20. fejezet

-         Gaby, te ezt tényleg komolyan gondoltad?

-         Most mi a baj Melanie? Csak egy fotózásra megyek. – fogtam meg egy szexi fehérneműt.

-         Az anyja! – bámulta a szettet Timo – Ugye neked is van ilyened? – nézett kérdőn Melaniera, amire válaszul mind a ketten csúnyán néztünk rá.

-         Menj ki szépen és olvasgass vagy foszd ki a hűtőmet és edd meg, amit találsz benne! – intettem oda neki, hogy menjen szépen kifelé. – Azért mert egyszer elbújtattalak még nem jelenti azt, hogy a bugyijaimat is megnézheted.

-         Ne feledd, hogy itt hagytál egyedül egy egész délelőttre. – ismét kapott egy csúnya nézést - Már itt sem vagyok. – fordult sarkon Melanie barátja és kiment a szobából.

-         Szerintem neked is kéne készíttetned egy sorozatot. Biztos imádná.

-         Majd talán egyszer kap. – mosolyodott el. – De most magyarázd el nekem még egyszer, hogy miért akarsz fotózásra menni!

-         Mariont utoljára ez az alak fotózta nem sokkal a halála előtt. Ha ügyes vagyok, lehet, hogy ki tudok belőle szedni valami hasznosat. Tudod minden lehetőséget számba kell venni.

-         Nem tudlak lebeszélni, ugye?

-         Nem.

-         Akkor nagyon vigyázz magadra! – ölelt meg Melanie. – A képeket meg okvetlen hozd el és tedd el. Később lehet, hogy valaki nagyon fog nekik majd örülni. – kacsintott rám és kiment Timo után...

*

A fotós műterme a belvárosban, elég jó helyen volt. Ám hiába a központi hely mégsem ment annyira jól az üzlet Nico Hartmannak. Leginkább családi eseményeken vállalt fotózást, ezzel tartotta el magát ez köztudott volt fotós körökben, ahogy Melanie mesélte. De akkor miért kellett neki egy ennyire profin felszerelt műterem? Talán csak túl sokat képzelt a saját tehetségéről? Vagy nem sikerült jó kapcsolatokat szereznie? – gondolkoztam a kérdésen, miközben átöltöztem és Nico a beállításokat végezte.  A saját tükörképemet fixíroztam a tükörben és elégedett voltam a látvánnyal. Bár az sem igazán zavart volna, ha csak egy melegítőben fotóznak, de ha már azzal az ürüggyel jöttem, hogy a vőlegényem számára akarom születésnapi meglepetésnek a képeket, akkor már kénytelen voltam adni magamra. Beléptem a műterembe, a fotós még elvégezett pár beállítást, miközben engem faggatott a vőlegényemről és a kapcsolatunkról, aztán nekiláttunk a munkának. Mikor elkészült néhány kép, más beállításokat is kipróbáltunk és miközben a világítást próbálta tökéletesen eltalálni szóba hoztam néhány hírt, ami az elmúlt napokban jelent meg a Kurierban. Nem kellett sokáig várnom, Nico ráharapott a csalira.

-         Szörnyű, hogy ilyen megtörténhet. – csóválta a fejét a fotós utalva a modellgyilkosságokra. – Én mind a kettő lányt ismertem. Elképzelni sem tudom, hogy kinek állhattak az útjában.

-         Egy modellnek ennyi ellensége lehet?

-         Te nem ismered ez a világot. – nevetett fel zavartan -  Csak kifelé tűnik tökéletesnek és szépnek, mert valójában romlott és mindent megmérgez a féltékenység és az intrika.

-         Ez úgy hangzik mintha nagyon jól ismernéd. – jegyeztem meg.

-         Annak idején a világ nagy divatlapjainak fotóztam. A legjobb modellekkel dolgoztam együtt a legnagyobb divatházak és kozmetikai cégek kampányaiban. Elértem a csúcsot, aminél már egyszerűbben nem volt feljebb, csak aztán...– szorult ökölbe a keze és elhallgatott.

-         Mi történt?

-         Ott kellett hagynom a szakmámat egy kis időre. – zárta rövidre. Éreztem, hogy nem akar erről beszélni, viszont az én kíváncsiságomat nagyon is felkeltette, hogy mi volt az oka annak, hogy nem fotózhatott tovább. - De nem érdekes, inkább folytassuk a munkát. – indítványozta, én pedig bólintottam.

„Nagyobb mosolyt! Ez az! A fejed biccentsd kicsit oldalra! Csak lazán! Úgy nézz a gépre, mintha a vőlegényed lenne! Jó!” – beszélt hozzám szakadatlanul és szüntelenül kattintgatott a legkülönbözőbb szemszögekből, mígnem csögetést nem hallottunk meg.  Hartmann elnézést kérve letette a gépet és elment megnézni, hogy ki az. Én felültem a kanapéról és kicsit hátradőltem. Jól esett, mert már fájt a hátam, ám amikor meghallottam, hogy ki jött a szemem a duplájára kerekedett. Pár pillanatra lemerevedtem és mire észbe kaptam, hogy be kellene mennem az öltözőbe, már késő volt. Rex odaszaladt hozzám, én megsimogattam üdvözlésképp, aztán Brandtner is megjelent maga mellett Hartmannal.

-         Most épp dolgozom felügyelő úr, de kérdezzen nyugodtan! – jelentette ki Hartmann, mire Brandtner egyenesen rámnézett. Kedvem lett volna elkérni a fotós masináját és megörökíteni az arckifejezését az utókornak.

