17.fejezet

Felsietve a lakásomba ledobtam a futócuccom majd célbavettem a zuhanyzót. Addig folyattam magamra a vizet, amíg elég frissnek és üdének nem éreztem magam, aztán elzártam a csapot és egy tábla csokival meg az aznapi újsággal a kezemben leheveredtem a kanapéra. Vigyázva bontottam ki a csokit és letettem magam mellé. Letörve egy kis kockát belőle rágcsálni kezdtem, miközben a szememmel átfutottam a lapokat. Semmi érdekeset nem találtam a Kurierban, így unottan dobtam félre, aztán minden figyelmemet a csokira fordítottam. Valahonnan ismerős volt a hulla, de nem tudtam hogy honnan. A tábla csokival együtt ezen a kérdésen rágódtam, de csak nem jutottam egyről a kettőre és ez borzasztóan idegesített. Egy idő után elfogyott az édesség és az üres csomagolást lusta voltam a szemetesig elvinni, csak lazán odadobtam a kanapé előtti asztalon heverő reklámújság gyűjteményem tetejére. Ahogy figyeltem, hogy le ne essen a csokipapír, megakadt a szemem a kupac tetején lévő újság egyik hirdetésén. A Belvárosban nem régiben nyílt ruhaüzlet reklámja volt az. Márkás ruhákba öltözött férfiak és nők hirdették a nyitási akciót, én pedig a fotó szélén szereplő virágos ruhát és kalapot viselő nőben felfedeztem a hullát, akit a bokor alatt találtam. Jobban megnéztem a képet és rájöttem, hogy ő nem volt más, mint Marion Reinhardt, a keresett modell. Gyorsan kezembe is vettem a mobilom és felhívtam Ralfot, mert ebben most ő tud nekem segíteni, mint bulvárújságíró. Nem kellett sokat várnom, szinte azonnal felvette és miután előadtam neki, hogy mihez is kérem a segítségét, benne is fellángolt a lelkesedés az ügy iránt. Másnap reggelre beszéltünk meg találkozót a törzshelyünkön, én pedig boldogan hajtottam álomra a fejem, hisz végre ismét nyomozhattam és eszem ágában sem volt Brandtnerre hallgatni. Másnap reggel azonban jóval korábban felkeltem, mint szoktam. Teljesen éber állapotban nyomtam ki az ébresztőórát, amint csörögni kezdett. Izzadtan kapkodtam a levegőt hajnalban, amikor magamhoz tértem és rájöttem, hogy az egész szörnyűséget csak álmodtam. Sohasem voltam ijedős, de most ez az álom megrémisztett. Annyira élethű volt. Megrázva a fejem megpróbáltani eltűntetni az utolsó emlékfoszlányaimat is a rémálomról, ami nem hagyott nyugodni és nekiálltam a reggeli rituálémnak. Időben sikerült mindennel elkészülnöm és kényelmes tempóban indultam el a Drechsler felé, ami előtt Ralf kocsija már ott állt, így gyorsan leparkoltam és kipattanva az autóból bementem a kávézóba, ahol szinte rögtön megpillantottam a kollegámat. Ralf odabenn az egyik asztalnál üldögélt és a mai Kuriert olvasgatta egy fánk és az elmaradhatatlan kávéja mellett. Leadtam Suzannenál a rendelésem és leültem vele szemben.

-         Jó reggelt! – csukta össze az újságot és letette az asztalra.

-         Neked is!

-         Elég rosszul festesz...talán nem aludtál az éjjel?

-         Hajnalban felébredtem, mert rémálmom volt, de ezt hagyjuk. – legyintettem. Megvártam, amíg az egyik pincér kihozta nekem is a kávét és a fánkot, aztán megkérdeztem. – Akarsz nekem segíteni?

-         Ez kérdés? Persze.

-         De akkor hajolj közelebb, mert nem akarok kiabálni. – intettem, mire ő is a kávéja meg a reggelije fölé hajolt, meg én is. Bárki is látta ezt a jelenetet, azt hihette, hogy éppen romantikázunk, pedig csak azt meséltem el Ralfnak, amiben a segítségére számítottam.  – Emlékszel, hogy tegnap egy hullára botlottam a Stadtparkban. Nos most már tudom, hogy ki ő.

