„Sötét van és csak futok,
futok. Mellőlem rég lemaradt már Ralf és Max, de én csak futok tovább.
Menekülök. Nem érdekel, hogy az erdő fáinak ágai az arcomba csapnak, nem
érdekel, hogy a ködben azt sem látom, hogy hová lépek, de megyek tovább. Az
életemért futok versenyt valakivel vagy valamivel, akiről azt sem tudom, hogy
ki. Az egyik fán baljósan károgni kezd egy varjú én pedig elbotlok egy kőben és
a mohaszőnyegen elterülök. Az üldözőm szemével látom magam, ahogy megpróbálok
védekezni az ellen, hogy elkapjon. Egy újabb ütés ér és ájultan terülök el
ismét a páfrányok mellett. Filmszerűen látom magam előtt, ahogy magamhoz térek.
Egy olyan helyiségben vagyok, ahová még a fényből sem sok jut el, csak egy a
plafonról lelógó villanykörte ad némi világosságot. Meg akarom mozdítani a
kezem, de érzem, hogy a kötél, amellyel összekötözték belevág a csuklómba,
talán a húsomat is eléri. Körülnézek és megpillantok két asztalt magam előtt
rajtuk a két barátom holttestével mire a távolban felnevet egy férfi...”
Izzadtan ültem fel az ágyban
és kapkodtam a levegőt. Már megint az a rémálom, ami már napok óta kísért.
Kicsúsztak az ágy szélére és kézbevéve az órám megnézem az időt. Fél hét, már
nem érdemes visszaaludnom. Az arcom a két kezembe temettem és megpróbáltam
rendezni a légzésem. „Nyugalom Gaby! Csak egy álom volt, bármennyire is
valóságosnak tűnt. Csak egy álom!” – próbáltam nyugtatni magam és felemeltem a
fejem. Kicsoszogtam a konyhába és feltettem főni magamnak egy kis kávét. Amíg
vártam leültem az egyik székre és még mindig a rémálmomon járt az eszem. Lehet,
hogy ideje lenne kivennem egy kis szabadságot és hanyagolni a hullákat? Azelőtt
azt hittem, hogy csatakosan felébredni egy rémálom után csak a horrorfilmekben
lehetséges, de most már én is megtapasztaltam. Ralf a kedvenc kollégám Melanie
után, amióta Bécsben élek, az egyik legjobb barátom lett és bizonyára most
fordul át a másik oldalára a barátnője mellett. Max, az exférjem, akivel bár
évekig martuk egymást az elmúlt hetekben fegyverszünetet kötöttünk és barátok
lettünk. Újra felfedeztem benne azt az embert, akibe anno beleszerettem, csak
most már nem voltam belé szerelmes. Egyiküket sem szeretném elveszíteni, pláne
nem úgy ahogy az álmomban. Végigfutott a hátamon a hideg ettől a gondolattól
így inkább megpróbáltam elterelni erről a gondolataim és valami vidámabb
történet után kezdtem el kutatni az elmémben. Töltöttem a bögrémbe az időközben
elkészült fekete löttyből és egy húzásra kiittam a méregerős és tűzforró kávét.
Tetőtől talpig átmelegített és éreztem, ahogy elkezd szétáradni a testemben a
koffein. Megráztam magam, aztán nekiláttam a reggeli készülődésnek. Most bőven
volt időm mindenre, nem kellett sietnem még fütyörésztem is a zuhany alatt,
elfeledve a rémálmot. Mire teljesen elkészültem már indulhattam is. Felkaptam a
táskám és amikor épp kiléptem volna az ajtón telefonáltak. Egy hullát találtak
a vasúti hídnál, nekem kell megírnom a cikket....
-
Már megint az az
álom?
-
Ennyire látszik?
– néztem kérdőn Melaniera.
-
Szerintem ki
kellene venned pár nap szabit és meglátogatnod a családod Grazban. – parkolt le
a rendőrség épülete előtt Melanie.
-
Majd ha ennek a
végére jártam.
-
Gaby az lesz a
vége, hogy teljesen taccsra vágod magad.
-
Engem ne félts!
De ha ennyire szeretnéd megígérem, hogy ha ennek vége, pár napot megpróbálok
majd pihenni.
-
Helyes. Szemmel
foglak tartani és ha kell én beszélek a főnökkel, hogy küldjön el nyaralni. – fenyegetett
meg a utatóujjával – Segítesz felvinni a fiúk ebédjét?
-
Reméltem, hogy
megvárhatlak itt. – néztem rá reménykedve.
-
Gaby, csak pár
perc. Tudom, hogy utálod a bátyámat, de ennyit csak kibírsz vele egy légtérben.