-         Gaby – nyögte ki hitetlenkedve miközben végigmért.

-         A vőlegény? – kérdezte Nico.

-         Isten ments! – álltam fel a kanapéról.

-         El ne mozduljon innen! – adta ki a parancsot Brandtner és intett Rexnek, hogy maradjon ott és figyeljen a fotósra, aztán a karomnál fogva behúzott az öltözőbe.

-         Gabriele Krausen, szeretném tudni, hogy mit keresel itt! – állt meg keresztbe tett karokkal az ajtóban.

-         Csak készíttetek egy fotósorozatot.

-         A vőlegényednek, aki nincs is.

-         Te nyomoztál utánam?

-         Van annál jobb dolgom is. – legyintett – A legjobb barátnőd az én húgom és tőle tudok rólad pár dolgot.

-         Igaz. De akkor is csak fotókat készíttetek magamról. Ez nem bűncselekmény tudtommal.

-         Kímélj meg a ferdítésektől és a meséktől, mert enélkül is hallok eleget. Mind a ketten tudjuk, hogy nyomozol és ahogy látom egy fél lépéssel előttünk jársz. – nem válaszoltam csak néztem rá – Azt hiszed, nem vettem észre, hogy lefotóztad azt a 2 oldalt Marion naplójából?

-         Tévedsz Alex. Fotóznak és közben beszélgetek a fotóssal. – tartottam ki az álláspontom mellett.

-         Persze, persze. Gaby, most az egyszer még elmehetsz, de ha még egyszer elkaplak, hogy beleütöd az orrod a munkánkba, lecsukatlak egy kicsit, hátha akkor leszoksz végre erről a rossz szokásodról. – figyelmeztetett, aztán hátat fordított, hogy kinyissa az ajtót.

-         Ha megtudom, hogy ki vagy kik a gyilkosok, akkor azért majd megköszönöd? – cukkoltam tovább, mert jól esett.

- Ne játssz a tűzzel, mert megégeted magad! – nézett vissza rám, aztán kiment én pedig nekiálltam visszavenni az utcai ruhámat. Hartmann intett és azt tátogta, hogy majd megbeszéljük a továbbiakat, Alex pedig elég csúnyán nézett rám, amikor elköszöntem és elindultam a szerkesztőségbe. A felügyelő tovább folytatta a fotós faggatását, de nem kérdezgethette sokáig, mert Böck kereste telefonon. A Marion lakásával szemben lévő épületből egy szemtanú hívta fel a kerületi rendőrkapitányságot azzal, hogy látott valakit a gyilkosság időpontjában bemenni a szemben lévő házba és a férfiban felismerte Rudolf Sommerbauert, akit a reptérre menet kaptak el és most bevitték a rendőrségre. Brandtner elköszönt a fotóstól és rögtön visszaindult az irodába Rexszel. Hartmann egyébként sem tudott többel szolgálni, mint amennyit már ők is kiderítettek a nyomozás során. Marion sietett haza, mert valakivel találkozója volt, aki ezek szerint nem Thomas Keller volt, hanem Rudolf Sommerbauer. Ám a felügyelőnek mégis azt súgta megérzése, hogy valami nincs rendben ezzel a Nico Hartmannal. Lehet, hogy megvan a 2 gyilkos? Vagy az az egy?

*

-         Herr Sommerbauer, maga gyanúsított. A gyilkosság estéjén ott járt Marion Reinhardt lakásán. Látták, amikor belépett a házba. – kezdett a kihallgatásba Brandtner.

-         Csak meglátogattam.

-         Akkor miért menekült előlünk?

-         Mert tudtam, hogy én leszek a gyanúsított, pedig nem is csináltam semmit. Nem én öltem meg Mariont. Amikor megérkeztem hozzá, már elég rosszul volt.

-         És?

-         Marion az egyik amerikai munka során rászokott a drogozásra. Heroinfüggő lett és én segítettem neki beszerezni az anyagot. Kezdetben még el tudta titkolni, de később Thomas rájött és megfenyegette, hogy vagy leszokik vagy szakít vele. Marion megijedt, hogy egyedül marad, mert szerette a barátját és megígérte neki, hogy leáll a heroinnal, de arra nem számított, hogy mennyire nehéz lesz. Próbáltam rábeszélni, hogy menjen el elvonóra, de erről hallani sem akart. Saját maga akart leszokni a drogról és csak tőlem kért segítséget. Azért mentem el hozzá, mert észrevettem, hogy rendszeresen tűnik el pár szem a gyógyszeremből és kérdőre akartam vonni.

-         Milyen gyógyszerből?

-         Rákbeteg vagyok és fájdalomcsillapítóként az orvosom Metadont írt fel. – magyarázta Sommerbauer. – Amikor megérkeztem hozzá, azt hittem, hogy az elvonási tűnetek miatt van rosszul és adtam neki a Metadonból, mert tudom, hogy a heroinfüggők azt használják, ha le akarnak szokni, aztán otthagytam a kanapén.

- Marion Reinhardtot megmérgezték, túl adagolták a Metadont. – mondta a felügyelő mire Sommerbauer a két kezébe temette az arcát és zokogásban tört ki, ahogy eljutott az agyáig a felismerés, hogy ő okozta a modell halálát. Böck ekkor kopogtatott az ajtón, mire Brandtner felállt és odament hozzá. Érdekes híreket hozott...