5.fejezet

-         Rex nem akarod hagyni, hogy egyszer én ülhessek oda előlre? –kérdezte Christian a kutyát, aki beugorva a fekete Alfába kényelmesen befészkelte magát az anyósülésre.

-         Próbálj meg cserébe fel ajánlani neki valamit!- adott ötletet a kollegájának Alex, miközben belebújt a zakójába.

-         Dupla adag szalámis zsömle? – kérdezte reménykedve Böck. Rex az étel említésére oldalra biccentett fejjel nézett rá, egy pillanatig úgy tűnt, mintha érdekelné az ajánlat, de aztán vakkantott egyet és még jobban befészkelte magát az ülésre.

-         Hát Christian, ez nem fog menni. Abban a kérdésben, hogy hová üljön ha kocsikázni megyünk, Rex hajthatatlan. – szállt be mosolyogva az autóba Alex.

- Jó, ha nem hát nem. –vont vállat Böck - Már én is megszoktam itt hátul. –ült be a hátsó ülésre, aztán elindultak Brandtner felügyelő purkersdorfi házától. Amikor visszatért Bécsbe, akkor még a különleges osztag tagjaként, vett magának egy kis lakást a belvárosban, de amikor átkerült a gyilkosságiakhoz a kutyával együtt ezt a kis házat is megörökölte, amit cseppet sem bánt. Böck is még nagyon jól emlékezett rá, amikor Rex és Alex először találkoztak. A kutya akkor már hosszú napok óta depressziós volt és elég volt csak Moser felügyelő nevét említeni előtte, máris szívszaggató vonyításba kezdett. Ő és az akkori kollegája, Höllerer akármit próbáltak csinálni a 4 lábú barátjukkal, semmi javulást nem értek el nála. Rex továbbra is keveset evett és ivott, egyáltalán nem aludt és a házból sem volt hajlandó kimenni, de minden megváltozott, amikor az új fiú megjelent. Brandtner rögtön megtalálta a közös hangot Rexszel és már az első alkalommal elérte, hogy a kutya átaludja az éjszakát, ő pedig már azon az éjjelen azon gondolkozott a békésen szunyokáló német juhászt figyelve, hogy azt a néhány bútorát és egyéb holmiját hová helyezné el a házban. Másnap Rex már játszani is akart és visszatért az irodába Höllerer, Böck és az új barátja, Brandtner felügyelő mellé, akinek az életét már az első közös ügyük alkalmával 2x is megmentette, azóta elválaszthatatlan egymástól Alexander Brandtner és Rex. Amikor leparkolt a belvárosi társasház előtt, Rex ugrott ki először az autóból és szaladt oda a ház kapujához.

-         Parancsolj! – nyitotta ki neki az ajtót Alex, aztán ő is és Christian is belépett a lépcsőházba.

-         Melyik is a házmester lakása? – kérdezte tanácstalanul körbenézve Böck.

-         Ez lesz az. – indult el határozott léptekkel Alex a bejárathoz legközelebb eső ajtóhoz, aztán bekopogtatott.

-         Máris jövök. – kiabált ki egy idősebb nő a lakásból, aztán kinyitotta az ajtót. – Óh maguk azok! – ismert rá a 2 felügyelőre és a város leghíresebb rendőrkutyájára. – Gondolom megint Frau Fischer lakásának a kulcsa kell.

-         Pontosan.

-         Itt is van, már előkészítettem. – nyújtotta oda a kulcsot Brandtnernek.

-         Köszönjük! – mosolygott rá az asszonyra.

-         Majd hozzák vissza!

-         Természetesen! – válaszolt a házmesternek Alex miközben Rexszel a lépcsőn indultak felfelé, Christian pedig a liftet hívta.

-         Mi nyertünk. – jegyezte meg Alex a lépcső tetején várva a liftből épp akkor kilépő kollegáját.

-         De nem sokkal.- vágott vissza Böck.

