15.fejezet

Helló!

Meghoztam a folytatást. :) Én nem érzem olyan jól sikerültnek, de majd Ti megmondjátok. :)

Jó olvasgatást hozzá!

Puszi:

Detti

A reggeli kávém kitöltöttem a kedvenc bögrémbe, aztán szokásomtól eltérően kevertem hozzá tejet is. Mindig méregerősen szoktam inni, de most hogy nem dolgozni megyek, jó lesz a tejeskávé vagy az arányokat elnézve inkább kávéstej is. Kezemben a bögrével körbe-körbesétálgattam a szobában és hol egy csuklószorítóval, hol a kabalámmal battyogtam oda az egyik széken heverő táskámhoz. A nagy jövésmenésben azonban felfedeztem, hogy a legújabb oklevelem, ami kikerült a falra, ferdén áll. Odamentem és megigazítottam. Eleinte sokat álltam így előtte és olvastam át a sorokat, de amióta megtudtam, hogy mi történt pár napja, már csak mérgelődöm, ha a tekintetem idetéved, csak egy dolog változatlan: még mindig büszke vagyok rá. Szép iniciálés, gyönyörű írott betűkkel szedett a szövege és ott van rajta egy nagy placsni is. Kortyoltam egyet a bögréből és lehunytam a szemem, gondolatban pedig visszamentem az időben pár napot.

„Feszengve álltam a hosszú asztal előtt, szembefordulva a sokasággal. A kis kosztüm és a magassarkú sohasem tartozott a kedvenc ruhadarabjaim közé, de most az alklaom megkövetelte, hogy elegánsra vegyem a figurát és kibírjam pár órára. Mellettem jobbra és balra is mindenféle rendőrök és civilek álltak, Hofbauer rendőrfőnök pedig egy hosszabb beszédben méltatta az érdemeinket. Amíg a beszédet hallgattam körbejárattam a szemem a termen.Melaniet rögtön kiszúrtam. Nem túl messze állt tőlem és a legújabb szerelmével, egy vadiúj fényképezőgéppel igyekezett minél több képen megörökíteni az ünnepség minden pillanatát. Nagyon lelkes volt és végre mosolygott, nem úgy mint néhány 24 órával azelőtt. Timot végre felmentették és az igazi bűnösök ellen indítottak eljárást mindaz alapján, amit a múltkor felfedezett kép készítője vallott és amit én gyűjtöttem össze kiegészítve a Karltól kapott papírokkal. Szerettem volna neki is köszönetet mondani és inkább őt nézni a helyemen valahonnan a terem hátuljából, hisz a munka oroszlánrészét ő végezte, én csak leporoltam a régi iratokat, hogy sikerüljön lecsukatni Wiedemannt, de hajthatatlan volt és még ezért a kitüntető oklevélért sem akarta otthagyni a pecabotját és a halait, mondván, hogy ő már visszavonult. Továbbnézve a sokaságot, hátul megláttam Ralfot is, amint keresztbetett karokkal a falat támasztja. Láthatóan unta az egészet, de látni akarta, hogy én, az örök lázadó, aki miatt a rendőrség napi szinten látogat el a Kurrier szerkesztőségébe, most épp a rendőröktől vesz át egy kitüntetést a nyomozásban nyújtott segítségéért. Végül pedig a legelső sorban megtaláltam a 3 kedvenc rendőrömet is. Fritz, Christian és Alex így ültek sorban, természetesen a legutóbbi ült a sor legszélén, mellette pedig Rex feküdt csöndben és talán már arra gondolt, hogy milyen szép nagy adag szalámis zsömlét kap majd jutalmul azért, amiért ő is végigszenvedi az ünnepséget és még úgy is tesz, mint aki figyel. Ugyan nem olyan rég óta éltem Bécsben és nem is rég óta ismertem a rendőröket sem, de Rex nagyon hamar a szívemhez nőtt. Mindig azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet, ennyire okos? És persze aranyos meg játékos, de azt csak az irodán kívül. Ha Rexre néztem mindig úgy éreztem, hogy az állatora nézve sértő, amikor pár embert illetünk ezzel a megnevezéssel. Gondolataimban körülbelül eddig juthattam, amikor észrevettem, hogy Hofbauer befejezte a beszédét és mindenki tapsolni kezd, aztán átadják az okleveleket. Mosolyogva fogtam kezet a rendőrfőnökkel és egy másik számomra még ismeretlen kollegájával. Miután vége volt az ünnepségnek én rögtön becéloztam magamnak az egyik asztalt, ahonnan valami számomra még ismeretlen süteményt kezdtem el majszolni. „Ha már nem érzem a lábam a sok álldogálástól, legalább ennyivel megjutalmazom magam.”

-         Gratulálok a placsnidhoz! – veregette meg a vállam Ralf. – Sosem hittem, hogy megérem, hogy téged tüntetnek ki a rendőrségen. Előbb számítottam arra, hogy becsuknak a dutyiba. – vigyorgott miközben mondta.

-         Annyira szeretem, amikor a legkedvesebb énedet veszed elő! – sóhajtottam és már nyúltam a következő sütiért.

