16.fejezet

Helló!

Meghoztam a folytatást! :) Sok mindent nem fűznék hozzá, csak jó olvasást kívánok hozzá! :)

Puszi:

Detti

-         Menjetek szobára! Én most épp a maratonra készülök, nem vagyok erre kíváncsi. – szóltam be viccsen Timonak és Melanienak, akik épp nagyban romantikáztak, aztán tűntetőleg elfordítottam a fejem, így pedig azt nézhettem, ahogy Ralf egy ínycsiklandozó rétest töm magába. – Ralf, ezt muszáj az orrom előtt csinálnod? – puffogtam.

-         Nem tehetek róla, éhes vagyok. – válaszolt, aztán jó ízűen harapott bele a süteménybe.

-         De muszáj előttem enned? – nyeltem egy nagyot.

-         Ha lefutod, ígérem veszek neked egyet. Legalább lesz motivációd.

-         Kettőt.

-         Megegyeztünk. – bólintott, aztán elment venni magának még egy rétest.

-         Na ideje, hogy kipróbáljam a gépet! – jegyezte meg Melanie és amint felé fordítottam az arcomat nyújtás közben, készített rólam egy fotót. Timo a korláton ült, egyik kezében pedig egy üveget szorongatott, abból kortyolgatott egyet-egyet. Melanie pedig előtte állt, nekidöntve a hátát a szerelmének és megnézte a képet.

-         Gaby, olyan vagy, mint egy igazi profi. – nézett rám mosolyogva Timo.

-         Lehet, hogy jó a futócuccom, de ha túlélem ezt a maratont, emlékeztessetek rá, hogy többet az életben ne vegyek rész fogadásokban.

-         Úgy sem bírod ki. – legyintett Melanie. – Ralf rávesz majd. Különben pedig rendszeresen jársz kocogni, meg sem fog kottyanni ez a kis futás.

-         De kocogni pár kört a parkban, meg körbefutni a várost az egészen más.

-         Mert az összes induló naponta körbefutja Bécset....Jaj Gaby!

-         Na csak nem fel akarod adni? – kocogott mellém Max vadiúj futócipőben és melegítőben.

-         Te is jöttél futni? – esett le az állam. Az exférjem ugyanis csak a lepedőakrobatikát űzte sportszerűen meg a kártyázást emlékeim szerint.

-         Igen. Gondoltam leellenőrzöm, hogy tényleg le futod-e a távot, ahogy vállaltad.

-         Fogadjunk, hogy gyorsabban, mint te! – éledt fel bennem a harci kedv.

-         Ha én nyerek, eljössz velem vacsorázni.

-         Ez nem fog előfordulni, biztosíthatlak róla! Inkább az lesz, hogy elfelejted, hogy a feleséged voltam, hogy a balszerencsém ismét egy városba hozott össze minket és úgy egyáltalán azt, hogy létezem. – Max az utóbbi pár napban elég sokszor felkeresett, de én nem kértem belőle. Az a pár hónap házasság bőven elég volt nekem.

-         Rendben! – fogtunk kezet, aztán Max továbbkocogott. Ahogy hallótávolságon kívülre ért, Melanieból és Timoból kitört a röhögés.

-         Most meg mi van? – egyenesedtem fel és csípőre tett kézzel néztem a nevetgélő párost.

-         Nincs öt perce, hogy azt mondtad, hogy többet nem fogadsz senkivel. – mondta két röhögőgörcs közt Mel.

-         Azt mondtam, hogy a maraton után.

-         Igaza van. – helyeselt Timo.

-         Nézzétek kivel találkoztam. – érkezett vissza a kis csapathoz Ralf és nem volt egyedül. Egy magas, fekete hajú csinos nő lépdelt mellette sportcipőben és jó ízűen falatozott egy süteményt. – Ő itt a barátnőm, Ingrid Lanz. – szóval nem csak egy kitalált lány az az Ingrid, akiről annyit mesélt a kedves barátom.