Alex beillesztette a kulcsot a zárba, aztán kinyitotta az ajtót. Rex pedig befutott a lakásba és megérezve, hogy járt itt a nő a gyerekkel, rögtön a gyerekszobába futott. Orrával beletúrt a hintaszéken heverő ruhák közé, de nem talált semmi érdekeset. Christian a szekrényekben kezdett kutatni, Alex pedig az éjjeliszekrény fiókjából szedett elő egy kis dobozkát. A lakat már nem zárt rendesen, ezért könnyen le tudta róla pattintani és kinyitni a kis ládikót. Mindenféle papírok hevertek benne: cikkek Nina Martinról, közte azzal az interjúval, amiben először közölte a nyilvánossággal, hogy visszatér a színpadra, levelek, néhány számla különféle babaholmikról és rengeteg kiskori fénykép és képeslapok.

-         Találtál valami érdekeset? – lépett be a szobába Christian.

-         Látszik, hogy régóta tervezte ezt a gyerekrablást. Nézd mennyi cikk van itt Nina Martinról! – mutatott Brandtner egy kisebb halom papírra az ágyon, mire Böck odanézett.

-         És ezek? – fordult ismét Alex felé.

-         Régi fényképek és képeslapok. Szinte mindegyik Badenben készült. Nézd erre azt írták: „A világ legcsodálatosabb helye”  – olvasta fel a megsárgult fénykép hátulján lévő írást. – Erre meg azt, hogy „Itt papi sem talált ránk soha”. – megfogta az összes képet és visszatette a ládikóba.

-         Mit gondolsz, most ott bújkálhat?

-         Biztos olyan helyen van, amit nagyon jól ismer. Baden pedig ezek szerint nem ismeretlen neki és az üdülők közt most nem hiszem, hogy sokan járkálnak, ott észrevehetetlen tud maradni. –állt fel az ágyról Alex – Gyere Rex! Indulunk! –hívta magához a kutyát, aki tettre készen jelent meg a szoba ajtajában – Elmegyünk egyet kirándulni!

„De hülye vagyok!” – morogtam a takarómat a fejemre húzva. Kinyúltam a paplan alól és úgy kezdtem el az óra után kutatni az éjjeliszekrényen. Mire a kezembe akadt, magától is abbahagyta a fülsüketítő ricsajozást. Persze hajnalban ébresztett, mert elfelejtettem átállítani. Ma nem kellett mennem dolgozni, ezért átfordultam a másik oldalamra, de akárhogy is próbáltam még egy kicsit aludni, sehogysem ment. Bizsergést éreztem a 2 lapockám közt, ez pedig azt jelentette, hogy történni fog valami velem izgalmas dolog a nap folyamán  és ez nem nagyon hagyott nyugodni. Megpróbáltam elhessegetni magamtól ezt az érzést, de nem nagyon ment, mert szinte semivel sem tudtam lekötni magam otthon. Gondoltam egyet és kezembe véve a telefont felhívtam a szüleimet, eldöntöttem, hogy a hétvégét Grazban töltöm. Gyorsan összepakoltam pár cuccomat és bezárva a lakásomat indítottam is. Ám még mielőtt a stájer város felé vettem volna az irányt beugrottam a Drechslerbe egy kávéért.

-         Guten Morgen Gaby! Csak nem benn voltatok egéz éjjel? Korán van még a tízóraihoz.– fordult hozzám mosolyogva Suzanne.

-         Guten Morgen Suzanne! Nem. Sajnos most nem dolgozom. – fintorogtam. – Kérek egy méreg erős feketét!

-         Máris. – fordult el a pulttól. – Elutazol? – faggatott tovább.

-         Igen, mert Ziegler megfenyegetett, hogy 2 hét fizetés nélkülire küld, ha nem veszem ki magamtól ezt a 2 napot, ami még hátra van a hétből. Képtelen vagyok ölbe tett kézzel otthon ülni, inkább elmegyek Grazba. Különben is hiányoznak a régi barátaim és a családom. – kezdtem el egy szalvéta sarkát babrálni.

-         Sok bajod lett ebből a cikkből. – jegyezte meg Suzanne miközben elém tette egy mutatós kis csészében a napi koffein adagom első részét.

-         Ilyen a popszakma. – vontam vállat és lehajtottam a kávét. – Írd a számlámhoz!

-         Rendben. Vigyázz az úton Graz felé!