-         Mindenesetre ezért és kajáért megérte benéznem. Viszont nekem most mennem kell, Ziegler nekem nem adott szabadnapot. Tschüß! – indult el, de aztán még visszafordult egy pillanatra – Gaby, a süteményből azért hagyj másoknak is! És ha tudsz, hozz be a szerkesztőségbe pár szeletet. Neked már úgyis mindegy, a sütilopás a rendőrségről már annyira nem számít... – vigyorgott újfent és meg sem várva a válaszomat kisietett az ajtón és eltűnt a lépcsők irányába.

-         Mosolyogj szépen! – pattant elém a semmiből Melanie és már el is kattintotta a gépet.

-         Mel, azt azonnal töröld ki! – töröltem meg a morzsás és kicsit krémes számat egy szalvétával.

-         Rendben van törlöm, de cserébe szeretnék még egy képet! A nemet pedig nem fogadom el válaszként. – mosolygott Melanie.

-         És még én vagyok nehéz természet. Na jó, legyen neked gyereknap! – töröltem meg még alaposabban a számat, aztán beálltam a képhez arcomra öltve egy kisebb mosolyt, kezemben tartva az oklevelemet.

- Gaby, ez így nem jó! – elégedetlenkedett leeresztve a fotómasináját - Ezt a képet az iroda falára szántam és olyan képet vágsz, mint aki azért mosolyog, mert végre kihúzták a fájós fogát, ami régóta kínozta, de még zsibbad a fél feje. Ezt így kizárt, hogy kitegyem oda. Szélesebb mosolyt kérek! Gondolj rá, hogy végre elismerték a rendőrök, hogy jobb vagy náluk. – hajolt hozzám egész közel és az utolsó mondatot csak súgta, hogy más ne hallja meg. Melanie nagyon tudta, hogy mit kell mondania, a mosolyom egyből szélesebb lett, a barátnőm pedig hátrálni kezdett, hogy a megfelelő távolságról kattinthassa el a gépet. – Most repül a kismadár! – kiáltott fel, erre ijedten rezzentem össze, mert valahol a terem hátuljában összetört valami, csak az üvegcsörömpölést lehetett hallani, Mel pedig ismét a lehető legrosszabb pillanatot kapta el. Pár perc múlva Rex egy csokor virággal a szájában jelent meg előttem és leült elém. A virágcsokor gyanúsan hasonlított a többi virágra, amelyek a teremben lévő asztalokat díszitették. Lehajoltam hozzá és elvettem a szájából a virágcsokrot. „Köszönöm Rex!” – simogattam meg a kutyát.

-         Tudod, hogy mi jár annak, aki virágot lop? Szalámis zsömle megvonás. – állt meg karbatett kézzel Alex Rex mögött. A kutya erre a lehető legaranyosabb nézését vette elő és félrebiccentett fejjel nézett a gazdájára.

-         Ne legyél már ilyen vele, szerintem csak kedveskedni akart.

-         Szerintem is bátyus. Néha nem árt meg egy kis csibészség, igaz? – pillantott rá Rexre Melanie félbehagyva az ünnepségen készült képek nézegetését, a kutya pedig egyetértően vakkantott egyet. A barátnőm egyébként hajlandó volt békejobbot nyújtani Alexnek, de hiába békültek ki még mindig érezni lehetett némi feszültséget köztük, mert Timot még mindig nem tudta maradéktalanul elfogadni a felügyelő.

-         Gaby, én is szeretném megköszönni a segítséged – fordult felém Alex, de rögtön megcsörrent a mobilja és arrébb vonult vele egy csöndesebb helyre, aztán összeszedte Christiant és Fritzet is, majd eltűntek a teremből. Igyekeztem nem eltátani a szám, csak meglepetten néztem magam elé. Jól hallottam? Megköszönte a segítségemet? Meglepetésként ért ez a gesztus úgy is, hogy az elmúlt pár napban már egész normálisan tudtunk beszélgetni pár szót, amikor összefutottunk. Amíg ő és Melanie nem beszéltek egymással, én vigyáztam a lányra és titokban azért informáltam róla Alexet, hogy hogy érzi magát a húga, ezért pedig hálás volt nekem Brandtner. Rájöttem, hogy tulajdonképpen egész szimpatikus, amikor épp nem a nyomozásról akar leszoktatni.