-         Szia! Én Gabriele Krausen vagyok, szólíts csak Gabynak. Ralf kollegája vagyok és az irodánk is közös. – nyújtottam kezet, aztán a többiek is bemutatkoztak neki. Hála Istennek végre nem egy plázacica a barátnője a kedvenc munkatársamnak!

-         Örülök, hogy végre megismerhettelek titeket.

-         Na én megyek és beállok a rajthoz. – csaptam össze a kezem -  Minél közelebb akarok lenni ahhoz a majomhoz, hogy láthassam a fejét, amikor megelőzöm.

-         Várj, a hátadra tűzöm a rajtszámodat! – jött oda hozzám Melanie és négy biztosítótűvel a pólómhoz tűzte a papírlapot, amin az 543-as szám díszelgett.

- Sok szerencsét Gaby! Drukkolunk! Ott fogunk várni a célban. – köszönt el tőlem a kis csapat, én pedig átbújtam a korlát alatt és elfoglaltam a helyem Max közelében. Az exférjem épp akkor vette le a melegítőfelsőjét és odasétált a korláthoz, ahol egy szőke nő állt, gondolom Brigitte, a barátnője és Jobst is ott volt. Utóbbi amint észrevett a nevemet kiabálta és hiába mutattam fel neki elegánsan a középső ujjamat, nem volt hajlandó abbahagyni, így odamentem hozzá.

-         Mit ordibálsz?

-         Ne legyél már ilyen szegény haverommal. Még mindig szerelmes beléd.

-         Én pedig Anglia királynője vagyok. Különben sem az én műfajom olyannal kezdeni, aki foglalt. – fordultam sarkon, hogy otthagyhassam, de elkapta a kezem és visszahúzott.

-         Azért gondold végig. – engedte el a karom.

-         Ha még egy szót szólsz rólam és Maxról, gondoskodni fogok róla, hogy legyen munkája a gyilkosságiaknak. – sziszegtem a fogaim közt, aztán elfoglaltam a helyem a startnál. Amint megpillantottam Max rajtszámát, kuncogni kezdtem.

- Mi bajod? – nézett hátra a válla felett. Megszólalni nem tudtam, csak mutogattam a hátára.  – Ezt osztották. – vont vállat és visszafordult az indítókapu felé. Az exférjem ugyanis a 666-os számot kapta. Testhez álló, gondoltam. Közben az emberek pedig csak gyűltek és gyűltek a starthoz míg nem el nem érkezett a rajt időpontja. A startpisztoly hangosan dördült, a teljes hosszra vállakozó futók pedig nekiiramodtak a hosszú távnak. Lassabb tempóban indultam, mert nagyon jól tudtam, hogy így lehet a legjobban tartalékolni az energiáimat. Nem most kell elől haladni, hanem majd a végén. A futók mezőnye, amely mint egy masszív tömb indult el a Stephansdom elől, lassacskán kezdett szétszakadozni. Én egyedül haladtam a saját tempómban, miközben elértem a Stadpark kapuját és folytattam az utamat, ám egy idő után érzékeltem, hogy valami nincs rendben. Lelassítottam, majd megálltam és a térdemre támaszkodva kicsit kifújtam magam. Két kezem csípőre téve néztem szét és konstatáltam magamban, hogy eltévedtem. A kapunál rossz irányba indultam el. Nem is én lennék, ha nem kerültem volna már megint ilyen helyzetbe. Fújtam egy nagyot, aztán elindultam visszafelé az ösvényen és miközben kocogtam igyekeztem élvezni a természet szépségét, a madarak énekét és a szél susogását a levelek között. Alig futottam pár métert rögtön találtam egy ösvényt, ami odavezet, amelyik utat kijelölték a maraton számára, így arrafelé vettem az irányt. Előttem nem sokkal az ösvény szélén megpillantottam valami furát az egyik bokor aljából kikandikálni. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és odasiettem, hogy megnézzem mi az. Egy fekete nejlon csücske lógott ki a bokor alól és láthatóan volt alatta valami. Leguggoltam és kíváncsian félrehajtottam, aztán az első sokktól fenékre huppantam és négykézláb pucoltam arrébb a bokortól. Rosszul lettem rögtön és még szerencse, hogy nem ettem túl sokat reggelire, mert biztos kijött volna belőlem az egész. Leültem az egyik padra méterekkel a bokortól és remegő kezekkel szedtem elő a telefonom az övtáskából és elsőként a rendőrséget tárcsáztam. A zsák alatt ugyanis egy nő hullája lapult...

