrel száguldozott az utcán és az utolsó pillanatban sikerült előlle elugranom, ő pedig az orrom előtt 2 cm-rel száguldott el.
- Fék! – kiabáltam neki.
- Mi?
- Ott hátul. Csak lépj rá!
- Ez? – tette hátra a sarkát és megállította a rollert, de elfelejtette, hogy a 2 kerék nem áll meg magától az járdán és kis híján eldőlt, mint egy zsák liszt. – Soha többé! Soha! – csóválta a fejét. – Te meg mit keresel olyan nagyon? – nézett rám kérdőn Ralf amikor észrevette, hogy úgy nézek körbe az utcán, mintha elvesztettem volna valamit.
- A kandikamerát.
- Miért? – értetlenkedett tovább.
- Nem látom az autódat. – kuncogtam.
- Lecseréltem, mert szép időnk van. De most már nem tűnik olyan jó ötletnek. – nézett nagyon csúnyán a rollerre.
- Szerintem sem volt az, rollerrel közveszélyes vagy. – vigyorogtam tovább.
- Tudtam, hogy rád mindig számíthatok! – mosolygott rám angyalian a kollégám. – Munka előtt egy kávé? - -- Beszélni akarok veled, mert a segítségedet szeretném kérni.
- Részemről rendben. – egyeztem bele, mire Ralf rábízta a portásra a járművét, aztán átsétáltunk a Drechslerbe. Kértünk 2 kávét és leültünk az egyik legeldugottabb sarokban lévő asztalhoz a szabadban.
- Hallgatlak Ralf! – kortyoltam bele a forró fekete nedűbe és a csésze felett várakozóan néztem rá.
- Tudod, hogy ki az az Antonia?
- Arra az énekesnőre gondolsz, aki nem rég futott be, ugye?
- Igen arra. – bólintott.- Kaptam egy fülest róla...
- Állj! –szakítottam félbe - Ralf, nagyon jól tudod, hogy én utálok a hírességek magánéletében turkálni és semmi ilyesmiben  nem akarok részt venni.
- Tudom, de most ahelyett, hogy beszélsz inkább idd a kávédat és hallgass végig! – tett helyre pár szóval, aztán folytatta – Szóval kaptam egy fülest róla miszerint – egész közel hajolt hozzám és úgy suttogta a többit – egy üzletemberrel randizgat. Elkezdtem kicsit utána szaglászni és sikerrel is jártam, mert szereztem bizonyítékot rá, hogy tényleg van valakije ellentétben azzal, amit állít, de egyúttal több is kiderült. Egy másik lapnál jelent meg a pasasról pár cikk, miszerint nem egészen tisztességes eszközökkel érte el, hogy a vagyona megduplázódjon. Emlékszel a nagy rablássorozatra, amikor a belvárosban több bankot is kiraboltak egymás után néhány évvel ezelőtt?
- Igen. Emlékszem ott is egy befolyásos üzletemberről pletykáltak, aki az egész mögött állt, de sohasem bírták rábizonyítani, mert az egyik talpnyalója elvitte az egész balhét, a rendőrség pedig lezárta az ügyet. – tettem le a csészét az asztalra és nagyon is elkezdett érdekelni a dolog.
- Állítólag ezzel az alakkal randevúzgat Antonia. Én azért nem hoztam eddig nyilvánosságra a leleplező cikkemet a kis gerlepárról, mert reméltem, hogy segítesz nekem és minél többet megpróbálsz kideríteni a pasasról. Gondold el mekkorát szólna ez az egész a bulvársajtóban!
- Az engem nem érdekel, hogy a bulvársajtóban mekkorát szól majd. – legyintettem – Az érdekel, hogy ha tényleg van vaj a pasas füle mögött, akkor az a mocsok börtönbe kerüljön.
- Tudtam, hogy érdekelni fog a dolog. – dőlt hátra a székén mosolyogva Ralf.
- De akkor majd kérem az anyagod, amit eddig összegyűjtőttél.
- Natürlich! Már minden lemásoltam neked. Most viszont bocsáss meg, mert még össze kell futnom az egyik paparazzi haverommal, ígért nekem pár  jó minőségű képet. – pillantott az órájára Ralf -  A kávét meg írasd az én számlámra! – állt fel a kollegám és elsietett a Drechslerből. Az én csészémben még marad pár csepp kávé, ezért még a helymen maradtam és a körülöttem üldögélő embereket nézegetve apró kortyokkal ürítettem ki a csészét. Már előre örültem, hogy a grazi családlátogatástól feltöltődve, újult energiával vethetem bele magam ismét a munkába és a hülyébbnél hülyébb celebsztorik után végre ismét komolyabb témával foglalkozhatok. Az egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy Ziegler esetleg nemet mondana a Ralffal közös munkánkra, mert ha ügyesek és gyorsak vagyunk, akkor az év egyik legnagyobb vihart kavaró bombahírét  szállítjuk neki, ami jelentősen megdobhatja a lapeladási mutatókat is, neki pedig épp ez utóbbi volt a fő szempont. Miután kiürítettem a csészét felálltam az asztaltól és besétáltam a kávézó épületébe. Odamentem a pulthoz és pár szónyi beszélgetés után felirattam Suzannéval Ralf számlájára a kávékat meg azt a rétest is, amit azon frissíben vettem magamnak, mert amint megcsapta az orrom a frissen sült almásrétes illata, nem bírtam ki, hogy ne vegyek magamnak belőle. Kezemben a papírzacskóba tett finomsággal átsétáltam az út túloldalára és a szerkesztőség felé vettem az irányt. Amikor felértem az emeletre és benyitottam az irodába Ralf nem volt benn, viszont Melanie igen és láthatóan nem volt túl jó kedve.
- Szia Mel!
- Szia Gabi! Ott van az asztalodon egy sárga mappa, azt Ralf hagyta itt neked és üzeni, hogy köszöni a segítséged.
- Látom. – vetettem egy pillantást az asztalomra, de nem odamentem, hanem Melanieval szemben ültem le, aki az egyik fényképezőgépén babrált valamit. – Mi a baj Mel? Min rágod magad? – kérdeztem kedvesen.
