2.fejezet

Visszaérve a szerkesztőségbe, elosztottuk az általam vásárolt dolgokat, aztán jóllakottan láttunk ismét munkához. Ralf egy cikksorozat következő részén dolgozott, amihez a mellettünk lévő irodában dolgozó kollegáktól kért segítséget, ezért oda-vissza rohangált a 2 helyiség közt. Én nyugodtan ültem az asztalomnál és kicsi kortyonként szürcsölgettem a kávémat. Aprólékosan olvastam át az eddig elkészült cikkemet, ami az elmúlt évek legnagyobb sztárok ellen elkövetett bűncselekményeiről szólt. Nehezen haladtam vele, mert ez félig-meddig a bulvár kategóriájába tartozott, én pedig mindig is utáltam ilyenekről írni. Soha nem érdekelt különösebben, hogy épp melyik hírességet kapták bolti lopáson, ki kivel kavar és miért hagyja ott hosszú idő után az ismert énekes a családját, hogy új életet kezdjen az egyik vokalistájával, de ha épp nem sikerült semmi újdonságot sem kiszagolnom, akkor kénytelen voltam a sztárok magánéletében kutakodni. Nina Martin esete persze teljesen más volt, mert ugyan egy hírességről van szó, de ez legalább ízig – vérig bűntény, ami csak arra vár, hogy valaki kiderítse, hogy ki rabolta el a gyereket és ölte meg a babysittert. Alig vártam, hogy végre befejezzem ezt az irományt és leadjam, aztán pedig elindulhassak és kicsit szaglászni kezdjek az Imperialban, ugyanis a nyomozói vénám nem hagyott nyugodni. Elhatároztam, hogy a végére járok én is ennek az ügynek, de nem a saját ázsióm növelése érdekében, hanem mert segíteni szerettem volna az opera énekesnőnek. Nyújtoztam egy nagyot, mielőtt belekezdtem az utolsó bekezdésbe, de alighogy leütöttem az első betűt, amikor Ralffal arra lettünk figyelmesek, hogy valaki ingerülten kérdezgeti az egyik kollegámat a hollétem felől.

-         5 eurót teszek rá, hogy egy zsaruhoz van szerencsénk, akit Nina Martin küldött – mutatta fel a pénzt Ralf.

-         Tartom és emelem még öttel – mutattam fel 10 eurót -, hogy magától jött ide, miután elolvasta a cikkemet reggelizés közben.

-         Oké. – biccentett. – Nekem viszont most van egy kis dolgom. – állt fel és nyitotta az ajtót.

-         Eszedbe ne jusson! Itt ne merj hagyni! Ralf! – szóltam a kollegám után, de ő csak egy pimasz mosollyal nézett hátra és ahogy kilépett az irodából, már be is lépett az ajtón a kissé ingerült ismeretlen. A tekintetem a monitorra szegeztem, mintha nem is hallottam volna meg, hogy valaki bejött és tovább püföltem a klaviatúrát.

-         Ön írta ezt a cikket? – dobta le mérgesen az asztalra az aznapi újságot kinyitva annál az oldalnál, ahol a Nina Martin gyerekének elrablásáról írt cikkem volt, nekem meg görcsbe rándult a gyomrom az ismerős hang hallatán.

-         Nem szokásom olyan embereknek válaszolni, akik nem mutatkoznak be. – válaszoltam még mindig azt mímelve, hogy dolgozok és az asztalom szélén lévő papírkupacból kihúztam az egyik mappát, véletlenül sem nézve rá a hívatlan látogatóra.

-         Brandtner vagyok a gyilkossági csoporttól. – dugta az orrom alá a jelvényét.

-         Na látja, tud maga illedelmesen is viselkedni! – jegyeztem meg – Igen én írtam a cikket és most már eleget bámultam a jelvényét, nyugodtan elteheti. – tettem le a mappát az asztalra és ráemeltem a tekintetem a felügyelőre, hogy aztán magamban egy jót mulassak az arckifejezésén. Brandtner ugyanis nem más volt, mint a kutyás pasi a kávézóból.

-         Tudja maga, hogy mit tett? – vont kérdőre túllépve a meglepettségén- Valószínűleg egy pszichopatával van dolgunk aki bármire képes, hogy ne vegyék el tőle a gyereket, akár még megölni is hajlandó saját magával együtt, ha úgy érzi, hogy sarokba szorították. Ebbe nem gondolt bele?! – csapott az asztalomra és a szélére támaszkodva mélyen a szemembe nézett.

-         Ebbe nem gondoltam bele.– értek hidegzuhanyként Brandtner szavai. Abbahagytam a billentyűzet püfölését és a halántékomat kezdtem masszírozni, aztán sajnálkozó tekintettel néztem a felügyelőre.