- Vigyázni fogok. – mondtam, aztán kiléptem a Drechslerből, Suzanne pedig a következő koffeinre szomjazót szolgálta ki. Beültem az autómba és indítottam. Ahogy kifelé indultam a belvárosból elhajtottam a Staatsoper előtt és akaratlanul is eszembe jutott ez az egész ügy. Mardosott a bűntudat a baklövésem miatt és elhatároztam, hogy ha történik valami a gyerekkel, akkor én azonnal felmondok a lapnál és kolostorba vonulok örök vezeklésre kárhoztatva magam, még akkor is hogy ha egy apácarend se akar majd befogadni a kicsit szabadszájúságom miatt. Viszont nagyon mérges is voltam Zieglerre és Brandtnerre, még úgy is, hogy a lelkem mélyén tudtam, hogy igazuk van. A tehetetlenségtől mindig is rosszul voltam és ők most épp erre kárhoztattak. Sohasem akartam szándékosan bajt keverni és keresztbetenni a rendőrségnek, egyszerűen csak élveztem, hogy olyasmibe dughatom az orrom, ami egy kis veszéllyel is együtt jár. Az pedig ha én hívtam fel a rendőrök figyelmét egy-egy olyan apróságra, amit még a tanult nyomozók sem vettek észre, mindig büszkeséggel töltött el, viszont én semmi pénzért sem álltam volna rendőrnek, mert így sokkal izgalmasabb és mókásabb volt a dolog. Az autópályán haladva percek alatt kiértem Bécsből, amikor is csörögni kezdett a mobilom. A headsetet a fülemre illesztettem és megnyomtam a hívást fogadó gombot.

-         Gabriele Krausen, tessék!

-         Szervusz kicsim! Julia az előbb ment el és nekem tőle kellett megtudnom, hogy ma meglátogatod a családod. Mégis mikor akartad felhívni Maria nénikédet? – hallgattam végig a nagynéném korholó szavait.

-         Meglepetést akartam neked szerezni, azért nem szóltam róla. – válaszoltam mosolyogva és a lelki szemeim előtt megjelent a nagynéném, aki a konyhában épp egy ínycsiklandozó sütemény elkészítésébe kezd bele, amint leteszi a telefont. A nagymamámtól ő örökölte a süteményrecepteket és minden családi ünnepre sütött valamit nekünk.

-         Na nem baj akkor majd én szerzek neked meglepetést! Sütök neked valami finomat.

-         Miattam igazán nem kell fáradnod.

-         Ez nem fáradtság. Különben is szeretnék tőled kérni valamit és ha tetszik, hát vedd úgy, hogy ezért cserébe kapod.

-         Miről lenne szó Tante?

-         Tudod, van nekem egy nagyon jó barátnőm Badenben és megígérte, hogy vesz nekem pár dolgot. Tudod ilyen öreglányos dolgokról van szó, mint pár kenőcs. Na és úgy volt, hogy hétvégén meglátogat és elhozza, de szegény a hét elején a lábát törte és nem tud eljönni. Ha Maria nénikéd szépen megkér akkor beugrasz érte?

-         Persze. Szerencséd van, hogy még nem hagytam el Badent. Csak mondd meg a címet!

-         Hofbrau Straße 6, az üdölők környékén keresd.

-         Rendben, akkor most telefonálj a barátnődnek, hogy beugrok a csomagért, aztán majd találkozunk Grazban. – kormányoztam le a járművet az autópályáról.

-         Köszönöm Gaby! Sok szeretettel várlak! Vigyázz magadra az úton! – tette le a telefont Maria néni és még elköszönni sem volt időm tőle. Megnyomtam a telefonon a piros gombot aztán kényelmes tempóban vezettem a kis városka üdölőövezete felé, ahol sok bécsinek volt hétvégi háza, nyaralója. Lassan hajtottam, mivel árgus szemekkel figyeltem az utcanévtáblákat, amikor is mellettem egy fehér Volkswagen süvített el. A sofőr nem nézett sem jobbra, sem balra, csak ment egyenesen padlóig nyomva a gázpedált. Az újságírói szimatom rögtön jelzett, hogy itt bizony valami érdekes dolgonak történnie kellett, ami engem is érdekelhet, ezért addig felfüggesztettem a Hofbrau Straße utáni kutatást Maria néni kenceficéiért, amíg utána nem jártam a dolognak...