- Na jó. Kérem az egyiket! –
szálltam ki az autóból és elvettem Melanie kezéből az egyik szatyrot. Belépve a
hatalmas ajtón az előcsarnokba jutottunk, ahol mindenki igatottan sürgött-forgott
és mindenki találgatott. Valami érezhetően feldúlta a kapitányság életét. Fél
füllel az államiakról hallottam és valami Krappról, de ötlete sem volt, hogy
mit akarhat itt ez a magas rangú rendőr. Tempósan vettük a lépcsőfokokat, míg
el nem értük az emeletet, amelynek egyik végében Brandtnerék irodája található.
A következő pillanatban Rex jelent meg a ajtóban és fogai közt egy szendviccsel
futott végig a folyosón, majd megjelent mögötte Christian is, aki megpróbálta
elkapni a csibészkedő kutyát. Rex megállt egy kicsit, felmérte a távolságot és
kiette a húst a zsemle közül, aztán otthagyta.
-
Most mondjátok
meg, miért pikkel rám Rex? - Böck lehajolt
az ebédje maradékáért, aztán elindult velünk vissza az irodába.
-
Csak játszani
akar veled. – mosolygott rá Melanie.
-
Képtelen vagyok
rá haragudni, de ha egyszer elkapom. – csóválta meg a fejét a rendőr, aztán
visszaindult az asztala mögé.
-
Sziasztok!
Hoztunk egy kis ebédet! – Köszönt Melanie megállva az ajtóban.
- Köszönöm hugicám! Tegyétek
le ide! – tolta arrébb az aktakupacot az asztalon Alex, aztán köszönésképp
biccentett egyet felém. Odaléptem az asztalhoz, hogy letegyem a szatyrot, mire
Brandtner rögtön összecsukta a mappát, amely ott feküdt kinyitva, de így csak
egy pillantást tudtam vetni rá. A három rendőr gyorsan körülvette az asztalt és
válogatni kezdtek a finomságok között, amikor is valaki kopogtatott. Hirtelen
csend támadt az irodában és mindenki az ajtó felé nézett, amin egy magas,
öltönyös alak lépett be.
-
Vendégünk van az
államiaktól. Miben segíthetünk Herr Krapp? – lépett elé Brandtner.
-
Sajnos el kell
vennünk maguktól ezt az ügyet.
-
Elárulná miért?
-
Most még nem.
Majd kapnak írásos tájékoztatást. Kérem küldjék át nekem az ügyet érintő összes
anyagot!
-
A sajtó
kiszagolta már? – nézett egyenesen rám a leginkább egy koponyára hasonlító
Krapp aztán Alex is.
-
Nem.
-
Akkor ő mit keres
itt?
-
Nem újságíróként
van itt. – válaszolta Alex, amin én lepődtem meg a legjobban.
-
Hagyd csak, úgyis
épp menni készültem. – jegyeztem meg, aztán odasúgtam Melanienak, hogy odakinn
fogom várni. Elsétáltam a koponyapofa mellett és kiléptem az irodából.
-
Ha bármi is
kiszivárog erről, magát teszem érte felelőssé. – fejezte be Krapp a mondandóját,
aztán sarkon fordult és kisétált az irodából, de megállt mellettem egy
pillanatra. – Hallottunk már magáról Frau Krausen. – szólt hozzám hangjában a
fenyegetés egy halvány árnyalatával és lesietett a lépcsőn.
-
Hullát találnak a
vasúti hídnál és az államiak elveszik az ügyet... – fordult ismét a többiek
felé Alex elgondolkozva az ajtó mögött.
- Én is megyek, nem szeretnék
tovább zavarni. Valamelyik nap majd meglátogatlak, de ezt még megbeszéljük. –
lépett oda a testvéréhez Melanie, adott neki két puszit – Sziasztok! – köszönt
el a többiektől is és Rexszel a nyomában megjelent mellettem. A kutya elkisért
a lépcsőig, onnan figyelt minket, amíg el nem tűntünk a lépcsőfordulóban. A
szívem a szokásosnál is hevesebben dobogott, ugyanis nem jöttem el üres kézzel.
