6.fejezet

Kicsit gyorsabb tempóra kapcsoltam és pár házzal lentebb meg is találtam a fehér autót. Félreálltam az út szélén és gyalog közelebb lopóztam a házhoz. Az ajtó üvege be volt törve és egy láthatóan zavart nő kezében egy rózsaszín mózeskosárral beült egy kék autóba az udvaron, aztán sietve elhajtott, miközben a fehér kocsival érkezett 3 férfi idegesen járkált fel-alá a házban. Gyorsan visszaszaladtam az autómhoz és idegesen kezdtem el fellapozni a 2 nappal ezelőtti Kuriert. Életemben először hálát adtam az Istennek, azért a rossz szokásomért, hogy hónapokig gyűjtöm az újságokat és a különféle papírokat a hátsó ülésen. Ahogy megtaláltam a keresett oldalt az csak megerősített abban, amire az előbb is rájöttem: Ez a nő az volt, aki elrabolta Nina Martin gyerekét.

Azonnal tárcsázni kezdtem a bécsi rendőrség számát és elindultam a gyerekrabló után, hogy minél pontosabban meg tudjam mondani Brandtneréknek, hogy hol keressék.

-         Vegyétek már fel! Mi lesz már?! – doboltam idegesen az ujjaimmal a kormányon, ahogy hallottam, hogy kicsöng a telefon, de senki sem veszi fel.

-         Kunz, gyilkossági csoport – vette fel végre valaki.

-         Gabriele Krausen vagyok és a gyerekrablás ügyében telefonálok. Az előbb az orrom előtt ment el Frau Fischer kezében a kicsi Sabinével, jelenleg Badenben vagyok az üdölőövezetben és ha jól látom az egyik üresen álló nyaralóba ment be. –álltam félre pár háznyival lentebb, ahonnan jól láttam, hogy mit tesz ez a Frau Fischer.

-         Brandtner felügyelő már úton van odafelé, de máris átadom neki az információt. Köszönjük! – tette le a telefont Kunz és én is bontottam a hívást. Ám alig vettem el a kezem a hívást bontó gombról a mobilom máris csörögni kezdett és számomra ismeretlen számot írt ki.

-         Gabriele Krausen, tessék! – nyomtam meg a hívást fogadó gombot.

-         Alexander Brandtner, gyilkossági csoport. Mondja, hol van most pontosan? – hallottam meg a kedvenc felügyelőm hangját a vonal másik végén.

-         A Kirchengasse és a Berggasse sarkán.Innen pár háznyival lentebb a Berggassén az egyik üres nyaralóban bújt el a nő.

-         Maradjon ott és ne csináljon semmit! Azonnal ott leszünk.

-         Herr Brandtner, van egy kis probléma. 3 férfi egy fehér autóval épp most indult el errefelé és nagyon úgy néz ki, hogy ők is a nő nyomában vannak. – vettem észre az útnak induló 3 férfit.

-Scheiße! Ez a magánnyomozó lesz. – jegyezte meg valakinek a felügyelő. – Akkor se avatkozzon bele, Frau Krausen! – figyelmeztetett - Köszönjük, máris ott vagyunk. – bontotta a beszélgetést Brandtner és ezzel egyidőben a Berggasséba torkolló egyik mellékutcában feltűnt a fekete Alfa. A Volkswagennel épp ekkor fordultak be az utcába, miközben a gyerekrabló megneszelve a bajt, ismét beugrott az autójába a gyerekkel és elhajtott. Amikor a fehér autóval épp nagyobb sebességre akartak kapcsolni, hogy utolérjék a nőt Brandtner kifarolt eléjük az Alfával, teljes szélességében elzárva előttük az utat. A hátsó ülésről villámgyorsan ugrott ki egy másik rendőr és a Volkswagen utasait nekiállt igazoltatni, miközben Brandtner ismét irányba állította az autót és padlógázzal elindult a gyerekrabló után. Nekem sem kellett több, én is beugrottam az autómba és először lassan mentem, mintha csak a házszámokat figyelném, aztán amint elhaladtam az igazoltató rendőr mellett, fokozatosan gyorsítani kezdtem, amíg meg nem láttam magam előtt a kék Suzukit üldöző Alfát. Amikor kiért a városból a nő egy darabig befelé haladt az erdőben, de néhány méter után egy sorompó állta az útját, ezért kiszállt az autóból és futva menekült tovább. Brandtner még szinte le sem állította a motort, Rex már akkor kiugrott a megszokott helyéről és elrohant a nő után, a felügyelő pedig próbálta a kutyát követni. Fischer egész addig futott, amíg csak bírt, de felérve egy magaslat tetejére már nem vezetett tovább az út, csak egy mély szakadék tátongott a lába alatt. Kezében a kicsivel a szakadék legszélére egyensúlyozott és ott próbált meg valamit kitalálni, hogy tovább tudjon menni, amikor is megérkezett Brandtner, én pedig egy fa takarásában bújtam el, onnan néztem, hogy mihez kezd most a felügyelő.