- Ez egy hosszú történet. – hárított.
- Nekem van időm. – vettem ölbe a táskám és kivettem belőle egy fél csomag gumicukrot, amit még az egyik unokaöcsém adott nekem Grazban. – Gumicukrozással egybekötött lélekápolás, úgy mint régen? – mutattam fel a különféle cukrokat tartalmazó zacskót.
- Nem bánom. – sóhajtott egyet és letette a masinát az asztalra, aztán vett a gumicukorból. – Végül is már beszélni akartam veled erről az egészről, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek bele. Timoról van szó.
- Mit csinált? – döbbentem meg.
- Nos...Timo  ült pár évet.
- Timo? Börtönben? – nyeltem félre kis híján a gumimacit.
- Szinte még gyerekfejjel belekerült valami rablásos ügybe, de hogy mi volt ez az egész pontosan, arról nem nagyon beszélt még nekem sem. Váltig állítja, hogy amiért végül elítélték, azt ő el sem követte és én hiszek neki. Jó magaviseletért előbb szabadulhatott és ahogy kilépett a szabad levegőre megesküdött magának, hogy soha többet nem kezd illegális játszmákba, hanem talpra áll és új életet kezd, aztán megnyitotta a kis műhelyét a történet többi részét pedig már ismered.
- Csak nem belekeveredett valamibe? – kérdeztem még mindig az előbb hallottak hatása alatt állva.
- Épp ezt szeretném tudni én is. –sóhajtott Mel -  Tegnapelőtt együtt reggeliztünk, én pedig meg akartam lepni és csendben beosontam a nyitott bejárati ajtón hozzá, amikor is három nem éppen bizalomgerjesztő alakkal láttam beszélgetni a nappalijában. Ő persze rögtön azzal jött, hogy csak pár autóról volt szó köztük, de tudom, hogy hazudott. Azóta nagyon furcsán viselkedik és ez nyugtalanít.
- Nem hiszem, hogy Timo ismét be akarna szállni a mókuskerékbe. Ott a szép új élete, azt csinálja,amit szeret, sokat küzdött érte, hogy idáig eljusson és ami a legfontosabb szeret téged Mel! Már csak miattad sem teheti meg!
- De akkor mivel magyarázod a sok titokban lebonyolított telefonbeszélgetést? Azt hogy egyik napról a másikra kifordult önmagából?
- Úgy, hogy mi hiába tekintünk rá megtévedt bárányként, aki visszatért a nyájba, a másik oldalon álló alakoknak ő mindig közülük való marad. Még akkor is ha olyan példás életet él,mint Timo. Ő a maga részéről valószínűleg már lezárta az életének ezen szakaszát és tudomást sem akar róla venni többet, de időnként ha felbukkan egy arc a múltból, az feltépi a régi sebeket, amitől összezavarodik.
- Lehet, hogy igazad van, de akkor is attól rettegek, hogy egyszer a bátyámék viszik el egy reggelen mellőlem, vissza a börtönbe. – temette az arcát a kezébe.
- A bátyád egyébként mit szól ehhez az egészhez? –kérdeztem újabb adag gumicukrot eltüntetve a zacskóból.
- Még nem tud róla. Fogalmam sincs, hogy hogyan mondjam el neki. – sóhajtott.
- Ülj le vele egy csendes délutánon és mondj el neki mindent! Fontos, hogy tőled tudja meg és ne mástól, hogy kibe szerettél bele, pláne hogy nálatok elég speciális a helyzet. A tesód első sorban a testvéred és csak másodsorban rendőr, úgyhogy ha tényleg annyira jó testvérek vagytok mint ahogy én azt elképzelem az általad meséltekből, akkor nem fog nagyon akadékoskodni. – mosolyogtam rá bátorítóan Melaniera. – Attól meg ne félj, hogy Timot majd pont ő fogja bilincsben elvezetni, mert a barátod nem hülye és tudja, hogy ha újra illegális játszmákba kezd, akkor sokkal többet veszíthet, mint amennyit nyer.
- Köszönöm Gabi! – hajolt át az asztal felett és megölelt. – Most már sokkal jobban érzem magam.
- Mire valók a barátok? – mosolyogtam rá, amikor visszaült a székére. – Rám számíthatsz,tudod! Akár éjjel kettőkor is strandpapucsban. – nevettem el magam.
- Szavadon foglak! – eresztett meg egy halvány mosolyt ő is.
- Csak nyugodtan! – Ültem át a saját íróasztalomhoz és kézbe véve a sárga mappát elkezdtem átnyálazni a benne található papírokat és fotókat, Melanie pedig a fényképezőgépe memóriakártyájáról válogatta szét a képeket. Mind a ketten szótlanul merültünk el a saját dolgunkban egész addig, amíg Mel meg nem törte a csendet.
- Juj amíg el nem felejtem! Szombaton lesz egy kis kerti parti a bátyámnál Purkersdorfban, nincs kedved eljönni?
- Ha nem zavarok... – emeltem fel a tekintetem a papírokról.
- Nem fogsz. Végre bemutathatlak titeket egymásnak. – szinte dörzsölte a kezét, ahogy mondta.
- Mel, nem tetszik ez a nézés. Ugye nem akarsz vele összehozni? Ha igen akkor közlöm veled, hogy nagyon gyorsan verd ezt ki a fejedből! – tettem le a mappát az asztalra.
- Én? Titeket összehozni? Ugyan! –védekezett Mel - Csak már érdekel, hogy mit fogsz majd mondani róla. -Azért egy személyes találkozó és beszélgetés más mint az ha én mesélek Alexről. Egyébként pedig ő is szeretne megismerni, direkt kérte, hogy hívjalak el.
- Hát jó. De vigyázz, mert éberen fogok figyelni! – fenyegettem meg játékosan, aztán tárcsázni kezdtem az irodai telefonomon, mert a Horst Wiedeman utáni szaglászásom megkezdéséhez szükségem volt némi segítségre....