-         Olvastam a cikked, amit még lapzárta előtt küldtél Zieglernek.

-         Akkor azt nem mondom el még egyszer és inkább rátérek a lényegre. Szeretném ha segítenél nekem és mondanál pár nevet, pár pletykát vagy bármit, ami alapján elindulhatnék én is kicsit nyomozni.

-         Egy feltétellel.

-         Mi az?

-         Hagyod, hogy elkísérjelek. Már tele van a tököm a celebsztorikkal.

- Áll az alku! – pacsiztam vele és lehajtottam a kávém, aztán bementünk a szerkesztőségbe és azonnal összedugtuk a fejünket. Összeírtuk egy papírra, amit eddig tudtunk a modellről, aztán Ralf ledobta magát a székébe és telefonálgatni kezdett. Időpontokat egyeztetett, mézesmázosan hízelgett vagy épp csak megemlítette a vonal másik végén lévőnek, hogy van pár olyan története és fotója, ami ha egyszer megjelenne a Kurier oldalain, nem nagyon örülne neki és ha ezt szeretné továbbra is titokban tudni, akkor segít. A toll egy pillanatra sem állt meg Ralf kezében és csak írt, írt és írt míg én az interneten kutakodtam kicsit. Egy kis idő múlva a kollegám letette a telefont és hozzám közelebb lökte magát a székkel.

-         Gaby, az előbb beszéltem Elfie Reischsel. Igazi pletykafészek, nem mellesleg Marion egyik szomszédja és kollégája is volt. Megbeszéltem vele egy időpontot és szívesen fogad a lakásán.

-         Remek. – dörzsöltem össze a kezem és alig vártam, hogy indulhassunk...

*

Alex még mielőtt a kapitányságra ment volna akadt egy sürgősebb dolga. Az orvosszakértő úgyanis izgatottan hívta fel, amikor még otthon volt és ez kissé szokatlan volt tőle. Dr. Graf általában az irodában szokta keresni, nem otthon, tehát amit talált, az nagyon fontos. Alex már ismerte a járást az épületben és egyből tudta hová kell mennie. Az orvosszakértő az asztalánál ült és nagyon el volt merülve az egyik vaskos szakirodalom tanulmányozásában. Nem vette észre a közeledő felügyelőt így összerezzent, amint meghallotta a hangját maga mögött, de aztán mosolyogva viszonozta a köszönést és bele is vágott a mondanivalójába.

-         Pályafutásom során még soha nem találkoztam ilyen esettel. – vakarta meg a homlokát Dr. Graf.

-         Leo ne csigázz már! – türelmetlenkedett Brandtner felügyelő – Mi az a nagyon érdekes, ami miatt azonnal beszélni akartál velem?

-         Az a nő nem a szívét ért szúrt sebbe halt bele. A halál oka tüdőbénulás volt.

-         És ezt mi válthatta ki?

-         A vérében az alkoholon kívül mást is találtunk. Egyértelműen Metadon túladagolásban halt meg.

-         De a Metadon az opioidok közé tartozik. Ezt a heroin függők szokták használni, nem?

-         De.

-         Teljesen biztos vagy benne, hogy ebbe halt bele?

-         Teljesen.  A szúrt seb kivérzése és a szokatlan vérmennyiség is azt jelezte, hogy a nő már halott volt, amikor leszúrták. – magyarázta az orvosszakértő.

-         Akkor kétszer ölték meg? – lepődött meg a felügyelő, mire Leo csak bólintott – Ha ez a helyzet, akkor a gyilkosság többféleképpen is történhetett. Például egy tettes van, aki belekeverte az áldozat italába a mérget, majd biztosra akart menni, hogy tényleg meghaljon és szíven döfte.

-         A másik lehetőség, hogy két tettes van. – vette át a szót Dr. Graf. – Az első, aki beadta a Metadont és a másik, aki azt hitte, hogy csak alszik és leszúrta. Erre utal az is, hogy nem találtunk védekezésre utaló nyomot.