-         Nem vehetik el tőlem! Ő az én lányom! – kiabált rá a nő.

-         Én csak segíteni szeretnék magán és a kis Sabinén. – próbált a nő lelkére beszélni Brandtner.

-         Őt nem Sabinének hívják, hanem Heidinek.

-         Bocsánat, akkor a kis Heidin. –javította ki magát a felügyelő. - De nagyon kérem, lépjen két lépést hátra a szakadék széléről! Nem akarhatja, hogy a picinek baja essen! –kérlelte.

-         Ha el akarják venni tőlem, akkor vele együtt fogok innen leugrani! – fenyegetőzött a gyerekrabló.

-         Senki sem akarja magától elvenni a gyereket! Kérem tegye le a mózeskosarat és beszéljük meg a dolgot!

-         Nem hiszek magának.

-         Nézze rajtam kívül nincs itt senki. – mutatott körbe maga körül Brandtner – Megígérem, hogy egy lépést sem fogok maga felé tenni, de tegye le azt a mózeskosarat és beszélgessünk!

- Hát jó. – egyezett bele a nő miután körbenézett és nem látott senkit sem magán és Brandtneren kívül. A mózeskosarat a szakadék szélétől kicsit beljebb tette le, aztán odafordult a felügyelőhöz. – Heidi nagyon aranyos kislány. Tudja, hogy mióta vágytam már egy saját gyerekre? Mutti mindig azt mondta, hogy belőlem sohasem lesz jó anya, de most bebizonyítom neki, hogy tévedett. Az a Nina nem tőrödött vele eleget, otthagyta egy szerep kedvéért, az ilyen nem való anyának, én viszont minden időmet vele töltöm. Tőlem rengeteg szeretet kap és mindene megvan, nem úgy mint annál a Nina Martinnál. Soha nem bíznám babysitterre. Nagyon szeretek vele vasárnaponként a Praterben sétálgatni és este a karomban tartva mesélni neki. Én akarom megtanítani beszélni és járni. Heidi mostantól az én lányom. – jelentette ki a nő Brandtnernek, aki úgy tett, mint aki figyelmesen hallgatja a mondanivalóját, de közben fél szemmel Rexet figyelte, aki teljesen észrevétlenül osont oda a mózeskosárhoz, hogy a fogai közé szorítva a kosár egyik fülét csendben biztonságos helyre vigye a kicsit. Az okos rendőrkutya az erdő felé húzta a mózeskosarat, épp oda, ahol én lapultam, így amikor a közelembe ért elvettem tőle a békésen szunyokáló picit. A nő egyszer csak lenézett és észrevette, hogy nincs ott a mózeskosár. Vissza akart szaladni az erdő felé, hogy megkeresse, de akkor az a másik rendőr rávetette magát és Frau Fischer akárhogy próbált szabadulni, már nem tudott, végül pedig feladta a harcot, amikor látta, hogy a másik fél sokkal erősebb. A láthatóan idegileg összeomlott nőt Böck kisérte vissza az autókhoz és másik 2 rendőrrel együtt elvitték az erdő széléről.