7.fejezet

Timo már nagyon készült a közös reggelire Melanieval. A hétvégét együtt szerették volna tölteni, de neki halaszthatatlan családi ügyek miatt el kellett utaznia az osztrák fővárosból, így ezzel a közös reggelivel akarta kárpótolni a szerelemét a kútba esett tervezett program miatt. Már elöző nap megvett mindent, mi szem, szájnak ingere és jó kedvel állt neki összekészíteni a finomságokat, miközben lefőzött egy adag kávét. Timo mindig is utálta a házimunkát, de mivel egyedül élt a kényszer rávitte, hogy mégis elvégezze és most ki is akart tenni magáért, ha már miatta nem alakulhatott úgy Mel hétvégéje, ahogy tervezték. Ahogy elkészült, hátralépett néhány lépést és elégedetten bólogatva szemlélte a művét, amikor is kopogtatás zavarta meg a műélvezetben. Odadobta a sarokba a konyharuhát és a tükörben még utoljára ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e majd egy szál vörös rózsát a háta mögé dugva ment oda a bejárathoz. Amint résnyire nyílt az ajtó 2 megtermett fickó tört be rajta és Timot sarokba szorították.

-         De szép lakásod van! – lépett be egy idősebb férfi is a szobába majd megállt vele szemben.

-         Horst, micsoda meglepetés! – fintorgott a látogatójára ismerve Timo.

-         Csak nem vendéged lesz? – nézett az étkező felé az idősebb férfi, aztán intett a másik kettőnek, hogy hátrábbmehetnek pár lépést nagyobb mozgásteret hagyva ezzel Timonak. – Biztos egy nőt vársz. A barátnőd? Na jó, erre nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. – vett el az asztalról egy almát és jóízűen beleharapott -  Inkább azt mondd meg, hogy érdekel-e az ajánlatom!

-         Én többet nem dolgozok neked! Ültem már pár évet és ez nekem bőven elég volt, nem akarok még egyszer visszakerülni oda!

-         De gondold meg! Rengeteg pénzt kereshetnél! Nekünk pedig szükségünk lenne egy megbízható emberre.

-         Soha többé nem kezdek illegális játszmákba, Horst! Új életet kezdtem és ez nekem így tökéletes.

-         Hát jó, én nem kényszerítelek. – ült ki ördögi mosoly az idősebb férfi arcára – De ismersz, hogy milyen vagyok...nem nagyon szeretem, ha nemet mondanak nekem.

-         Bocsi, hogy csak így betörtem, de nyitva volt az ajtó! – lépett be a szobába nevetgélve Mel. – ööö...Jó reggelt! – komolyodott el. – Zavarok?

-         Nem Melanie, az urak már mennek is. – nézett jelentőségteljesen Horstra és a másik kettőre Timo.

- Igen, már megyünk is. Viszlát kisasszony! – biccentett Mel felé az idősebb férfi és nyomában a 2 gorillával elindult az ajtó felé. – Még hallani fogsz felőlünk, Timo! – mondta fenyegetően búcsúzásképp úgy, hogy Mel ne hallja, aztán mind a hárman beültek egy méregdrága autóba és elhajtottak a ház elől. Timo nagyot sóhajtva dőlt neki az ajtónak, miután becsukta és arra eszmélt fel, hogy Mel a vállát kezdi el masszírozni, hogy így oldja fel a barátja feszültségét.

-         Mi a baj? Mit akart tőled ez a 2 alak? – érdeklődött kedvesen.

-         Nem érdekes, csak pár autóról volt szó. – füllentette.

-         És ez zaklatott fel ennyire? – kérdezte hitetlenkedve a lány.

-         Fáradt vagyok, ennyi az egész. – próbált hárítani.

-         Ugye nem akarod újra kezdeni a rablásokat? – nézett gyanakodva Timora.

-         Semmi pénzért sem. Ha visszamehetnék az időben jól seggbe rúgnám az akkori önmagamat ezért az egészért. Hülye voltam, hogy akkoriban belementem. Nem érte meg... – fordult Mel felé Timo.

-         Ami volt elmúlt, ne rágódj rajta! Leülted a büntetésed és kész, lépj tovább!

-         De hogy lépjek tovább, amikor sokaknak még mindig rosszfiú vagyok?!– csattant fel.

-         Nekem és azoknak, akik szeretnek te egy értékes ember vagy. A műhelyed nagyon is jól megy, kimásztál a gödörből és megmutattad, hogy az az egész csak egy ifjúkori ballépés volt. Én így fogadlak el és szeretlek, ezt ne feledd! – bújt hozzá Melanie. – Tudom, hogy olyan dolgokat is rád bizonyítottak,amit el sem követtél és segíteni fogok neked, hogy tisztára moshasd a neved.

-         Mi is lenne velem nélküled? – sóhajtott egyet Timo és átölelte a lányt. – Gyere, reggelizzünk!

- Az jó lesz, mert már jobban kong a gyomrom az ürességtől, mint a Stephansdom nagyharangja. – nevetett a lány, aztán átsétáltak az étkezőbe, hogy meghitt hangulatban lássanak neki a közös villásreggelinek. Elmesélték egymásnak a hétvége eseményeit, Melanie pedig néhány fotót is elővett a táskájából, amit a barátaival közös pikniken készített és megmutatta szerelmének. A meghitt hangulatban gyorsan repült az idő és gyorsan fogyott az étel is az asztalról, Timoék pedig már csak azt vették észre, hogy az utolsó morzsákat csipegetik az előttük lévő tányérból.

-         Ez nagyon jól esett! – gyűrte össze egy gombócba a szalvétát Mel.