-         Nem, mert saját maga állt neki szaglászni. Újságírók! – kezdett el ismét fel-le járkálni az asztalom előtt – Miért nem volt elég a sajtótájékoztató anyaga? Minden másik lap lehozta és tiszteletben tartották a rendőrség kérését, erre maga?! Honnan szerezte a bizalmas információkat? – állt meg ismét pont szemben velem.

-         Véletlen meghallottam 2 kollegája beszélgetését a szállodában.

-         És akkor már meg is kellett írnia? Maga szerint miért titkosak ezek az információk?

-         Akkor szúrja le azt a 2 rendőrt is, mert ha olyan titkos, akkor miért beszélgetnek róla nyíltan, amikor tudják, hogy akárki meghallhatja őket? – vágtam vissza.

-         Amint megtudom, hogy kikről van szó meg is fogom tenni. – ült le az asztalomnál lévő székbe. – Egyébként megtudhatnám az igazi nevét is? Ugyanis a Jackie Winter tudom,hogy az egyik sorozat nyomozónőjének a neve.

-         Gabriele Krausen.

-         Nos szeretném figyelmeztetni kedves Frau Krausen , hogy ezekután ha bármelyik tetthely közelében meglátom elő fogom állíttatni. Nincs szükségünk rá, hogy egy újságírónő, aki túl sok krimit nézett és nyomozónak képzeli magát tönkre tegye a munkánkat. –állt fel a székből.

-         Hé, ehhez nincs joga Herr Brandtner! – pattantam fel a székemből.

-         Miután kis híján tönkretette a nyomozást, van! Imádkozzon, hogy a kicsinek ne essen semmi baja a cikke miatt! Viszontlátásra, Frau Krausen!

-         Viszontlátásra!– csukta be maga mögött az ajtót. – Remélem, hogy többet nem látom!  – morogtam a csukott ajtónak és tovább folytattam a munkámat.

Miközben a képeket illesztettem be a cikkhez elgondolkoztam az előbb történteken. Bécs már nem Graz volt és nekem meg kellett szoknom az itteni módit. Grazban szinte csak a rablásokról írhattam meg a polgármester titkos üzelmeiről és ezeknél nem volt akkora  baj belőle, ha néhány bizalmasabb információt is beleszőttem a cikkembe, mert maximum csak pár nappal hosszabbítottam meg vele a tettes szabadságát. A stájer városban nem nagyon történt gyilkosság vagy gyermekrablás, pszichopaták meg pláne nem sétálgathattak nyugodtan ki a szállodákból karjukban az elrabolt kisbabákkal. Brandtner felügyelőnek pedig igaza volt, hiba volt megírnom a cikkben azt, amit a rendőrök beszélgetéséből csíptem el. Nem gondolkoztam, ezzel pedig lehet, hogy tönkretettem a rendőrség eddigi munkáját  és veszélybe sodortam a gyereket is. Az arcom a kezembe temettem az asztalon könyökölve és úgy éreztem, hogy egy mázsás súlyú hatalmas kő nehezedik a szívemre. Elég régóta ültem úgy az asztalomnál, amikor meghallottam, hogy léptek közelednek az iroda felé. Vettem pár mély levegőt és rendeztem a vonásaimat.

-         Nézd csak ki jött meg! – lépett be vigyorogva Ralf az oldalán Melanieval.

-         Szia! – jött oda az asztalomhoz a legjobb barátnőm és adott 2 puszit.

-         Szia! Jól kihúztad magad a tízórai szerzésből! – jegyeztem meg.

-         Ne haragudj, de egy szívügyem megoldásra várt. Megvettem az új kicsikémet. Szerelem volt első látásra!– simogatott meg egy dobozt, amiben az új fényképezőgépe volt.

-         Timo még féltékeny lesz. – mosolyodtam el.

-         Tudja, hogy értem meg kell küzdenie. – nevette el magát, miközben ledobta magát ugyanoda, ahol néhány perccel ezelőtt Brandtner ült.

-         Na de Gaby, mesélj csak! Mi volt azzal a fickóval? Mit akart tőled? Megnyertem a 10 eurót? – ült le az asztalom sarkára egy Golatschent majszolva Ralf.

-         Mi történt? – hajolt előre érdeklődve a széken Melanie – Csak nem a Nina Martin cikk miatt jött ide valaki?

- Először is Ralf szállj le az asztalomról és légyszíves ne morzsázz ide! – bökdöstem meg a kollegám hátsóját -  Másodszor pedig nem nyerted meg, mert a 10 euró engem illet, nem Nina Martin küldte a zsarut.  – kezdtem mesélésbe és közben végig azon morfondíroztam, hogy miként tudnám helyrehozni ezt a baklövésemet...

Melanie