Míg Melaniet vártam megpillantottam, ahogy néhány papírdarabot hagyott el Krapp
nagy sietségében. Kíváncsian mentem oda, hogy megnézzem, amit elhagyott,
meglepetésemben pedig majdnem fenékre huppantam. Körülnéztem a folyosón és
senki nem járt akkor épp kint, ezért összeszedtem a néhány lapot, aztán
bedobtam a táskámba és úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Nem volt már hozzá többet türelmem, hogy
végigüljem azt a pár órát a munkahelyemen így megkértem a barátnőmet, hogy
falazzon nekem, én pedig fogtam egy taxit és rögtön hazamentem. Kétszer is
ráfordítottam a kulcsot az ajtón a zárra és rádobtam az iratokat az asztalra,
aztán lehuppantam a kanapéra. Hozzájuk sem mertem érni, csak bámultam az
asztalt. Most már tényleg kezeltetni kellene magam. Iratokat lopok a
rendőrségről. Vissza akartam vinni, de a kis ördög azt súgta a vállamon, hogy
jó helyen van ez nálam is. Hirtelen csörögni kezdett a mobilom, mire kivert a
veríjték. Mi van ha már rájöttek és ha nem veszem fel Alex rám küldi a kommandót?
Remegő kézzel nyúltam a telefonomért és egy tonnás súlyú kő gördült le a
szívemről, amikor Max számát olvastam a kijelzőn. Elhívott egy kis
beszélgetésre...
A Schönbrunni kastély már
díszkivilágításban pompázott, amikor Max és én a sétánk végére értünk. A falak
olyanok voltak ebben a fényben, mintha aranyból lettek volna. Nem tudom mióta
sétálgattunk a kastélyt körülvevő hatalmas parkban és hol beszélgettünk, hol
csak hallgattunk, mint akkor is. Megálltunk a gyönyörű épület előtt és csak
néztük, én pedig szinte már vártam, hogy mikor jelenik meg mellettünk Sissi és
Ferenc József, úgy mint a festményeken. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, amikor
rápillantottam Maxra. Ez a beszélgetés valahogy más volt, rajta is láttam, hogy
bántja valami. Ő sem tudta igazán megmagyarázni, hogy miért hívott el erre a
sétálással egybekötött beszélgetésre és miért pont most beszéltünk meg mindent
a problémáktól a most alakulóban lévő barátságunkig. De így legalább az a kis
neheztelés, ami még volt bennem, az is elszállt a széllel együtt, ami átfutott
a kastély előtti hatalmas területen.
-
Akkor tiszta
lappal kezdünk? – fordult felém Max.
-
Igen. –
bólintottam.
-
Barátok vagyunk?
- Barátok. – erősítettem meg,
aztán átölelt. Percekig úgy álltunk összeölelkezve a Schönbrunn előtt, aztán
elindultunk a parkoló felé. Az autóink egymás mellett álltak és mielőtt én
elindultam volna haza, Max pedig az egyik szomszédos városba még egymásra
mosolyogtunk, aztán ő a kocsijával kiállt a helyéről és már csak a hátsó
lámpáit láttam. Kellemes tempóban vezettem hazáig és egész végig Maxon járt az
eszem. Nem volt jó érzésem....nagyon nem. Féltettem. Leginkább attól, hogy
hülyeséget csinál. Leparkoltam a járda mellett, aztán felmentem a lakásomba,
ahol az asztalon még mindig ott hevertek az iratok, amiket azóta már átnéztem.
Épp a fejem akartam a falba verni, amikor kopogtattak az ajtómon. Résnyire
nyitottam az ajtót és Brandtnert pillantottam meg a küszöbömön állni. Reflexből
be is csaptam az ajtót. Nekem végem. Rájött, hogy elloptam a papírokat, mehetek
a rács mögé, Isten veled újságírás, Isten veled lakásom! „ Nyisd már ki Gaby!
Tudom, hogy itthon vagy!” – kopogtatott tovább az ajtómon a kedvenc felügyelőm.
Mivel nem volt értelme letagadnom magam, erőt vettem magamon és a kulcsért
nyúltam. Kinyitottam az ajtót, de úgy kapaszkodtam a kilincsbe, mintha az
tartana életben. Féltem, hogy ha elengedem nem bírnak el a remegő lábaim.
-
Bejöhetünk? –
nézett rám kérdőn, de Rex nem várta meg az invitálást, egyből beszökött a
lakásba mellettem. Szótlanul álltam félre, hogy bejöhessen Alex is, aztán egy
ideig elbabráltam az ajtóval. Rex az ingaórámmal szemben ült le és a fejét
forgatva bámulta a számára furcsa szerkezetet.
-
Te jó ég! Gaby! –
kapta a kezét a szája elé Brandtner és fel-le kezdett el járkálni a nappaliban,
amikor észrevette az iratokat. – Ezt honnan szerezted?
-
Hát Krapp...
-
Nem, inkább ne
szólj egy szót sem. Azt hiszem jobb, ha nem tudok semmit. – ült le mellém a
kanapéra. – Gaby, most egy oldalon állunk. – jelentette ki.