-         Elviszlek a szerkesztőségbe. – dobta be a mosogatóba az üres tányérokat és poharakat Timo.

-         Köszi! – lépett oda hozzá a lány és hátulról átölelve a derekát adott egy puszit a barátja arcára. Szinte ugyanebben a pillanatban szólalt meg Mel mobilja, a lány pedig odasietett a székhez, amin az imént ült, hogy a támlájára akasztott táskájából elővehesse a mobilját. Széles mosolyra húzodótt a szája, amikor meglátta a kijelzőn villogó nevet.

-         Szia tesó! – szól bele vidáman.

-         Szia hugica! Lenne egy kérdésem hozzád, mint nőhöz, aki háziasabb, mint én.

-         Hallgatlak!

-         Ha a fehér ingemet sikerült összemosni a színessel és az összefogta, akkor ki tudom belőle imádkozni valahogy? A végeredmény rózsaszín lett...

-         Akkor nincs remény. De megnyugtatlak Alex, most divatos a rózsaszín. – kuncogott a telefonba.

-         Jaj köszi, hugi! – replikázott vidáman - Rex, te veszel újat! – hallotta Mel, amint a bátyja a kutyához beszél.

-         Ne fogj mindent arra a szegény kutyára!

-         Pedig ő volt. Nem elég gyorsan kapta meg a reggelijét, ezért elcsente az asztalról az egyik piros mappát, amit épp át akartam nézni aztán eldugta a mosógépbe, én meg nem vettem észre.

-         Jól tette! – nevetett a történeten Mel. – Ez meg mi volt? – kérdezte, miután egy nagy puffanás és egy kiáltás keveredett a földre eső tárgyak csörömpölésével, aztán Alex nevetésével.

-         Rex és Christian ugyanazt a zsömlét nézték ki maguknak.

-         Hagy találjam ki, Rex nyert. – mosolygott a telefonba Mel.

- Mint mindig. De most leteszem, mert dolgoznom kell. Majd még beszélünk Melanie! Szia! – búcsúzott el Alex a testvérétől és letette a telefont, amikor látta, hogy Kunz kezében néhány papírral lép be az irodába.

-         Utánakérdeztem a grazi kollégáknál Gabriele Krausennek, ahogy kérted. Itt van minden, amit sikerült megtudnom róla. – sétált egyenesen Alex asztalához Fritz és odaadta neki a papírokat. – Nem volt még büntetve, de néha sikerült kicsit összetűznie a rendőrséggel a túlzott kíváncsisága okán. Leleplező cikksorozatot írt a grazi polgármester illegális üzleteiről, aminek következtében elég bizonyítékot gyűjtött össze, hogy le lehessen tartóztatni.  – mondta el zanzásítva a papírok tartalmát Kunz.

-         Köszönöm!- biccentett a főfelügyelő és az iratokba mélyedt.

-         Veled meg mi történt? – nézett kérdőn Böckre Fritz, ahogy leült a saját íróasztalához.

-         A szokásos. – intett a fejével kissé bosszúsan Rex helye felé a sarokba Christian, de közben már a szája sarkában egy mosoly játszott. Persze néha bosszantotta, hogy nem jut neki a harapnivalóból és ha éhes, neki kell elmenni venni még egy szalámis zsömlét, de képtelen volt haragudni az okos német juhászra.

-         Megeheted az enyém, én is vettem magamnak egyet. – dobta oda a becsomagolt szendvicset Christiannak Fritz, aki még épphogy Rex előtt elbírta kapni a szalámis zsömlét.

-         Köszi! – nézett mosolyogva Kunz íróasztala felé, ahol kollégája már a ceruzák elrendezésébe mélyedt. – Te pedig ne legyél ennyire telhetetlen! – dorgálta meg az asztala előtt ülő Rexet, aztán falatozni kezdett, a kutya pedig visszament a helyére és a fülét hegyezve figyelte tovább a 3 jó barátját.

-         Krausen? Ez az az újságírónő, ugye? – kérdezte Christian a Brandtnert.

-         Igen. – tette le az asztalra a papírokat Alex – Kicsit utána akartam nézni, hogy tudjuk, hogy mire számítsunk.

-         És mit tudtál meg?

-         Azt, hogy készüljünk fel, mert valószínűleg még sok fejfájást fog okozni nekünk. – állt fel az asztalától és átment az iroda másik végébe, hogy töltsön magának egy kávét. – Szereti a munkánkba üti az orrát és nem nagyon lehet ettől a szokásától eltántorítani. Legalábbis Grazban nem tudták.

-         Értem. – mélyedt egy akta tanulmányozásába Christian.

Alex kezében a kávéjával odasétált Rex helye mellé és az utca forgalmát nézte. Lassan iszogatta a fekete lét, a másik kezével pedig a német juhász füle tövét vakargatta. „ Majd én leszoktatom róla, hogy nyomozónak képzelje magát!”...

6.fejezet

Kicsit gyorsabb tempóra kapcsoltam és pár házzal lentebb meg is találtam a fehér autót. Félreálltam az út szélén és gyalog közelebb lopóztam a házhoz. Az ajtó üvege be volt törve és egy láthatóan zavart nő kezében egy rózsaszín mózeskosárral beült egy kék autóba az udvaron, aztán sietve elhajtott, miközben a fehér kocsival érkezett 3 férfi idegesen járkált fel-alá a házban. Gyorsan visszaszaladtam az autómhoz és idegesen kezdtem el fellapozni a 2 nappal ezelőtti Kuriert. Életemben először hálát adtam az Istennek, azért a rossz szokásomért, hogy hónapokig gyűjtöm az újságokat és a különféle papírokat a hátsó ülésen. Ahogy megtaláltam a keresett oldalt az csak megerősített abban, amire az előbb is rájöttem: Ez a nő az volt, aki elrabolta Nina Martin gyerekét.