-         De annak is fennáll a lehetősége, hogy az áldozat öngyilkos lett. Metadonnal megmérgezte magát aztán leszúrták. Bár semmink sincs, ami az öngyilkosságra utalna, szóval vagy egy tettesünk van, aki  először megmérgezte majd leszúrta, vagy két tettesünk van, akik nem tudnak egymásról.

- Ezt már nektek kell kiderítenetek. – fogott kezet Brandtnerrel búcsúzóul az orvosszakértő, aztán mind a ketten elindultak a maguk dolgára. Alex, amíg vezetett, aközben is ezen a meglepő híren járt az esze, amit az imént tudott meg. Ilyen esettel sem találkozik minden nap: a modellre kétszer csapott le a halál. Létezik, hogy valaki annyira utáljon egy másik embert, hogy ennyire biztosra akarjon menni a végkifejletet tekintve? Vagy lehet egy modellnek annyi ellensége, hogy akadjon köztük kettő olyan is, akik gyilkolni is képesek, ráadásul egymástól függetlenül ugyanazon a napon próbáljanak végezni vele? Ahogy leparkolta a fekete Alfát, Rexszel együtt az iroda felé vették az irányt. Böck és Kunz már az asztaluknál ültek, előbbi pedig csak egy biccentéssel viszonozta Alex köszönését, mivel épp telefonált az asztalán pedig ott figyelt a reggelije. Rex ahelyett, hogy a kuckójába ment volna, leült Böck asztala előtt és érdeklődve figyelte a zsemlét, ez pedig Christian figyelmét sem kerülhette el. Miután letette a telefont a zsemlét felrakta az irattartó szekrény legtetejére és odaragasztotta egy szigetelő szalaggal, aztán jelentőségteljesen nézett a bécsi rendőrség büszkeségére.

-         Dr. Graf szerint az áldozatot kétszer ölték meg. – osztotta meg a két kollegájával is az információt Alex, miután sikeresen visszafojtott egy nevetést, amit Böck tette váltott ki belőle.

-         De az hogyan lehetséges? – kérdezte megdöbbenve Kunz.

-         Előbb Metadonnal megmérgezték, aztán leszúrták.

-         Metadon? De hiszen az opioid. – jegyezte meg Christian, majd megcsörrent a telefonja és felvette a kagylót.

-         Szegény nőt valaki nagyon utálhatta. Kétszer megölni... – gondolkozott el Fritz, miközben a ceruzáit kezdte el rendezgetni az asztalán.

-         Az áldozat szomszédja, Elfie Reisch hazajött a fótózásról. – fejezte be a telefonálást Böck.

- Akkor beszélgessünk vele egy kicsit! – állt fel az asztalától Alex, majd a sarkában Rexszel kimentek az irodából, de a kutya, amint kitette Böck is a lábát, visszafutott az irodába és ügyesen kiszedte a szikszalag alól Christian tízóraiját, majd elsietett a gazdája után. Fritz kíváncsian ment oda az iratszekrényhez megnézni, hogy mennyi maradt a kollegája szendvicséből, de már csak a morzsákat láthatta a ragasztószalag alatt.

*

-         Gaby! Sokkal jössz nekem ezért, ugye azt tudod? – állította le a motort Ralf.

-         Emlékezz rá, hogy te akartál nekem segíteni! Szóval fogd be és ne mártírkodj! – kapcsoltam ki a biztonsági övet.

-         Segíteni igen, de nem Elfievel beszélgetni. – fintorgott.

-         Mondanám, hogy várj meg itt, de nem lehet, mert ő a te ismerősöd és nem az enyém. – szálltam ki a kocsiból.

- Tudom. De... na mindegy! – legyintett – Majd meglátod, hogy mi a bajom vele. – nézett rám a kocsi teteje felett. Nem válaszoltam neki semmit és elfordulva tőle szememmel a belvárosi társasház bejáratát kerestem, ami szinte elveszett az üzletek kirakatai között. Egy ruhaüzlet és egy könyvesbolt közt megpillantottam egy díszes ajtót. Felette a házszám is stimmelt, így magabiztosan tettem meg az első lépést a ház felé, amikor is a ház előtt parkoló autók közt megpillantottam egy nagyon ismerős fekete Alfa Romeot és a következő pillanatban nyílt a ház kapuja, ahonnan Rex futott ki legelőször az utcára.