Brandtner felügyelő a házától nem messze lévő tisztáson játszott Rexszel. A kutya a kedvenc piros labdája után loholt lelkesen és a gazdája ahányszor eldobta, ő annyiszor hozta vissza, ledobva a játékszerét a felügyelő lába elé.

- A múltkor olvastam, hogy a kutyák csak azokat a tárgyakat hozzák vissza, amelyeket még értékesnek tartanak. Te mit gondolsz erről? – nézett kérdőn Rexre Alex, aztán aznap már ki tudja hanyadszorra messzire dobta a labdát. A német juhász lelkesen futott utána és amikor visszatért vele a bokrok közül, a labda sajnos kilyukadt.

- Úgy látom igaz, amit az újság írt. Látod, ez kilyukadt. – guggolt le a kutyához Alex, mire válaszul Rex vakkantott egyet. – Szóval attól még játszani akarsz vele? Hát nem bánom. – egyenesedett fel ismét és egy másik irányba dobta el a piros labda maradványait. A kutya ismét boldogan iramodott el megkeresni a kedvenc játékát, de ezúttal a szokásosnál is tovább a bokrok közt maradt, majd egy csobbanást lehetett hallani. Alex elindult Rex után és széthajtva a bokrokat, a patak mederét látta maga előtt. Az eső mostanában igencsak elkerülte Bécs környékét, ezért nem is volt annyira bővízű a patak, mint szokott. Érdeklődve nézett el a nádas felé, de Rexet nem találta, ám amikor megfordult, megpillantotta a kissé vizes német juhászt, amint leteszi a labdáját és futva indul el felé.

- Rex! Ne! Neeeeeeeee! – kiáltotta el magát a felügyelő, aztán ott találta magát a patakban ülni, Rex ugyanis nem átallotta belelökni a vízbe – Ezért még számolunk! Tudod, hogy mi a rossz rendőrkutyák büntetése... – nézett a kutyára Alex, mire Rex először elszégyellte magát, aztán párszor képennyalta a gazdáját. – Jól van, nem haragszom. De most már menjünk haza, mert át kell öltöznöm. – tápászkodott fel a vízből Brandtner és Rexszel, meg a piros labda maradványával együtt elindultak a purkersdorfi ház felé. Ahogy beléptek a kapun, odabenn csörögni kezdett Alex telefonja, kinyitotta az ajtót és Rex már rohant is a csörgő mobilért, amit a fogai közé szorítva vitt oda a gazdájának. A felügyelő rövid beszélgetés után kinyomta a telefont, aztán villámgyorsan átöltözött és Rexszel együtt elindult a Stadtpark felé. Már kezdte azt hinni, hogy ezt a hetet sikerül megúszni egy újabb ügy nélkül, de tévedett. Valaki ismét meggyilkolt egy másik embert, amivel kezdődik előlről a kirakós játék és addig egyetlen szabad percük sem lesz, amíg ő és a csapata nem járnak az ügy végére. A Stadtpark tetthelyhez közel eső bejáratait már lezárták és senki sem juthatott be oda a rendőrökön kívül. Ez a nap pont megfelelt volna egy jó kis sétára, akár itt a parkban is. A fél város egyébként is vagy itt volt, vagy a Praterben és élvezte a szombati szép délutánt, ám hamar híre ment a bokor alatt talált holttestnek és most már rengetegen nyüzsögtek a körbekerített terület körül. Mindenki kíváncsi volt, hisz nem minden nap találnak egy hullát a Stadtpark cserjéi közt. Az egyik egyenruhás helyet csinált a bámészkodok közt Rexnek és Alexnek, a kutya leült az egyik pad előtt, a felügyelő pedig odament Christianhoz és Dr. Grafhoz, aki már átvizsgálta a legújabb páciensét.