Azonnal tárcsázni kezdtem a bécsi rendőrség számát és elindultam a gyerekrabló után, hogy minél pontosabban meg tudjam mondani Brandtneréknek, hogy hol keressék.

-         Vegyétek már fel! Mi lesz már?! – doboltam idegesen az ujjaimmal a kormányon, ahogy hallottam, hogy kicsöng a telefon, de senki sem veszi fel.

-         Kunz, gyilkossági csoport – vette fel végre valaki.

-         Gabriele Krausen vagyok és a gyerekrablás ügyében telefonálok. Az előbb az orrom előtt ment el Frau Fischer kezében a kicsi Sabinével, jelenleg Badenben vagyok az üdölőövezetben és ha jól látom az egyik üresen álló nyaralóba ment be. –álltam félre pár háznyival lentebb, ahonnan jól láttam, hogy mit tesz ez a Frau Fischer.

-         Brandtner felügyelő már úton van odafelé, de máris átadom neki az információt. Köszönjük! – tette le a telefont Kunz és én is bontottam a hívást. Ám alig vettem el a kezem a hívást bontó gombról a mobilom máris csörögni kezdett és számomra ismeretlen számot írt ki.

-         Gabriele Krausen, tessék! – nyomtam meg a hívást fogadó gombot.

-         Alexander Brandtner, gyilkossági csoport. Mondja, hol van most pontosan? – hallottam meg a kedvenc felügyelőm hangját a vonal másik végén.

-         A Kirchengasse és a Berggasse sarkán.Innen pár háznyival lentebb a Berggassén az egyik üres nyaralóban bújt el a nő.

-         Maradjon ott és ne csináljon semmit! Azonnal ott leszünk.

-         Herr Brandtner, van egy kis probléma. 3 férfi egy fehér autóval épp most indult el errefelé és nagyon úgy néz ki, hogy ők is a nő nyomában vannak. – vettem észre az útnak induló 3 férfit.

-Scheiße! Ez a magánnyomozó lesz. – jegyezte meg valakinek a felügyelő. – Akkor se avatkozzon bele, Frau Krausen! – figyelmeztetett - Köszönjük, máris ott vagyunk. – bontotta a beszélgetést Brandtner és ezzel egyidőben a Berggasséba torkolló egyik mellékutcában feltűnt a fekete Alfa. A Volkswagennel épp ekkor fordultak be az utcába, miközben a gyerekrabló megneszelve a bajt, ismét beugrott az autójába a gyerekkel és elhajtott. Amikor a fehér autóval épp nagyobb sebességre akartak kapcsolni, hogy utolérjék a nőt Brandtner kifarolt eléjük az Alfával, teljes szélességében elzárva előttük az utat. A hátsó ülésről villámgyorsan ugrott ki egy másik rendőr és a Volkswagen utasait nekiállt igazoltatni, miközben Brandtner ismét irányba állította az autót és padlógázzal elindult a gyerekrabló után. Nekem sem kellett több, én is beugrottam az autómba és először lassan mentem, mintha csak a házszámokat figyelném, aztán amint elhaladtam az igazoltató rendőr mellett, fokozatosan gyorsítani kezdtem, amíg meg nem láttam magam előtt a kék Suzukit üldöző Alfát. Amikor kiért a városból a nő egy darabig befelé haladt az erdőben, de néhány méter után egy sorompó állta az útját, ezért kiszállt az autóból és futva menekült tovább. Brandtner még szinte le sem állította a motort, Rex már akkor kiugrott a megszokott helyéről és elrohant a nő után, a felügyelő pedig próbálta a kutyát követni. Fischer egész addig futott, amíg csak bírt, de felérve egy magaslat tetejére már nem vezetett tovább az út, csak egy mély szakadék tátongott a lába alatt. Kezében a kicsivel a szakadék legszélére egyensúlyozott és ott próbált meg valamit kitalálni, hogy tovább tudjon menni, amikor is megérkezett Brandtner, én pedig egy fa takarásában bújtam el, onnan néztem, hogy mihez kezd most a felügyelő.

-         Nem vehetik el tőlem! Ő az én lányom! – kiabált rá a nő.

-         Én csak segíteni szeretnék magán és a kis Sabinén. – próbált a nő lelkére beszélni Brandtner.

-         Őt nem Sabinének hívják, hanem Heidinek.

-         Bocsánat, akkor a kis Heidin. –javította ki magát a felügyelő. - De nagyon kérem, lépjen két lépést hátra a szakadék széléről! Nem akarhatja, hogy a picinek baja essen! –kérlelte.

-         Ha el akarják venni tőlem, akkor vele együtt fogok innen leugrani! – fenyegetőzött a gyerekrabló.

-         Senki sem akarja magától elvenni a gyereket! Kérem tegye le a mózeskosarat és beszéljük meg a dolgot!

-         Nem hiszek magának.

-         Nézze rajtam kívül nincs itt senki. – mutatott körbe maga körül Brandtner – Megígérem, hogy egy lépést sem fogok maga felé tenni, de tegye le azt a mózeskosarat és beszélgessünk!