- Gyere, megyünk ünnepelni! – fogott karon Mel és elkezdett maga után húzni, mit sem törődve a tiltakozásommal. Én pizzát akartam rendelni és elnyúlni a kanapémon, de a barátnőm másképp gondolta. Elmentünk egy étterembe, ahol csatlakozott hozzánk Timo is, majd pedig Ralf is megérkezett, miután leadta a másnapi lapszámba írt cikkjét, hogy aztán a vidámparkban eresszük ki a gőzt. Éjjel estem haza a lakásomba és miután feltettem a falra az oklevelemet, beájultam az ágyba, egész másnap reggelig úgy aludtam, mint akit fejbevertek. A fáradtságom még másnap is kísértett, mert reggel elég nehezen akaródzott kibújnom a takaró alól. A fürdőszobában belenézve a tükörbe, majdnem megijedtem magamtól, de legalább ettől a látványtól az álom utolsó foszlányai is eltűntek a szememből. Sok időmbe telt, mire normális emberi külsőt varázsoltam magamnak és aznapra a reggeli kocogásról is lemondtam a reggelivel együtt. Csak egy szelet pirítóst szorítottam a fogaim közé és magamra kapva egy kardigánt meg a táskámat kisiettem az ajtón. Melanieval találkozót beszéltünk meg, nem akartam elkésni. Amíg le nem értem a kocsimhoz, megettem a pirítóst, aztán beültem és már indítottam is. Bekapcsoltam a rádiót, leginkább a közlekedési hírek érdekeltek, mert nem akartam dugóba kerülni, hogy egy alapos bosszankodással kezdhessem a napomat, ám rögtön az első hír hallattán feljebb csavartam a hangerőt. Elfutott a méreg és kis híján belementem piros lámpa miatt megálló, előttem haladó autóba. A fogaim közt különféle szitokszavakat hajtogattam egész odáig, amíg meg nem érkeztem a ház elé, ahol Melanie lakott. Beütöttem a kódot, az ajtó kinyílt, én pedig kettesével szedtem a lépcsőfokokat, míg végül ott nem találtam magam a barátnőm lakásának ajtaja előtt.

-         Szia Gaby! Reggeliztél már?– nyitott ajtót és engedett be.

-         Szia Melanie! Csak egy piritóst. – kordult meg a gyomrom -  Hallottad a híreket?

-         Igen. – fintorodott el.

-         Ezt komolyan nem hiszem el! Egyébként Timo?

-         Már elment. – tessékelt beljebb a lakásban, mire nagy meglepetésemre Rex szaladt elém, hogy üdvözöljön.

-         Itt a bátyád?

-         Aham. Épp azért ment el előbb Timo. Még mindig nem nagyon szívlelik a másikat és ha meg tudják oldani, hát elkerülik egymást.

-         Értem.

-         Mindjárt hozok neked valami harapnivalót, mert nem engedem, hogy így menj dolgozni! – fordult be a konyhába Mel, én pedig a nappaliban foglaltam helyet egy kisebb hálálkodás után. Vagyis inkább álltam meg és előadtam a véleményemet Alexnek.

-         Hogy a francba tudott megszökni Wiedemann?!

-         Az ügyvédjei kérelmezték, hogy helyezzék házi őrízetbe az egészsége miatt és tegnap valahogy megszökött, pedig éjjel-nappal figyeltük a házat és a környékét.- válaszolt nyugodt hangnemben Alex.

-         De ha körbevették a házat, akkor hogy léphetett meg? Ezt hogy lehetett így elcseszni?! – kezdtem nagyon kiakadni.

-         Gaby, nem csak téged idegesít, hidd el! Mi mindent megteszünk amit lehet, hogy addig elkapjuk, amíg még Ausztriában van.

-         Addig kellett volna mindent megtenni, amíg még a kezetekben volt! Ennyit ért, hogy átadtam mindent, amit csak összegyűjtöttem, ahelyett, hogy előbb megírtam volna a Kurierban! Ez már majdnem felért egy letartóztatási paranccsal!– kezdtem el fel-alá járkálni Melanie nappalijában.

-         Egy: nem vagy a felettesem. Kettő: Ne csinálj úgy, mint ha csak a te érdemed lenne az, hogy letartóztattuk! Sokat segített, de maga csak egy újságíró, Frau Krausen. – váltott magázásra, tehát eddig tartott a fegyverszünet kettőnk közt.

-         Maga meg a kollegái pedig balfékek, Herr Brandtner! – vágtam a fejéhez és elindultam kifelé Melanie lakásából. – Köszi Mel, de nem vagyok éhes. Majd a szerkesztőségben találkozunk. Szia! – köszöntem el a barátnőmtől és bevágtam magam mögött az ajtót. Lerohantam az autómhoz beültem és tövig nyomva a gázpedált kilőttem a ház elől...”

Emiatt kezdek mérgelődni mindig, ha rátéved a szemem az oklevélre. Úgy éreztem, hogy minden hiába volt és semmit sem ért Karl és az én hosszú kutatómunkám, ha néhány idióta rendőr hagyta meglépni Wiedemannt. Bármiben le mertem volna fogadni, hogy már nincs is az országban. Megígértem Timonak, hogy segítek rács mögé juttatni azt, aki már másodszor próbálta meg tönkretenni az életét és tessék... Gondolataimból egy kopogtatás rángatott ki. „Egy pillanat!” – szóltam ki és betettem a mosogatóba a bögrémet, majd behúztam a cipzárt a táskámon és ajtót nyitottam.

-         Ma fogod megmutatni Jobstnak és Maxnak, hogy te vagy a legjobb! Le fogod futni a városi maratont! Felkészültél? – toporgott Melanie az ajtóban.

-         A lélek kész, de a test erőtlen. – sóhajtottam fel mosolyogva és a vállamra véve a sporttáskám, bezártam magam mögött a lakást és elindultam Melanie után...