-
Mindig egy
oldalon álltunk. Nem vagyok bűnöző vagy te az voltál eddig? – kérdeztem
pimaszul.
-
Tudtam, hogy ez
lesz. – forgatta meg a szemeit. - Gaby, elvették tőlünk az ügyet és Krapp
megfenyegetett délután, hogy felfüggesztett mind a hármunkat, ha akadályozzuk a
munkáját és folytatjuk a nyomozást.
-
Téged viszont
érdekel, hogy mi van a háttérben. – folytattam.
-
Igen. Pláne most,
hogy nálad vannak ezek a fontos dokumentumok...
-
Mondd ki! –
csillant fel a szemem.
-
Szeretném,
hogy....szóval....segíts. – nézett rám – Erre nem mondasz semmit? – kérdezte
néhány percnyi csend után.
-
Cssss! Most
kiélvezem a pillanatot. Évek óta erre vártam, hogy egy nyomozó a segítségemet
kérje. Megkérdeznéd még egyszer?
-
Miért is jöttem
ide? – fogta a fejét.
-
Hogy megkérj,
hogy....
-
Gabriele Krausen
szeretnélek megkérni rá, hogy segíts a nyomozásban. – mondta el szertartásosan.
– Most már jó?
-
Tökéletes.
-
De mit
válaszolsz?
-
Segítek, de van
egy feltételem.
-
Ettől féltem.
-
A társadnak kell tekintened és mindenről be
kell számolnod továbbá nem gátolsz az újságírói munkám folytatásában. –
soroltam.
-
Ez kapásból három
volt.
-
Elfogadod a
feltételeim vagy nem?
-
El, de erről nem
írhatsz cikket!
-
Erről nem, de
másról fogok.
-
Ebbe nem egyezek
bele.
-
Emlékeztetnélek,
hogy tőled elvették az ügyet és a mappa – vettem el az asztalról és felálltam a
kanapéról – még mindig nálam van.
-
Na jó. – egyezett
bele vonakodva. – Én nem tudok semmiről, amit újságírás címszó alatt művelsz.
-
Tessék a
dokumentumok! – dobtam az ölébe. Már átnéztem őket. Az államiak egyébként már
műkődtek, Ziegler megkért, hogy tartsam távol magam ettől az egész ügytől, mert
valami nagyon magas helyről kapott telefont. Egyébként a hivatalos tájékoztatás
szerint Vitter öngyilkos lett és a nyomozást lezárták, de ezt a közleményt csak
azért adták ki, hogy a média leszálljon az ügyről. Megnéztem a képeket is és az
áldozat sérülései nem támasztják alá az akasztás tényét, továbbá a jelentés
szerint a cipőjén sem volt az állványzatról származó rozsda és bár kövek voltak
a zsebeiben, az ujjlenyomatai egyiken sem látszódnak, szóval Georg Vitter nem
öngyilkos lett. – adtam elő, hogy mire jutottam, miközben kinyitottam egy üveg
ásványvizet. – Miért nézel így? Hülyeséget mondtam? – kérdeztem Alexet, aki
kikerekedő szemekkel nézett rám.
-
Te honnan értesz
ehhez?
-
Apám rendőr volt
és az ő régi könyveiből sok mindent megtanultam. De váltsunk témát, jó? –
húztam el a szám. Nem szerettem róla beszélni, Alexnek pedig pláne nem akartam
elmesélni a múltamban történteket. A felügyelő megértette, amit egy néma
bólíntással jelzett. Épp meg akart szólalni, amikor a telefonja megcsörrent.
Egy rövid beszélgetés után bontotta a hívást és a mobilt visszasüllyesztette a
helyére.
-
Most muszáj lesz
mennem. Munka van. Gyere Rex! – intette magához a kutyát és elindult az ajtó
felé.
-
A mappát kérem. –
szóltam utána.
-
Jobban meg akarom
nézni.
- És mi a biztosíték rá, hogy
vissza is kapom és nem nézed semmibe az egyességünket? – válaszoltam neki egy
kérdéssel. Alex nagyot sóhajtva dobta le a mappát az asztalra és kiment az
ajtón. Csak bámultam a csukott bejáratot. Alex tényleg megkért, hogy segítsek
neki nyomozni? Magam sem tudtam, hogy miért de elkapott a nevetés és nem bírtam
abbahagyni egész addig még néhány perc múlva meg nem szólalt a mobilom.
Mosolyogva szóltam bele.
-
Gabriele Krausen
- Gaby! Azonnal ide kell
jönnöd! – hallottam meg Jobst hangját a vonal másik végén, én pedig majdnem
kiejtettem a kezemből a kis szerkezetet...