- Hát jó. – egyezett bele a nő miután körbenézett és nem látott senkit sem magán és Brandtneren kívül. A mózeskosarat a szakadék szélétől kicsit beljebb tette le, aztán odafordult a felügyelőhöz. – Heidi nagyon aranyos kislány. Tudja, hogy mióta vágytam már egy saját gyerekre? Mutti mindig azt mondta, hogy belőlem sohasem lesz jó anya, de most bebizonyítom neki, hogy tévedett. Az a Nina nem tőrödött vele eleget, otthagyta egy szerep kedvéért, az ilyen nem való anyának, én viszont minden időmet vele töltöm. Tőlem rengeteg szeretet kap és mindene megvan, nem úgy mint annál a Nina Martinnál. Soha nem bíznám babysitterre. Nagyon szeretek vele vasárnaponként a Praterben sétálgatni és este a karomban tartva mesélni neki. Én akarom megtanítani beszélni és járni. Heidi mostantól az én lányom. – jelentette ki a nő Brandtnernek, aki úgy tett, mint aki figyelmesen hallgatja a mondanivalóját, de közben fél szemmel Rexet figyelte, aki teljesen észrevétlenül osont oda a mózeskosárhoz, hogy a fogai közé szorítva a kosár egyik fülét csendben biztonságos helyre vigye a kicsit. Az okos rendőrkutya az erdő felé húzta a mózeskosarat, épp oda, ahol én lapultam, így amikor a közelembe ért elvettem tőle a békésen szunyokáló picit. A nő egyszer csak lenézett és észrevette, hogy nincs ott a mózeskosár. Vissza akart szaladni az erdő felé, hogy megkeresse, de akkor az a másik rendőr rávetette magát és Frau Fischer akárhogy próbált szabadulni, már nem tudott, végül pedig feladta a harcot, amikor látta, hogy a másik fél sokkal erősebb. A láthatóan idegileg összeomlott nőt Böck kisérte vissza az autókhoz és másik 2 rendőrrel együtt elvitték az erdő széléről.

 Én a kocsim motorháztetejének dőlve próbáltam megnyugtatni a közben keservesen sírni kezdő Sabinét. Sem a cumi nem kellett neki, sem semmiféle játék nem kötötte le a pici figyelmét és a pelusa is még tiszta volt. Akármivel próbálkoztam mindentől csak mégjobban sírni kezdett egész addig, amíg meg nem látta Rexet. Amikor észrevette a német juhászkutyát a 2 kis kezével megpróbált utána nyúlni és mindenáron meg akarta fogni. Rex felágaskodott 2 lábra és rátámaszkodott a motorháztetőre, aztán érdeklődve figyelte Sabinét, aki addig-addig ügyeskedett, amíg el nem érte a kutya buksiját, ő pedig kezes bárányként hagyta, hogy a kicsi össze-vissza fogdossa és húzigálja a fülét.

-         Jól van Sabine, ne piszkáld a kutyust! – szóltam rá gyengéden a kicsire.

-         Megnyugodott most már a pici? – lépett mellém Brandtner.

-         Amint idejött Rex abbahagyta a sírást. – jegyeztem meg mosolyogva.

-         Nagyon szereti a gyerekeket, mindig odamegy, ha egy síró kisgyereket lát. – veregette meg barátságosan a kutya oldalát Brandtner.

-         És a gyerekek is szeretik Rexet.- mondtam, mire a kutya leült a gazdája mellé és egyetértően vakkantott egyet.

-         Most már vissza kell vinnünk Sabinét az édesanyjának.  – vette át tőlem a kislányt és az időközben visszatért Böcknek adta oda, aki visszafektette a mózeskosárba és betette biztonságosan rögzítve az Alfa hátsó ülésére. – Egyébként most tudja, hogy minek kellene következnie? Ugye emlékszik még a mi kis beszélgetésünkre? – nézett rám Brandtner.

-         Igen, nagyon is jól emlékszem. – fintorogtam – Maga azóta sem lett illedelmesebb. Semmi köszönöm vagy valami? – fontam keresztbe a karjaim.

-         Azért ússza meg, mert segített és eltekintek attól is, hogy egész idáig követett miközben Frau Fischert üldöztem. De holnaptól ismét érvénybe lép,amit az irodában modtam magának.-figyelmeztetett

-         Óh de kedves! – csattantam fel – Ugye megköszönnöm azért nem kell? Most is épp azért nem Bécsben az irodában ülök a cikkem felett, mert magának hála a főnököm szabadságra küldött. De visszafelé sült el a puska Herr Brandtner, mert hiába érte el, hogy pár napig ne legyek láb alatt, mégis itt vagyok. – néztem kihívóan a felügyelőre.

-         Miért érzem azt, hogy maga még sok fejfájást fog okozni nekünk? Látom nem adja fel egykönnyen, de majd lenyugszik,ha meglátja, hogy komolyan gondoltam,amit mondtam. – nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót Rexnek.

-         Majd meglátjuk, hogy meg meri-e tenni! Olyan cikket fogok írni akkor a Kurierba arról, hogy korlátozza egy újságíró munkáját, hogy utána a bocsánatomért fog esedezni! Kérdezzen csak utána a grazi kollegáinál, ők tudnának rólam mesélni.

-         Tényleg? – kérdezte vigyorogva Brandtner miközben beszállt az autóba. – Viszlát Frau Krausen!

-         Egyenruhás majom! – toporzékoltam dühösen az autóm mellett állva.

-         Sértegessen csak, hosszabb lesz a bűnlajstroma. Amúgy nem vagyok egyenruhában.

-         Magának miért kell mindent meghallania? Á inkább megyek is. –legyintettem idegesen -  Viszlát!  – vágtam be magam az autóba és kövér gázt adva elindultam vissza a városba Maria néni kenőcseiért, miközben Brandtnerék az ellenkező irányba indultak, hogy visszavigyék Bécsbe az opera énekesnőnek a régen látott kislányát, akiért már napok óta szakadatlanul aggódott és imádkozott...

5.fejezet

-         Rex nem akarod hagyni, hogy egyszer én ülhessek oda előlre? –kérdezte Christian a kutyát, aki beugorva a fekete Alfába kényelmesen befészkelte magát az anyósülésre.

-         Próbálj meg cserébe fel ajánlani neki valamit!- adott ötletet a kollegájának Alex, miközben belebújt a zakójába.

-         Dupla adag szalámis zsömle? – kérdezte reménykedve Böck. Rex az étel említésére oldalra biccentett fejjel nézett rá, egy pillanatig úgy tűnt, mintha érdekelné az ajánlat, de aztán vakkantott egyet és még jobban befészkelte magát az ülésre.