 Én a kocsim motorháztetejének dőlve próbáltam megnyugtatni a közben keservesen sírni kezdő Sabinét. Sem a cumi nem kellett neki, sem semmiféle játék nem kötötte le a pici figyelmét és a pelusa is még tiszta volt. Akármivel próbálkoztam mindentől csak mégjobban sírni kezdett egész addig, amíg meg nem látta Rexet. Amikor észrevette a német juhászkutyát a 2 kis kezével megpróbált utána nyúlni és mindenáron meg akarta fogni. Rex felágaskodott 2 lábra és rátámaszkodott a motorháztetőre, aztán érdeklődve figyelte Sabinét, aki addig-addig ügyeskedett, amíg el nem érte a kutya buksiját, ő pedig kezes bárányként hagyta, hogy a kicsi össze-vissza fogdossa és húzigálja a fülét.

-         Jól van Sabine, ne piszkáld a kutyust! – szóltam rá gyengéden a kicsire.

-         Megnyugodott most már a pici? – lépett mellém Brandtner.

-         Amint idejött Rex abbahagyta a sírást. – jegyeztem meg mosolyogva.

-         Nagyon szereti a gyerekeket, mindig odamegy, ha egy síró kisgyereket lát. – veregette meg barátságosan a kutya oldalát Brandtner.

-         És a gyerekek is szeretik Rexet.- mondtam, mire a kutya leült a gazdája mellé és egyetértően vakkantott egyet.

-         Most már vissza kell vinnünk Sabinét az édesanyjának.  – vette át tőlem a kislányt és az időközben visszatért Böcknek adta oda, aki visszafektette a mózeskosárba és betette biztonságosan rögzítve az Alfa hátsó ülésére. – Egyébként most tudja, hogy minek kellene következnie? Ugye emlékszik még a mi kis beszélgetésünkre? – nézett rám Brandtner.

-         Igen, nagyon is jól emlékszem. – fintorogtam – Maga azóta sem lett illedelmesebb. Semmi köszönöm vagy valami? – fontam keresztbe a karjaim.

-         Azért ússza meg, mert segített és eltekintek attól is, hogy egész idáig követett miközben Frau Fischert üldöztem. De holnaptól ismét érvénybe lép,amit az irodában modtam magának.-figyelmeztetett

-         Óh de kedves! – csattantam fel – Ugye megköszönnöm azért nem kell? Most is épp azért nem Bécsben az irodában ülök a cikkem felett, mert magának hála a főnököm szabadságra küldött. De visszafelé sült el a puska Herr Brandtner, mert hiába érte el, hogy pár napig ne legyek láb alatt, mégis itt vagyok. – néztem kihívóan a felügyelőre.

-         Miért érzem azt, hogy maga még sok fejfájást fog okozni nekünk? Látom nem adja fel egykönnyen, de majd lenyugszik,ha meglátja, hogy komolyan gondoltam,amit mondtam. – nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót Rexnek.

-         Majd meglátjuk, hogy meg meri-e tenni! Olyan cikket fogok írni akkor a Kurierba arról, hogy korlátozza egy újságíró munkáját, hogy utána a bocsánatomért fog esedezni! Kérdezzen csak utána a grazi kollegáinál, ők tudnának rólam mesélni.

-         Tényleg? – kérdezte vigyorogva Brandtner miközben beszállt az autóba. – Viszlát Frau Krausen!

-         Egyenruhás majom! – toporzékoltam dühösen az autóm mellett állva.

-         Sértegessen csak, hosszabb lesz a bűnlajstroma. Amúgy nem vagyok egyenruhában.

-         Magának miért kell mindent meghallania? Á inkább megyek is. –legyintettem idegesen -  Viszlát!  – vágtam be magam az autóba és kövér gázt adva elindultam vissza a városba Maria néni kenőcseiért, miközben Brandtnerék az ellenkező irányba indultak, hogy visszavigyék Bécsbe az opera énekesnőnek a régen látott kislányát, akiért már napok óta szakadatlanul aggódott és imádkozott...