-         Sziasztok! – köszönt mind kettőjüknek Brandtner, aztán leguggolt, hogy ő is megszemlélhesse a holttestet.

-         Az egyik eltévedt maratoni futó talált rá itt a bokor alatt. Még nem tudtuk azonosítani. – kezdett el magyarázni Böck.

-         Nem is védekezett. – jegyezte meg Alex, aztán felegyenesedett.

-         Erősen gondolkozóba ejtett, hogy a vérzés mennyisége eltér attól, amit egy friss sérüléstől elvárnánk. – gondolkozott el Dr. Graf.

-         Ez mit jelent? – kapta fel a fejét Christian.

-         Nagyon jól tudod, hogy pontos vizsgálati eredmények nélkül nem nyilatkozom.

-         A halál időpontja? – vette át a szót Brandtner.

-         Feltehetően már 12-14 órája halott.

-         Ez azt jelenti, hogy éjjel ölték meg.

-         Többet majd a boncolás után mondok. Most pedig mennem kell, mert az ebédem mellől rángattatok el. Szervusztok! – bújt át a szalag alatt az orvosszakértő és elment.

-         Valahonnan mintha ismerném az áldozatot. – fordult ismét a letakart hulla felé Alex és erősen gondolkozni kezdett. –Megvan! A házamtól nem messze van egy nagy óriásplakát, amin az egyik nem rég nyílt ruhaüzletet reklámozzák. Ezen az áldozat a modell.

-         Tényleg! Azt már én is láttam. Akkor megyek és utánakérdezek, hogy ki ő.

-         Rendben, én addig szeretnék beszélni azzal, aki megtalálta.

-         Ő az, aki ott ül a padon. – próbált elnyomni egy kuncogást Christian, miközben a pad felé mutatott.

-         Most meg mi olyan vicces?

-         Semmi. Megyek utánakérdeznek ennek a modellnek. – vette elő a mobilját és arrébb ment telefonálni, miközben Brandtner a padon ücsörgő alak felé vette az irányt. A melegítőfelsője hanyagul a nő hátára volt vetve és egyik kezében egy poharat szorongatott a másikkal pedig Rex fejét simogatta, ám ahogy meghallotta a felügyelő lépteinek közeledését felállt a padról és megfordult.

-         Nem lepődtem meg. – jegyezte meg Alex és ha jobb kedvem lett volna, még talán egy jót is mulattam volna az arckifejezésén.

-         Na essünk túl rajta! – ültem le a padra, mintha épp a fogamat készülnének kihúzni. – Gondolom most el kell mesélnem, hogy miként találtam rá a hullára, igaz?

-         Igen.

-         A parkba beérve rossz sétányon indultam el és amikor rájöttem, hogy eltévedtem visszafelé indultam, amikor rátaláltam erre az ösvényre, ami összeköti a két sétányt és úgy gondoltam, hogy levágom az utat. Akkor pillantottam meg, hogy valami van a bokor alatt, bennem pedig győzött a kíváncsiságom, megnéztem, hogy mi az és félrehajtottam a nejlont, aztán ezt láttam alatta, utána pedig hívtam a rendőrséget.

-         Értem.  – bólintott.

-         Egyébként szerintem nem itt ölhették meg. – jegyeztem meg.

-         Gaby, a nyomozást most hagyd abba! - nézett rám nagyon csúnyán Alex.

- Gondoltam elkél a segítség a múltkori után... – piszkálódtam tovább, amikor is két egyenruhás Jobstot cipelte a kordonon kívülre. A kedvenc kollégám valahonnan megneszelte, hogy mi folyik a Stadtparkban és idejött kutakodni, csak lebukott. Brandtner felállt mellőlem és elment rendet tenni. Én pedig lehajtottam az utolsó korty vizet is a pohárból, amit bedobtam a szemetesbe és elmentem telefonálni.Melanie és Timo a park bejárata előtt vett fel és hazavittek. Ha Alex azt hiszi, hogy abbahagyom a nyomozást, nagyon téved. Ezt a hullát én találtam...