-         Hát Christian, ez nem fog menni. Abban a kérdésben, hogy hová üljön ha kocsikázni megyünk, Rex hajthatatlan. – szállt be mosolyogva az autóba Alex.

- Jó, ha nem hát nem. –vont vállat Böck - Már én is megszoktam itt hátul. –ült be a hátsó ülésre, aztán elindultak Brandtner felügyelő purkersdorfi házától. Amikor visszatért Bécsbe, akkor még a különleges osztag tagjaként, vett magának egy kis lakást a belvárosban, de amikor átkerült a gyilkosságiakhoz a kutyával együtt ezt a kis házat is megörökölte, amit cseppet sem bánt. Böck is még nagyon jól emlékezett rá, amikor Rex és Alex először találkoztak. A kutya akkor már hosszú napok óta depressziós volt és elég volt csak Moser felügyelő nevét említeni előtte, máris szívszaggató vonyításba kezdett. Ő és az akkori kollegája, Höllerer akármit próbáltak csinálni a 4 lábú barátjukkal, semmi javulást nem értek el nála. Rex továbbra is keveset evett és ivott, egyáltalán nem aludt és a házból sem volt hajlandó kimenni, de minden megváltozott, amikor az új fiú megjelent. Brandtner rögtön megtalálta a közös hangot Rexszel és már az első alkalommal elérte, hogy a kutya átaludja az éjszakát, ő pedig már azon az éjjelen azon gondolkozott a békésen szunyokáló német juhászt figyelve, hogy azt a néhány bútorát és egyéb holmiját hová helyezné el a házban. Másnap Rex már játszani is akart és visszatért az irodába Höllerer, Böck és az új barátja, Brandtner felügyelő mellé, akinek az életét már az első közös ügyük alkalmával 2x is megmentette, azóta elválaszthatatlan egymástól Alexander Brandtner és Rex. Amikor leparkolt a belvárosi társasház előtt, Rex ugrott ki először az autóból és szaladt oda a ház kapujához.

-         Parancsolj! – nyitotta ki neki az ajtót Alex, aztán ő is és Christian is belépett a lépcsőházba.

-         Melyik is a házmester lakása? – kérdezte tanácstalanul körbenézve Böck.

-         Ez lesz az. – indult el határozott léptekkel Alex a bejárathoz legközelebb eső ajtóhoz, aztán bekopogtatott.

-         Máris jövök. – kiabált ki egy idősebb nő a lakásból, aztán kinyitotta az ajtót. – Óh maguk azok! – ismert rá a 2 felügyelőre és a város leghíresebb rendőrkutyájára. – Gondolom megint Frau Fischer lakásának a kulcsa kell.

-         Pontosan.

-         Itt is van, már előkészítettem. – nyújtotta oda a kulcsot Brandtnernek.

-         Köszönjük! – mosolygott rá az asszonyra.

-         Majd hozzák vissza!

-         Természetesen! – válaszolt a házmesternek Alex miközben Rexszel a lépcsőn indultak felfelé, Christian pedig a liftet hívta.

-         Mi nyertünk. – jegyezte meg Alex a lépcső tetején várva a liftből épp akkor kilépő kollegáját.

-         De nem sokkal.- vágott vissza Böck.

Alex beillesztette a kulcsot a zárba, aztán kinyitotta az ajtót. Rex pedig befutott a lakásba és megérezve, hogy járt itt a nő a gyerekkel, rögtön a gyerekszobába futott. Orrával beletúrt a hintaszéken heverő ruhák közé, de nem talált semmi érdekeset. Christian a szekrényekben kezdett kutatni, Alex pedig az éjjeliszekrény fiókjából szedett elő egy kis dobozkát. A lakat már nem zárt rendesen, ezért könnyen le tudta róla pattintani és kinyitni a kis ládikót. Mindenféle papírok hevertek benne: cikkek Nina Martinról, közte azzal az interjúval, amiben először közölte a nyilvánossággal, hogy visszatér a színpadra, levelek, néhány számla különféle babaholmikról és rengeteg kiskori fénykép és képeslapok.

-         Találtál valami érdekeset? – lépett be a szobába Christian.

-         Látszik, hogy régóta tervezte ezt a gyerekrablást. Nézd mennyi cikk van itt Nina Martinról! – mutatott Brandtner egy kisebb halom papírra az ágyon, mire Böck odanézett.

-         És ezek? – fordult ismét Alex felé.

-         Régi fényképek és képeslapok. Szinte mindegyik Badenben készült. Nézd erre azt írták: „A világ legcsodálatosabb helye”  – olvasta fel a megsárgult fénykép hátulján lévő írást. – Erre meg azt, hogy „Itt papi sem talált ránk soha”. – megfogta az összes képet és visszatette a ládikóba.

-         Mit gondolsz, most ott bújkálhat?

-         Biztos olyan helyen van, amit nagyon jól ismer. Baden pedig ezek szerint nem ismeretlen neki és az üdülők közt most nem hiszem, hogy sokan járkálnak, ott észrevehetetlen tud maradni. –állt fel az ágyról Alex – Gyere Rex! Indulunk! –hívta magához a kutyát, aki tettre készen jelent meg a szoba ajtajában – Elmegyünk egyet kirándulni!

„De hülye vagyok!” – morogtam a takarómat a fejemre húzva. Kinyúltam a paplan alól és úgy kezdtem el az óra után kutatni az éjjeliszekrényen. Mire a kezembe akadt, magától is abbahagyta a fülsüketítő ricsajozást. Persze hajnalban ébresztett, mert elfelejtettem átállítani. Ma nem kellett mennem dolgozni, ezért átfordultam a másik oldalamra, de akárhogy is próbáltam még egy kicsit aludni, sehogysem ment. Bizsergést éreztem a 2 lapockám közt, ez pedig azt jelentette, hogy történni fog valami velem izgalmas dolog a nap folyamán  és ez nem nagyon hagyott nyugodni. Megpróbáltam elhessegetni magamtól ezt az érzést, de nem nagyon ment, mert szinte semivel sem tudtam lekötni magam otthon. Gondoltam egyet és kezembe véve a telefont felhívtam a szüleimet, eldöntöttem, hogy a hétvégét Grazban töltöm. Gyorsan összepakoltam pár cuccomat és bezárva a lakásomat indítottam is. Ám még mielőtt a stájer város felé vettem volna az irányt beugrottam a Drechslerbe egy kávéért.