-         Gaby, ez a kedvenc zsarud lesz, nem?

- De. – fordultam sarkon, ám még mielőtt visszaülhettem volna a kocsiba Ralf beleugrott és elhajtott. Magamban mindenféle jót kívántam a kollegámnak és azon gondolkoztam, hogy mit csináljak. Nem akartam már a nyomozás elején lebukni, mert attól féltem, hogy Brandtner elintézi Zieglernél, hogy elküldjön Bécsből, amíg meg nem oldják az ügyet. A főszerkesztő úgyanis eleinte még tolerálta a buzgóságomat, amit a nyomozásoknál tanúsítottam, ám hiába tűntettek ki időközben, Ziegler igencsak megunta, hogy miattam törzsvendég lett a rendőrség a szerkesztőségben.  Mivel más ötletem nem volt, bementem a hozzám legközelebb eső ajtón és meg sem néztem, hogy hová kerültem. Az ajtóban állva figyeltem, ahogy Alex bontja a beszélgetést a mobilján, aztán elteszi a telefont és beszáll az autóba, ahol már szokás szerint Rex foglalta el az anyósülést Christian elől, majd indít. Fújtam egy nagyot, amikor megbizonyosodtam róla, hogy már elmentek.

-         Segíthetek valamiben? – kérdezte egy fiatal eladó a kezét a vállamra téve, én pedig ijedten rezzentem össze.

-         Nem köszönöm! – válaszoltam reflxből és amikor megfordultam, a szemeim a duplájukra kerekedtek a meglepetéstől. Egy szexshopba sikerült benyitnom. A lehető leggyorsabban nyitottam az ajtót és tűntem el onnan. Az utcán állva már majdnem örülni kezdtem, hogy senki sem látta ezt az egész ciki történetet, de mint mindig, most is tévedtem.

-         Csak nem felmelegítitek a kapcsolatotokat Maxszal és neki vettél valami cuki kis játékszert? – lépett mellém röhögve Jobst. „Remek, már csak te hiányoztál”

-         Fogd be te idióta! – mordultam rá.

-         Kötözd ki az ágyhoz, biztos élvezni fogja. – tette a vállamra a kezét, de olyan csúnyán néztem rá, hogy azonnal levette rólam.

-         Ha pletykákat kezdesz el kitalálni én esküszöm elérem, hogy kirúgjanak, aztán mehetsz valami századrangú lapba cikket írni – fenyegettem meg – Amúgy is mit keresel itt?

-         Csak erre jártam. – vont vállat.

-         Én meg Anglia királynője vagyok.

-         Épp a környéken autókáztam, amikor megláttalak téged meg Ralfot... – kezdett a mesélésbe.

-         Te követtél? – förmedtem rá, miközben a vérnyomásom az eget kezdte el alulról ostromolni.

-         Úgy is mondhatjuk.

-         Te...te...te....mindjárt jöhet vissza Brandtner, hogy körberajzoljon. Kinyírlak. – szorult ökölbe a kezem, amikor megállt mögöttem Ralf és kiugorva az autóból, elkezdett nyugtatgatni és elhúzni onnan, mentve a helyzetünket.

-         Na gyere, már vár a barátnőm. Nyugodj le! Azt akarod, hogy a mérges hárpia oldaladat ismerje meg legelőször? – kacsintott rám Ralf, én pedig rögtön felfogtam, hogy mit akart ezzel.

-         Igazad van. – adtam meg magam és nekiálltam megigazítani az öltözékem. – Nagyon  kíváncsi vagyok a barátnődre, mert annyit meséltél már róla. – mosolyogtam rá a kollégámra, aztán ránéztem Jobstra. Az arckifejezést megérte volna lefényképezni. Nem is szólt egy szót sem hozzánk, csak sarkon fordult és eltűnt az első mellékutcában.

-         A barátnőmként foglak bemutatni, oké? – nyitotta ki előttem az ajtót Ralf.

-         Felőlem. – vontam vállat – A lényeg az, hogy mondjon valamit. – mosolyogtam rá a kollegámra és beléptem az épületbe...