-         Guten Morgen Gaby! Csak nem benn voltatok egéz éjjel? Korán van még a tízóraihoz.– fordult hozzám mosolyogva Suzanne.

-         Guten Morgen Suzanne! Nem. Sajnos most nem dolgozom. – fintorogtam. – Kérek egy méreg erős feketét!

-         Máris. – fordult el a pulttól. – Elutazol? – faggatott tovább.

-         Igen, mert Ziegler megfenyegetett, hogy 2 hét fizetés nélkülire küld, ha nem veszem ki magamtól ezt a 2 napot, ami még hátra van a hétből. Képtelen vagyok ölbe tett kézzel otthon ülni, inkább elmegyek Grazba. Különben is hiányoznak a régi barátaim és a családom. – kezdtem el egy szalvéta sarkát babrálni.

-         Sok bajod lett ebből a cikkből. – jegyezte meg Suzanne miközben elém tette egy mutatós kis csészében a napi koffein adagom első részét.

-         Ilyen a popszakma. – vontam vállat és lehajtottam a kávét. – Írd a számlámhoz!

-         Rendben. Vigyázz az úton Graz felé!

- Vigyázni fogok. – mondtam, aztán kiléptem a Drechslerből, Suzanne pedig a következő koffeinre szomjazót szolgálta ki. Beültem az autómba és indítottam. Ahogy kifelé indultam a belvárosból elhajtottam a Staatsoper előtt és akaratlanul is eszembe jutott ez az egész ügy. Mardosott a bűntudat a baklövésem miatt és elhatároztam, hogy ha történik valami a gyerekkel, akkor én azonnal felmondok a lapnál és kolostorba vonulok örök vezeklésre kárhoztatva magam, még akkor is hogy ha egy apácarend se akar majd befogadni a kicsit szabadszájúságom miatt. Viszont nagyon mérges is voltam Zieglerre és Brandtnerre, még úgy is, hogy a lelkem mélyén tudtam, hogy igazuk van. A tehetetlenségtől mindig is rosszul voltam és ők most épp erre kárhoztattak. Sohasem akartam szándékosan bajt keverni és keresztbetenni a rendőrségnek, egyszerűen csak élveztem, hogy olyasmibe dughatom az orrom, ami egy kis veszéllyel is együtt jár. Az pedig ha én hívtam fel a rendőrök figyelmét egy-egy olyan apróságra, amit még a tanult nyomozók sem vettek észre, mindig büszkeséggel töltött el, viszont én semmi pénzért sem álltam volna rendőrnek, mert így sokkal izgalmasabb és mókásabb volt a dolog. Az autópályán haladva percek alatt kiértem Bécsből, amikor is csörögni kezdett a mobilom. A headsetet a fülemre illesztettem és megnyomtam a hívást fogadó gombot.

-         Gabriele Krausen, tessék!

-         Szervusz kicsim! Julia az előbb ment el és nekem tőle kellett megtudnom, hogy ma meglátogatod a családod. Mégis mikor akartad felhívni Maria nénikédet? – hallgattam végig a nagynéném korholó szavait.

-         Meglepetést akartam neked szerezni, azért nem szóltam róla. – válaszoltam mosolyogva és a lelki szemeim előtt megjelent a nagynéném, aki a konyhában épp egy ínycsiklandozó sütemény elkészítésébe kezd bele, amint leteszi a telefont. A nagymamámtól ő örökölte a süteményrecepteket és minden családi ünnepre sütött valamit nekünk.

-         Na nem baj akkor majd én szerzek neked meglepetést! Sütök neked valami finomat.

-         Miattam igazán nem kell fáradnod.

-         Ez nem fáradtság. Különben is szeretnék tőled kérni valamit és ha tetszik, hát vedd úgy, hogy ezért cserébe kapod.

-         Miről lenne szó Tante?

-         Tudod, van nekem egy nagyon jó barátnőm Badenben és megígérte, hogy vesz nekem pár dolgot. Tudod ilyen öreglányos dolgokról van szó, mint pár kenőcs. Na és úgy volt, hogy hétvégén meglátogat és elhozza, de szegény a hét elején a lábát törte és nem tud eljönni. Ha Maria nénikéd szépen megkér akkor beugrasz érte?

-         Persze. Szerencséd van, hogy még nem hagytam el Badent. Csak mondd meg a címet!

-         Hofbrau Straße 6, az üdölők környékén keresd.

-         Rendben, akkor most telefonálj a barátnődnek, hogy beugrok a csomagért, aztán majd találkozunk Grazban. – kormányoztam le a járművet az autópályáról.

-         Köszönöm Gaby! Sok szeretettel várlak! Vigyázz magadra az úton! – tette le a telefont Maria néni és még elköszönni sem volt időm tőle. Megnyomtam a telefonon a piros gombot aztán kényelmes tempóban vezettem a kis városka üdölőövezete felé, ahol sok bécsinek volt hétvégi háza, nyaralója. Lassan hajtottam, mivel árgus szemekkel figyeltem az utcanévtáblákat, amikor is mellettem egy fehér Volkswagen süvített el. A sofőr nem nézett sem jobbra, sem balra, csak ment egyenesen padlóig nyomva a gázpedált. Az újságírói szimatom rögtön jelzett, hogy itt bizony valami érdekes dolgonak történnie kellett, ami engem is érdekelhet, ezért addig felfüggesztettem a Hofbrau Straße utáni kutatást Maria néni kenceficéiért, amíg utána nem jártam a dolognak...